-Eszterke! Hová menjünk ha meggyógyultál?- tettem fel a kérdést még a kórházban az én kis hősömnek.
-Maciparkba!-hangzott a válasz.
Eszter meggyógyult és mi szívesen tettünk eleget kívánságának és még az sem zavart, hogy ha jól számoltuk ez volt az ötödik alkalom, amikor meglátogattuk a veresegyházi macikat. Vittünk magunkkal mézet, fakanalakat találtunk a kerítés mellett felállított hordókban, így csak arra kellett ügyelnünk, hogy a lányok két etetés között lehetőleg úgy tartsák a fakanalakat, hogy ne legyenek nyakig ragacsosak. A művelet nem sikerült nagyon jól, mert bizony a séta után Eszter és Hanna hajából nem győztem a csapnál kimosni a mézet. A mackók amúgy szemmel láthatóan unták az édességet és csak udvariasságból nyalogatták le a gyerekek által lelkesen kínált és feléjük dugott fakanálról a drága finomságot. Inkább a tóban fürödtek és játszadoztak fadarabokkal, épp úgy, mint az Anna és Petiben, ami most a kicsik kedvenc mesekönyve lett.
Örömmel láttuk, hogy az adó 1 százalékos felajánlásokból, a kerítés mellett vezető út egy nagy szakasza, igényes járdává alakult át és a munka folytatódik. Szóval a macipark tovább fejlődik, mindig kellemes élménnyel térünk haza és nem bánjuk azt sem, ha valamelyik lányunk pár hét múlva újra oda vágyik vissza.
Hanna még felült egy lóra és ment vele egy kört (persze kísérettel), majd az Édenkert étteremben találtuk magunkat, ahol magam is meglepődtem mennyire nyugodtan ebédeltünk. Az étterem története magával ragadó. Pici kis bódé nőtte ki magát és színvonalas, szép vendéglővé alakult. Amíg vártunk az ételre, Zoltán Anna és Petit olvasott a lányoknak. Nem olyan nagy dolog, mégis hatalmas dicsérettel illette őt, egy idős hölgy. Hogy micsoda jó szülők vagyunk és micsoda jól nevelt gyerekeink vannak és ritka az ilyen apuka.. Nem tiltakoztam egyik jelző ellen sem, még akkor sem ha tudom, hogy vannak hiányosságaink a szülői képességeink terén, Zoltán se mindig minta apa és bizony a gyerekeink se érdemlik ki állandóan a jól nevelt címkét. A hölgy innentől kezdve szívébe zárt bennünket és a vendéglőből távozva újra szülői képességeinket és gyerekeink viselkedését méltatta méghozzá igen hangosan. Aztán bemutatkozott. Ő volt a "mama", az étterem alapítója, lelke, anyja. Kezet fogtunk és kölcsönösen gratuláltunk egymás sikereihez. Mi a vendéglőhöz, ő pedig a gyerekekhez...