RSS

2009. február 25.

Szenvedélyek

Semmi különös nem történt velünk az elmúlt egy két napban, így itt a kiváló alkalmom, hogy egy újabb őszinteségi játékban részt vegyek és Hjuice kérésének eleget téve, színt valljak szenvedélyeimről vagy ha jobban tetszik mániáimról. Kicsit lámpalázas vagyok de belecsapok.

1, Kávé(ház) mánia
Szeretem a kávét és az ahhoz tartozó összes szertartást, a szép csészétől kezdve a különleges cukorig. Szeretem a török kávét és az amerikait is. Szeretem a tejeset és az alkoholosat. Szeretem fagyival hidegen és nagyon forrón is. Naponta kétszer..de lehet többször is..
Nincs belföldi vagy külföldi városlátogatás kávéházba való betérés nélkül. Érzem, hogy egyszer nekem is lesz egy kávézóm. Nem nagy, úgy három négy asztalkával amolyan párizsias hangulattal. Majd ha nagyok lesznek a gyerekek. Most még nem tudnám teljes erőbedobással működtetni. Addig marad a kávézás. Itthon, vendégségben, cukrászdában, automatából, utasellátóból.

2, Reklámzabálás
Az a helyzet, hogy kicsi korom óta kedvelem a reklámokat. Nem igazán a termék érdekel, sokkal inkább maga a rövidke film, aminek vagy a dallama vagy a képi világa, hangulata marad meg bennem. Ma is el tudom énekelni a Traubis dalt és kívőlről tudom a Kölcsönzős reklám szövegét. Fülemben cseng, hogy Fabulon a bőre őre és akkor még nem is beszéltem a Csókolom Ági van? Ági van szűrt gyümölcslevet hírdető filmecskéről.
Ma sincs ez másképp. Rajongani tudok egy kreatív, jól eltalált szlogenért, szeretem kielemezni a mosóporreklámokat és századszor is szívesen megnézem a CIB-es vagy Vodafone-os reklámokat. Van, amit kifejezetten utálok és szídok, másokat Hannával együtt várok.
Eszméletlenül örülök ha hasonló reklámkedvelővel találkozhatom és kicserélhetjük véleményünket. Ez van. A következő Reklámzabálók rendezvényre ezúton keresek hasonló paraméterekkel rendelkező társakat.

3, Női magazinok
Na ez is gyerekkorom óta szenvedélyem. Apa az Atheneum nyomdában is dolgozott egy ideig, így időnként különböző lapok tiszteletpéldányaival tért haza. Olyan magazinokkal ismerkedhettem meg pici koromban, mint a Nők Lapja, Ország Világ, Film-Színház-Muzsika, Képes Újság meg persze a Pajtás. Talán ide nyúlik vissza az újság szeretete. Éva magazin, Nők Lapja, Marie Claire, Blikk Nők, Piknik a kedvenceim de szívesen lapozgatok lakáskultúrával kapcsolatos lapokat, fodrásznál azonnal rávetem magamat a pletykalapokra és szeretem a Tallózót is, mert helyettem mazsolázgat a legérdekesebb vagy legfontosabb cikkekből, nekem csak az a dolgom, hogy elolvassam.

4, Turi vagy elegánsabb nevén second hand
Mert garantáltan különleges, egyedi holmikhoz juthatok igencsak kedvező áron. Némelyiken még a cimke is rajta van, ezt tekintem az igazi nagy fogásnak. Vannak kedvenc üzleteim. Ha belépek valamelyik ilyenbe, pulzusom megemelkedik, kipirul az arcom és valami megmagyarázhatatlan vadászösztön lesz rajtam úrrá. Legtöbbször fejfájással lépek ki a boltból, azt hiszem az izgalomtól. Megjegyzem, legjobbb ruhadarabjaim, azok a bizonyos "De jól néz ki hol vetted?" típusúak ezekből a turikból származnak.


5. Vásárlók könyve és vendégkönyv

Én bizony csak nagyon ritkán tartom magamban ha valamilyen szolgáltatással nem vagyok elégedett de azt is ha épp ellenkezőleg érzek,- nagyon is elégedett vagyok valamivel. Beírom a panaszkönyvbe ha udavariatlan volt a kiszolgálás, ahogyan azt is ha különlegesen figyelmes és kedves. Ha magamban tartanám a sérelmeimet nem változna semmi, ha az írást választom, őszintén hiszem hogy nagyon is sok.
Egyébként pedig nagyon kevés az olyan vendégkönyv, legyen az hotelben vagy múzeumban, kiállításon vagy étteremben, ahol nem hagytam ott kézjegyemet, legtöbbször pár gondolattal kiegészítve. Zoltán már magától szokta adni a tollat a kijáratnál..

6. Beküldés
Erről pont az előző bejegyzésemben már írtam. Szeretek beküldeni megfejtéseket, termékkódokat, csomagolásokat. Semmi köze a szerencsejátékhoz, az viszont nagyon távol áll tőlem.

Ezen kívül szenvedélyesen szeretem az édességet de valahol abba kell hagyni a felsorolást, így inkább Annát szólítom fel, hogy most ő számoljon be mániáiról.

2009. február 20.

H2O



Gyerekkoromban gyakran megfejtettem a Népszabadság gyermekrovatában található keresztrejtvényt, hogy aztán beküldhessem a megoldást és résztvehessek a nyereménysorsoláson. Nyertem is. Egy könyvutalványt biztosan. Attól kezdve viszont megrögzött beküldős lettem. Azaz szívesen veszek részt a mai napig nyereményjátékokban, kuponokat vágok ki meg különböző termékekről vonalkódot, zacskókat teszek el gondosan és időnként bizony nyerek. Nyertem már kávéscsészét, kávéfőzőt, könyvet. Nem olyan régen pedig egy két személyre szóló belépőjegyet a nagyon új Aquaworldbe. Hanna és Zoltán a nyitást követő napok egyikén már felfedezték a Közép Európa legnagyobbjaként jellemzett élményfürdőt, én itthon maradtam akkor, mert nem annyira hoz lázba az ilyen típusú élmény. Márpedig a kupon két felnőtt ingyenes belépésére jogosított és Zoltán nem mással, mint velem szeretett volna fürdőzni.
Szinte már elvárom férjemtől, hogy születésnapomon velem töltse a napot. Hagyomány, hogy az ajándéka része az is, hogy a nagy napon szabadságon van és együtt ünnepelünk. Most éppen így, ha már egyszer az ölünkbe pottyant két belépőjegy, -fürdőruhában. Pénteki napon, nyitás után pár perccel még igazán nem voltak sokan, és hétköznap lévén később se sokkal, így igazán élvezetes volt a csúszdázás, pezsgőfürdőzés, hullámfürdőzés. Sorbanállás nélkül jutottunk hozzá a kétszemélyes úszógumikhoz és csúszhattunk le a tényleg különleges csúszdákon. Az egyikről még biztosan fogok álmodni is, olyan érzésem volt, mintha egy másik bolygóra csöppentünk volna. Aki próbálta már, biztosan tudja miről beszélek, az a külső csúszda, amelyiknek egy hagymaalakú, csíkos, gőzpárás részébe juthatunk, amiből aztán hirtelen a valóságba esünk vissza. Tényleg zseniális.
Azt viszont alig akarom elhinni, hogy alig 5 éves lányom vígan lecsúszkált ezeken a csodákon, még akkor sem ha apukája oltalmában. Egyszer biztosan visszatérünk családostul is, de jelenleg nem tudom elképzelni, hogy komolyabb sérülések, esések, ijedségek, idegeskedések nélkül meg tudnám oldani azt, hogy a három gyerek és én is felhőtlenül pancsoljon. Azt hiszem még várnék egy évet ezzel.
Az egész történet viszont nem lenne hiteles ha nem írnám le azt,hogy mennyire nem volt kedvem nekem ehhez az egészhez. Nyafogtam, hogy találjunk ki valami más programot, én egyáltalán nem fogok csúszdázni, én utálom az ilyesmit, szóval beleadtam mindent a programváltoztatás érdekében de Zoltán hajthatatlan volt. És itt jön egy hatalmas köszönöm meg egy ugyanakkora elnézés kérés....mert igenis remekül éreztem magam, kár lett volna kihagyni ezt az élményt és egyébként is találó születésnapi ajándék, merthogy garantáltan megfiatalodik tőle az ember.

2009. február 19.

Így születtem



Térdigérő hó volt. Anyukám aznap érezte, hogy két nappal hamarabb fog megszületni második gyereke. 37 évvel ezelőtt, február 19-én. Apa rohant le a falu Fő utcájában található, egyetlen kurblis telefonhoz, hogy hívja a mentőket. Szerencsére működött. Amikor az orvos megérkezett, anya érezte, hogy nem maradok bent sokáig. Ecsernél már bekapcsolták a szirénákat, mert senki nem úgy tervezte, hogy mentőben szülessek meg. A Rókus kórház liftjében már 5 perces fájásai voltak anyukámnak, így aztán cseppet sem meglepő módon, fél óra múlva már a szülésznő karjában sírtam. -Kislány! Mondta az orvos. -Ágnes, felelte anyukám és kérte, hogy osszák meg a hírt a szülészet folyosóján várakozó férjével. Egy teletebb nővérke vállalta a hírmondó szerepét, meg is kapta érte a jutalmát. 100 ft-ot és egy hatalmas pörgetést. Igen. Apa olyan boldog volt, hogy kisfia után kislánya született, hogy felkapta a nővért és forgott vele. Annyira előttem van a kép, olyan sokat mesélte, hogy szinte magam előtt látom őket.
Simon születése után apa, a kórházzal szemben lévő virágostól felvásárolta az összes rózsát. Nem is tudtam, hogy ennyire romantikus és szerelmes volt. Rózsába borult akkor a szülészet, aztán sajnos a vázának kinevezett üveg borult ki, hatalmas galibát okozva ezzel a kórteremben. Így aztán anyukám finoman jelezte, hogy ha lehet most ne hozzon annyi virágot, annélkül is tudja, hogy nagyon boldog. Hóvirággal kedveskedett. Milyen érdekes. Hóvirág lett aztán később az óvodai jelem is.
Mendén, ahol két éves koromig éltünk, másfél éves bátyám és nagyszüleim vártak.
Ha kérdeznétek kislányaim hogy születtem, hát így. Leírtam úgy, ahogy anyukámtól hallottam.

2009. február 18.

Kertvárosi szánkózás





Holle anyó, még (remélhetőleg) utoljára, az igazi tavasz előtt jól megrázta párnáját . Reggelre meseszép fehér lett minden. Persze tudom, hogy Hannának is nagy szerepe volt ebben. Esténként csak nagyon ritkán felejtette el kezébe venni hógömbjét hogy megrázva, havat varázsoljon vele másnapra. Mára sikerült.
Így aztán reggel már a kicsikkel együtt lapátoltuk, söpörtük a havat a járdáról és "pihenésképpen" hol lassabban hol gyorsabban húzhattam őket a szánkón.
Hanna nagyon hiányzott most a kis csapatból. Alig várom, hogy délután legyen és együtt megépítsük a hóember családot. Egész télen erre vágytunk, szóval nem ajánlom a hónak, hogy ma elolvadjon.

2009. február 17.

A pillangó, a molylepke és a darázs






"Nem igaz, hogy nincs a szerszámosládában egy vacak drót, amiből csápokat hajtogathatnék Hanna hajráfjára!" csattantam fel három nappal az ovis farsang előtt, és az én férjem cipőt húzott és csakhamar az egyik nagy barkácsáruházban találta magát, hogy a hiányosságot pótolja.
"Nem igaz, hogy pont sárga szigetelőszalag nincs itthon!"- Morogtam az ovis farsang előtti este, és az én férjem a szakadó hó ellenére csakhamar az egyik éjjel-nappal nyitvatartó hipermarketben találta magát, hogy eképpen járuljon hozzá darázs jelmezéhez. Más kérdés,hogy a szalag, amivel hazatért kis jóindulattal sem nevezhető sárgának, sokkal inkább tojáshéj színűnek, de azért ráragasztottam fekete pulcsijára,- éjfél előtt pár perccel. Ezalatt Zoltán tekerte a drótokat az általam kitalált módon. Nemhiába gyűtöttem "majdcsak jó lesz valamire" alapon a Kindertojások sárga, műanyag belsejét, nemhiába nyitottam egy dobozt Kreatív cuccok cimkével ellátva. Büszke voltam magamra, arra, hogy idén is sikerült összeeszkábálnunk valami jelmezt Hannának, és az ovis hagyományokhoz híven magunknak is. Itt ugyanis a szülőknek is illik beöltözni és kiállni a gyerekek elé. Nem tudtam volna Hanna szemébe nézni ha én civilben ültem volna a kispadon, ha nem vettem volna részt magam is a mókában...
Hanna már régen eldöntötte, hogy pillangó lesz, halovány próbálkozásai voltak menet közbem, hogy esetleg ő is beállna a Disney hercegnők sorába, esetleg a csoport negyedik tündére lenne de hamar belátta, hogy mégiscsak mókásabb egy eredeti(bb) jelmezötlettel előrukkolni, hát maradt a pillangónál (sokáig versenyben volt a rózsaszál is) és úgy tűnt, hogy boldog is vele. Mellesleg jól illettünk egymás mellé, hiszen én molylepkének öltöztem, barna szerelésben, egy szőnyeg alá szánt csúszásgátló háló szárny alakú szétvágásával és persze a korábban említett drótos csápokkal, egy kirágandó pulcsival és levendulacsokorral kezemben. Zoltán jelmezét az utolsó pillanatig változtattuk de a fő motívum, azaz hogy ő is valami rovarféle legyen megmaradt. Így lett az eredeti ötlettől eltérően, légyből inkább darázs.
Az ovis farsang már-már ismerős forgatókönyv szerint zajlott. Jelmezes reggelizés, farsanggal kapcsolatos dalok eléneklése, asztalokból rögtönzött kifutón való jelmezes felvonulás és persze taps, szülők jelmezeinek bamutatása, vetélkedés, beszélgetés és végül a minta anyukák sütijeinek elfogyasztása. Sajnálattal kell közölnöm, hogy ez utóbbi jelzővel magamat nem illethetem , tekintettel arra, hogy a tésztakeverés helyett a darázs jelmez előkészületeivel voltam elfoglalva.
Jövőre már kiscsoportosok lesznek az ikrek, időben kell jelmezről gondoskodnom. Ünnepélyesen megfogadom, hogy senkit nem küldök el éjszaka vagy hóesésben, hogy beszerezze a jelmezkészítéshez szükséges alapanyagokat és talán még sütni is lesz időm.

2009. február 14.

Így szeretem

Háromszor láttam eddig a Soproni sör reklámját és mindháromszor könnybelábadt a szemem. Ügyes! Hatásos! Tetszett, aki mondta és az is, amit mondott. Minden szavával egyetértek. Én speciel a végével is, azaz, hogy én így szeretem. A hibáival, sutaságaival, hülyeségeivel együtt. És nem tudnám elképzelni magamat máshol, nélküle. Ha lenne is ilyen helyzet, azaz, máshová szólítana az élet rövidebb, hosszabb időre, akkor is csak a szépségeiről, különlegességeiről beszélnék. A hibáiról hallgatnék, az nem tartozik idegenre...
Korábban is éreztem hasonlót. Sokat és sokaknak beszéltem és ma is beszélek róla. És magam is meglepődöm azon, milyen indulatokat vált ki belőlem, ha valaki, -aki eddig ide tartozott, de boldogtalanságában, sikertelenségében, elégedetlenségében elvágyódott -csúnyán beszél Róla. Magyar vagyok. Pedig nincs rajtam és az autóm visszapillantó tükrén hétköznap, kokárda. Zászlót is csak ünnepnap teszek ki a házunkra. Én így tanultam. Nem hangoztatom fennhangon hogy magyar vagyok, mert anélkül is tudom, hogy az vagyok. Továbbá, nem valakikkel szemben érzem magam magyarnak! Férjem szóhasználatával, büszke patrióta vagyok de semmiképpen sem nacionalista. Bizsergető ez a reklám. Ügyes. Hatásos! (Még akkor is, ha közben kiderült, hogy egyáltalán nem eredeti...)
És remélem Hanna szájából is újra hallom a mondatot, amit néhányszor már csak úgy, minden előzetes előjel és különösebb ok nélkül fülembe súgott:
-Anya! Én örülök, hogy Magyarországon élek.

2009. február 12.

Ikres ruhatár


Mielőtt megszülettek az ikrek, határozottan azon a véleményen voltam, hogy ha nem muszáj, nem fogom a lányokat egyformába öltöztetni, hogy Zoltán szavaival éljek majmot csinálni belőlük. Időnként megszegtem a fogadalmat és élveztem, hogy két egyforma baba ül a babakocsiban, két, csak első látszatra egyforma kisgyerek lépked mellettem mosolyt csalva ezzel, a szembejövő arcára. Aztán egyre többször és többször voltam kénytelen egyformába öltöztetni őket. Megmondom miért. Először is praktikus okok miatt. Képzeljétek csak el, hogy kabátvásárló körútra indulok. Mint mindig, most is számít a gyorsaság (a gyerekek születése óta folyamatos rohanásban, versenyfutásban vagyok az idővel, önmagammal, a világgal...), és természetesen számít az ára is. Igen jó lelőhely -a mi családunkban egyébként nem túl nagy közszeretetnek örvendő- Tesco, ahol viszont egész szép darabokhoz lehet jutni megfizethető áron. Mondjuk meg is látok egy szép darabot. Jaj de jó lenne ha lenne más színben is hasonló. De legtöbbször nincs. Csak szívecskés vagy fiús. Ezután már leadok kívánságaimból és csak annyit remélek, hogy találok két egyforma méretűt. Ha szerencsém van kapok, de legtöbbször hoppon maradok. Így aztán megtanultam megbecsülni azt, amikor két ugyanolyan ruhácskára lelek egy helyen és egy időben, azaz meggondolatlan elveimet sutba dobva megveszem mindkettőt. Az ikerruha vásárlásom felejthetetlen pillanatai közé tartozik, amikor találok két darabot, kétféle színben.
Vannak más lelőhelyeim is. Mónira, a szintén ikres anyukára, blogom segítségével találtam. Pontosabban ő talált meg és levelezni kezdtünk. Nem túl gyakoriak a levélváltásaink, hiszen ő sem az az unatkozó típus de félévente biztosan számíthatok levelére, amiben lányai kinőtt ruháiról kapok értesítést, mitöbb legutóbb házhozszállítást is kaptam, házhoz érkezett a "turkáló". Ikerlányai csinosabbnál csinosabb ruhácskái közül csemegézhetek és fizetem persze a bolti ár töredékét. Vannak köztük teljesen egyformák és a nagy kedvenceim, az ugyanolyan de más árnyalatúak.
Egyébként én is hasonlóan teszek. A kicsik felhalmozódott ruháit eszem ágában nincs itthon tárolni az idők végezetéül. Jut belőle később született ikerbabáknak, hiszen magamról tudom, hogy mindig jól jön, a különlegesebb darabokat a Vatrán eladom, alkalomadtán bababörzén boltosat játszom a maradékot pedig összegyűjtve valamelyik karitatív szervezetnek adom.
Előszeretettel látogatom a manapság gomba mód elszaporodott (sznobok most lépjenek tovább pár sorral) angol turikat is, ahol igazán igényes darabokra bukkanhatok potom áron. Képtelen lennék arra, hogy vagyonokat dobjak ki az ablakon egy márkáért és próbálom gyerekeimet is úgy nevelni, hogy ne számítson, hány csík van az edzőcipőjükön.
De hogy visszakanyarodjak az egyformák kérdéshez, leírom, hogy időközben még egy tényező erősítette azt, hogy egyre gyakrabban látni ugyanolyan ruciban feszíteni lánykáimat. Ez a tényező pedig nem más, mint Eszter és Noémi akarata. Hihetetlen előrelépések történtek ugyanis a lányok öltözködése terén. Az csak egy dolog, hogy Eszter önállóan felhúzza harisnyanadrágját, Noémi kész bármilyen konfliktusra a kiszemelt ruhadarab érdekében. Nem engedik, hogy segítsek a levetkőzésben és a felöltözésben se. Gombokkal, cipzárakkal, patentokkal bajlódnak. Szépen lassan, észrevétlenül kialakult saját (ami a testvéremen van, nekem is az áll jól) ízlésviláguk. "Ez nem tetszik" , "Azt kérem" de ami a leggyakrabban előfordul "Nekem is az kell, ami a másikon van!!!!" Hát mit mondjak. Anyukám gyakran szemtanúja így ő is megmondhatója, hogy sokszor micsoda meggyőző taktikákat kell bevetnem annak érdekében, hogy az általam kikészített darabokat vegyék fel. Most akkor csodálkozik valaki, hogy inkább az egyforma pulcsikat, sapkákat, sálakat sőt babákat veszem elő? Az csak hab a tortán, hogy a kicsik előszeretettel, sőt imádattal veszik magukra Hanna kb. két számmal nagyobb ruháit. Egyelőre mosolyogva, néha rosszalóan, de tűri. Tartok tőle pár év, és újabb csaták színterén kell békéltető képességemet bevetni. A lányok garderobe szekrénye előtt.

2009. február 8.

Koati









Emlékszem, amikor a kicsikkel még babakocsiban látogattunk el az Állatkertbe, aztán később, amikor kicsit bátrabban babakocsi nélkül, de bérelhető kisszekérrel és Viviennel mentünk állatnézőbe. Ma pedig babakocsi és egyéb segítő eszköz nélkül csak úgy lazán, ötösben. Mérföldkőnek számít szerintem ez, mert a kicsik zokszó nélkül bírták a csaknem három órás sétálgatást, az állatok csodálatát. Mackófesztiválról
( http://www.zoobudapest.com/macifesztival )szólt a kis plakát, amibe úton útfélen belebotlottam és amiről azt gondoltam ideális családi program lehetne erre a tavaszias vasárnapra, mivel a mackók úgy összességében és a Fővárosi Állatkert nálunk a megunhatatlan kategóriába tartozik. Nyitás után nem sokkal érkeztünk meg, hosszan elidőztünk kedvenceim a pingvinek és a fókák medencéjénél, aztán haladtunk a kijelölt úton tovább. Nagy hatást tett ránk a vízből kikászálódó viziló, az orrszarvú bébi, a zsiráf, zebra, a szoborként a szikla tetején álló bivaly meg persze a perec is, ami nélkül nincs állatkerti séta.
Hanna nem is olyan régen nézte meg a moziban Zoltánnal a Madagaszkár című animációs filmet (azt hiszem már nem helyénvaló "csak" rajzfilmnek nevezni a művet), így elevenen élt emlékében az állatok neve, a történet. A zebrát Máténak, az oroszlánt Alexnak nevezte el és hosszan csacsogott Zoltánnal a film fontosabb epizódjairól. Ebből a beszélgetésből én bizony kimaradtam. Valahogy a mozizás is apás program lett nálunk de remélem csak addig, míg a kicsik is elég nagyok lesznek ahhoz, hogy képesek legyenek végigülni egy gyerekfilmet és egy kisebb moziban egy fél sort elfoglaljunk együtt.
Találkoztunk ikres anyukákkal, akikkel persze -annak ellenére, hogy először látjuk egymást- köszönőviszonyban vagyunk. Olyan ez, mint a Bogarasok vagy Mini tulajdonosok, akik villantanak, dudálnak egymásnak ha elhaladnak egymás mellett az úton. A "nekem is ikreim vannak, tudom milyen ikreket nevelni, ismerem a nehéz de csodaszép érzést, amit nap, mint nap nyújtanak" tudat, összemosolygásra készteti az ikres szülők legtöbbjét.
Utolsó állomásunk a barlang volt, ahol a lányok és mi is kipihenhettük magunkat. Ők színeztek, kirakóztak, vetélkedtek, ügyeskedtek, mi pedig próbáltuk kideríteni, mit jelent a "koati" szó, ami a macis nap alkalmából kezünkbe nyomott rejtvény megfejtése volt.

Itthon első dolgom volt megnézni a neten.
Koati: (állat, Nasua socialis Wied., orrmányos medve), a ragadozók rendjébe, a medvefélék családjába tartozó emlősfaj. Vörösbarna egészen szürkéig, hasa sárgás. Hossza 52 cm., farkhossza 47 cm., vállmagassága 29 cm. Dél-Amerika (Paragury, Peru, Brazilia) erdeiben kisebb csapatokban (20) él. Az indiánok főleg húsa és bőre miatt vadásszák. Állatkertekben közönséges.

2009. február 7.

Luxus


Kinek mit jelent a luxus? Nekem most két óra, igazán mély, nyugodt, pihentető alvást, amiben magam se tudom hogyan lett részem, de úgy érzem hónapokra feltöltött. Ma olyan "sehová se megyünk" napunk volt, pontosabban Zoltán nagyon is ment mindenfelé amerre a kötelesség szólította, így míg én a paradicsomos húsgombócot készítettem, a lányok békésen játszottak egymással. Közben érkezett egy sms a Holdvilág Kamaraszínházból, miszerint Hanna szokásos szombati színjátszó szakköre az influenza járvány miatt elmarad. Így aztán az ebéd nyugodt elfogyasztása után mindhárom lányka tele pocakkal és sietés néllkül ment ágyikójába. A kicsik altatása után Hanna mellé bújtam, nagyon jókat tudunk duruzsolni ilyenkor egymással. A titkokat, begyet nyomó kislányos gondokat, gondolatokat is ilyenkor osztja meg velem legszívesebben Hanna. Meg elhangzik a szokásos párbeszéd, miszerint "Anya! Én nem szeretlek. hatásszünet..el kell szomorodnom, majd jön a folytatás. "Én imádlak! ilyenkor meg kell könnyebbülnöm.
Szóval előfordul, hogy elalszom mellette de aztán valami miatt pár perc múlva szörnyű lekiismertfurdalással felriadok, mert ugyanis hogy képzelem , hogy a drága nyugodt időt alvással töltöm, amikor romokban áll a nappali és egy csomó más elintéznivaló vár.
Most viszont nem éreztem ezt a gyötrődést, nem éreztem azt, hogy összedől a világ ha nem pakolok ki/be a mosogatógépből és nem teregetek ki azonnal, így átmentem a hálószobába, ahol folytattam a megkezdett sziesztámat.Több, mint két órásat. Nem gyereksírásra ébredtem, hanem Hanna és Zoltán hangjára, akik a nappaliban játszottak a lovacska alakú memeória játékkal (amiben egyébként Hanna szinte verhetetlen), hallottam, hogyan bosszankodtak ha egyikük párt talál..Noémivel a karomban érkeztünk le hozzájuk, Esztit hagytuk még durmolni. Aztán ő is felébredt és együtt indultunk a nemrég megnyílt nagyon közeli cukrászdába, aminek építését, kezdeti bukdácsolásait és fejlődését elejétől fogva nyomon követem és amiről bárki olvashat az Egy kávézó története című blogban. Itt sütiztünk, aztán kerülő úton hazajöttünk.
Két óra nyugodt, ebéd utáni alvás. Azt hiszem a legtöbb anyának ez tényleg luxus.

2009. február 5.

Kispad



Nem fociról írok, az igencsak távol áll családunk minden tagjától, hanem egy új gyerekbútorról, amire nagyon régen vágytam és amit először , lakberendező Anna barátnőm házában láttam. Amaz utánozhatatlan és felbecsülhetetlen értékkel bír, azt hiszem valamelyik dédszülő készítette a két kezével. Ebbe szerettem bele és kértem engedélyt Annától a copyrighthoz. Mivel a mi családunkban egy nagymama és egy dédnagymama jelenti az élő ősöket és egyikük sem ért a fa megmunkálásához, asztalos Gabesz barátunkat (www.mg96.hu) kellett megkérnem, hogy az elküldött tervek alapján alkossa meg a kis bútort.
Elkészült, és a lányok imádják. Én is, mert nem műanyag, mert egyedi, boltban nem kapható, mert kedves és mert praktikus. Kiderült, anyukámnak is volt egy hasonló bútordarabja kislány korában, zöldre volt festve de testvér híján csak egy paddal volt kialakítva. Eztek után nem csodálkoznék azon se ha valamelyik tájházban vagy falumúzeumban találkoznék hasonló asztalkával. Keveset tudok a népi bútorkultúráról de elképzelhetőnek tartom, hogy ez egy alap gyerekbútor lehetett a régi időkben. Kényelmesen lehet rajta rajzolni, színezni, gyúrmázni, kirakózni és ha nagyon megerőltetjük akarom mondani összehúzzuk magunkat Zoltánnal együtt mi is be tudjuk préselni magunkat a padba és egy pillanatra azt érezzük kisgyerekek vagyunk. Kényelmesen lehet rajta különleges alkalmakkor (na jó, kevésbé különleges időben is) csipegetni, sütizni, egyszóval morzsázni. És fel lehet állni a tetejére és onnan műsort adni. Ez főleg Hanna szokása lett, de mivel a kicsik minden de minden mozdulatát, cselekedetét kismajomként követik , Nonó és Eszti sem akar alul maradni (szó szerint) és veszélyt nem ismerve előszeretettel művelik ők is az asztalon való táncolást.
Noémi eszméletlen bravúrral rak össze egyre nagyobb és bonyolultabb kirakókat, Esztert továbbra is a rajzolás, firkálás, alkotás köti le, Hanna pedig annyira szeretne már iskolás lenni (szerencsére erre még van több, mint egy éve), hogy folyton feladatokat old meg iskolai előkészítő füzetekből. Apropó iskola..ma Zoltánnal egy spontán ötlettől vezérelve ellátogattunk abba az iskolába, ahová reményeink szerint Hanna is járni fog. Abba az iskolába, ahol Zoltán és testvére, Ferkó is tanult (tablóképeiken jót nevettem) ahonnan valami csodálatos oktatás folytán csupa sikeres érettségiző kerül ki és amelyiknek a szelleme,liberalizmusa a kissé kopottas belső ellenére is magával ragadó. Meg az, ahogyan három, alig tíz éves diák beszélt a suliról. Áradt belőlük az értelem, a tíz évesekre nemigen jellemző magabiztosság és tisztelet. Szóval még odébb van de azt hiszem ez a kérdés nem nyitott többé, meggyőző volt Zoltán "tárlatvezetése".
Addig azonban még sok idő van, Hannának az a dolga, hogy felhőtlenül játsszon játékaival és testvéreivel. Csodás játékokat találnak ki együtt, futkározós sellőset, babaóvodásat vagy, hogy visszakanyarodjak előző soraimhoz, iskolásat, amikor Noémi vagy Eszti hátára hátitáska kerül, esőkabátot, cipőt vesznek és Hanna anyuka elviszi kislányait az iskolába, ahová annyira vágyik már.

2009. február 1.

Fiús program lányokkal





"A 424-es Vasútmodell Klub hagyományos kiállításán minden bizonnyal ezúttal is sok érdekesség várja a látogatókat. Az egyik fő attrakció a több mint hatvan méter hosszú N-méretarányú, sok rendkívüli látványosságot kínáló modulterepasztal." szólt a programajánló.
-Menjünk, mondta Zoltán és nem volt apellát. Bevallom engem annyira nem izgatnak a vasútmodellek, hogy a város másik végébe autózzunk értük. Gyerekkoromban persze mi is büszkélkedhettünk néhány NDK-s vasút modellel, volt alagútunk, sok fa és bokor és bakterházunk is, aztán egy kis terepasztalra került az összes szerzemény és néha megengedte Simon, hogy én is irányíthassam a vonatokat. Zoltán viszont hajthatatlan volt, Hannát is érdekelte, a kicsiket meg pláne, hát nem akartam ünneprontó lenni, így a vasárnapi lightos közlekedésnek köszönhetően kb 25 perc alatt a helyszínen voltunk. Hát nem gondoltam volna, hogy ennyien lesznek kíváncsaiak a kis vonatokra, az egyedülálló terepasztalra. Kicsit még sorba is kellett állni a jegyért.
Hanna Zoltánnal nézte meg tüzetesebben a terepasztal részletesen, aprólékosan kidolgozott elemeit, addig én a piciknek kialakított hatalmas teremben vártunk rájuk. Favonattal, fasínnel játszhattak kedvükre és nekem igazán semmi dolgom nem volt csak annyi, hogy a terem szélén felállított székekből gyönyörködjem bennük, hogyan szocializálódnak, hogyan játszanak együtt, hogyan óvják, szeretgetik egymást miközben megunhatatlanul tologatják a kis vonatokat alagútba be majd ki.
Ismerőssel is találkoztunk, Zoltán legkedvesebb barátja Csaba, kisfiával látogatott el a művelődési házba. Bizony túlsúlyban voltak a kisfiú érdeklődők de azért akadt egy két lányka is a mieinken kívül, akik odavannak a vonatokért meg vissza..