RSS

2009. július 28.

Kelet Mallorcája azaz miért éppen Bulgária?


" Idenézz milyen fiatal és csinos voltam itt!" Mutatom Hannának a majdnem tíz évvel ezelőtt készült fényképeken. " No de anya te most is fiatal és szép vagy!" válaszolt Hanna szinte azonnal és csípőből. Drága kislányom mindig tudja hogyan vegyen le a lábamról..
A bulgáriai nyaralásról készült fotókat nézegettük. Az egész úgy kezdődött, hogy Zoltán különböző nemzetiségű okos közgazdásszá válni akaró fiatallal együtt a CEU-n (Közép-európai Egyetemen)tanult két évig. Itt ismerkedett meg Iva Takovával, a bulgár lánnyal, akit egyébként azért csodálatra méltó, mert szinte tökéletesen megtanult magyarul. Bulgária akkoriban igen erős változáson ment keresztül. A tengerpart infrastruktúrája óriásit fejlődött és mi rájöttünk, hogy valahogy kimaradtunk a szocializmus idején a "Napos part turizmusból", így aztán boldogan kezdtünk bele Ivával a bulgáriai nyaralásunk szervezésébe.
Szófiába érkezett a repülőnk, így a fővárosban töltöttünk néhány napot. Iva nagymamájánál laktunk négyen: Iva, lengyel barátja Pavel és mi ketten. Annak ellenére, hogy időnként elszörnyülködtünk a város állapotán, tetszett a balkán eddig nem ismert arca, kultúrája. Szemmel látható volt a fejlődés, egyre több kávézó és elegáns üzlet nyílt, folytak az építkezések de még nem teljesen lerombolva a szocializmus relikviáit. Európa második legöregebb városa dúskált a szépségekben, az ortodox katedrális pedig lélegzetelállító volt. Testközelből láttuk majd élvezhettük a bolgár kertészek gyümölcseit zöldségeit a piacon és hatalmasakat sétáltunk.
Vonattal utaztunk tovább Burgasba, a Napos Partra, ahol a hegy tetején egy új kis hotelben szálltunk meg. Mit mondhatnék? Egyik legemlékezetesebb legkellemesebb nyaralásunk volt 1999-ben ez a bulgáriai. Az árak nagyon alacsonyak voltak (még most is igen kedvező a magyarok pénztárcájához viszonyítva), a szolgáltatások viszont abszolút magas színvonalúak. Kiskirálynak éreztük magunkat, bármelyik nekünk tetsző fakultatív programra be tudtunk fizetni és bizony éltünk is a lehetőséggel. Neszebárban a sok csecsebecse és gyönyörű kézműves tárgyak láttán az a- családunkban azóta szállóigévé lett- felkiáltás jött ki a számon, hogy "Zoltán! I want to ..buy..buy..! Hogy mit azt nem tudtam megfogalmazni, mert beleszédültem a sok gyönyörűségbe.
Halászhajóval jutottunk el a part kevésbé turistás részeire, ott úszkálhattunk és úgy emlékszem Bulgáriában ettem életem legédesebb sárgadinnyéjét.
Eljutottunk kis falvakba, ahol betekintést nyerhettünk egy hétköznapi vidéki család mindennapjaiba (persze ebből éltek, így nem vették tolakodásnak a bámészkodást, mi több sóval, kenyérrel és borral kínáltak ráadásként pedig beöltözhettünk a népviseletükbe). Titokban bekukucskálhattunk egy muszlim iskolába is, ahol a kislányok szégyenlősen takarták el arcukat de azért pajkosan integettek nekünk.
A Napos parton nem tudtunk betelni a sopszka salátával és a parton árult fagyival.
A tenger lassan mélyülő partjait és csak kissé sós vizét imádtam.
Hát nagyon remélem, hogy hasonlóan mély nyomokat hagy bennem a mostani, bulgáriai nyaralás. Családos anyaként persze elsődleges szempont a kényelem és biztonság. Zoltán megint hosszú órákat töltött a számítógép előtt, hogy a legmegfelelőbb hotelt válassza ki. Értékeléseket, véleményeket olvasott és végül a legjobbra esett a választása.
A kicsik is nagyon izgatottak, ha lehet még hangosabban kiabálnak ha repülőt látnak. Hannát egyelőre a tenger hullámain kívül a bolgár fordított bólogatás izgatja a legjobban. Elmeséltem neki, hogy a bolgárok fejük csóválásával az igent jelzik, míg a világ bármely más táján megszokott bólogatás a nemet jelenti. Lehetetlen megtanulni, de Hanna gyakorolja.
A bőröndbe pakolás most sokkal tovább tartott, mint korábban, igaz eddig még sosem nem kellett a tengerparti nyaralásra, három gyerek ruháit jól átgondoltan összeszednem. Zoltán mindenesetre megkönnyítette dolgomat, mert előző nap bemelegítésképpen elvitte a lányokat -stílszerűen- a repülőtér mellett lévő repülőgép emlékparkba, majd a terminálon is sétálgattak.
Következő bejegyzésemet már remélhetőleg már az arany színű homokos partról írom.

2009. július 26.

Anya 60






Tegnap megünnepeltük anya kerek születésnapját. Gondoltam örülni fog, hogy a nagy esemény alkalmából nem kell sütnie főznie, elvégre mégiscsak az ő napjáról van szó. Őszintén szólva én sem éreztem magamon, hogy ki tudnék tenni magamért és díszes ebédet tudnék varázsolni anyukám tiszteletére, így aztán a választás a jól bevált Trófea étteremre esett , ahol már attól jól lakik az ember szinte ha végignézi az aznapi ételválasztékot. A Trófea azért is jó, mert hétvégén van gyerekmegőrzés vagy legalábbis egy elkülönített játszórész, mert azt nem várhattam el saját gyerekeimtől, hogy két órán át egyenek-igyanak és szépen üljenek az asztalnál.
Nem sikerült rájönnöm mi a legjobb taktika az ilyen "egyen amennyi belefér" típusú éttermek esetében, azazhogy jobb ha ebédig semmit nem fogyaszt a vendég, hogy aztán ott degeszre ehesse magát vagy az ebből is abból is egy kicsit elvét kellene követni, mindenesetre a harmadik kör után már úgy éreztük semmi nem fér belénk. No de mégsem lehet, hogy úgy menjünk haza, hogy nem kóstoltuk meg a muszakát, szarvast sajtot se grilleztettünk fürjtojással és akkor még rá se néztünk az édességekre.
Szülinap ide vagy oda, eszünkbe jutott Móricz Zsigmond Kis Jánosa, aki halálra ette magát...
Az sem volt illúzióromboló, hogy a gyakorlatilag futószalagon érkeztek a szülinapi torták, ami ugye azzal jár, hogy megszólal a jól ismert Boldog boldog boldog születésnapot dal de ezen kívül időnként felcsendül a Szécsi Pál féle névnapos ének is. Szóval könnybe lábadt a szemem, amikor anyukámnak kihozták a tortát és megszólalt akkor csakis és kizárólag neki a szülinapi zene, -amit kifigyeltük, hogy a szarvasagancs alatti gombok segítségével indít be a pincér.
Anyukám is meghatódott és azt hiszem valami olyasmit is mondott, hogy a legnagyobb ajándék neki, hogy két gyereke révbe ért és négy gyönyörű unokája van. Azért átadtuk neki a meglepetéseket. Hanna levendulából készítette egy aromaterápiás képet. Bevallom nem győztem csodálni megint mennyire kreatív és ügyes, itthon csak annyit vettem észre alkotásából, hogy ragasztót kért. Bátyáméktól wellness kezelést, tőlünk pedig wellness hétvégét kapott anya, mert az sosem árt. Jól eső érzéssel töltött el, hogy annyi törődés, segítség, gondoskodás, szeretet után mi adhattunk anyukámnak egy pár napra szóló kikapcsolódást, hogy meglephettük őt a nyaralás élményével. Hajdúszoboszlón tölthet másodmagával, pár, remélhetőleg felejthetetlen napot.
Még sok boldog születésnapot anyukám!

2009. július 23.

Turista a saját városomban




Valahol olvastam vagy csak hallottam, hogy az a bizonyos politológus Kéri László meg a közgazdász felesége, rendszeresen "útra kel", hogy turista legyen a saját városában. Szabadságot vesznek ki és fényképezőgéppel a nyakukban sétálnak Budapest utcáin anélkül, hogy az órájukra néznének. Van idő a házak homlokzatát is megfigyelni, ücsörögni egy kávézó teraszán és akár múzeumokban időzni.
Zoltán nemrég a már-már szokásosnak is nevezhető karácsonyi ajándékában (Time vagy Newsweek magazin)olvasott arról, hogy a gazdasági válság miatt sokan csatlakoztak a "Legyél turista a saját városodban" mozgalomhoz. Ott odáig fajultak, hogy arra buzdítanak (majd kijavít Zoltán, ha valamit kihagytam), hogy csomagoljunk be bőröndjeinkbe és az oda bepréselt ruhákból gazdálkodjunk egy hétig, ezzel is fokozva az nyaralás, elutazás érzését.
Nekem annyira de annyira tetszik ez az ötlet, hogy ha lesz felesleges egy hetünk biztosan élni fogunk a lehetőséggel és bepakolok a családnak a bőröndjeinkbe, amit a nappaliban hagyok, aztán elmegyünk városnéző körútra. Talán még valamelyik "hopp on hopp off" buszra is felszállunk. Rácsodálkoznánk az eddig sietős léptekkel végigjárt utcákra, leülnénk egy padra akár egy útikönyvet lapozgatva, turista szemmel figyelve a város hangulatát.
A múlt hétvégén, Zoltán ötlete nyomán, a szokásos Lehel piacozás előtt beugrottunk a Liszt Ferenc térre, hogy ott egy helyes kávézóban, a Vianban reggeliztünk.
Omlettet, kakaót és friss ropogós croissant-t. Csendes volt a tér, ahogyan a kávézóban is csak egy két szerelmespár és pár turista fogyasztotta el térképbe merülve reggelijét. A kislányaink csicseregtek, ettek, ittak aztán a téren szaladgáltak. A többi kávézó akkor pakolta ki a székeket, harsogtak a Jó reggelt-ek. Néhány álmos de kötelességtudó kutyasétáltató ment el mellettünk és kocogók kerülgették a székeket, nekem meg az jutott eszembe,hogy akár a Côte d'Azur kávézójában is lehetnénk (voltam már életemben, de annyira nem estem tőle hasra), akkor sem érezném magam jobban, mint akkor és ott Zoltánnal és a gyerekekkel. Itt Budapesten.

2009. július 21.

Pite pite

...almás/meggyes/szilvás/barackos pite.
Vannak versek, dalok, amelyek annak ellenére, hogy gyerekként hatottak ránk, kitörölhetetlenül ott maradtak a fejünkben. Fogalmam sincs hol hallottam kisiskolás koromban a "Pite pite almás pite" című dalt, amiben almaherceg konyhájában sül a pite egymagában, de mai napig emlékszem rá, mi több énekelni is szoktam. Hanna, Eszter és Noémi is kívülről fújják már és ha pitesütésbe kezdek, azonnal rázendítenek az aktuális gyümölcs nevét a megfelelő helyre behelyettesítve.
Márpedig az utóbbi napokban gyakran énekeljük együtt az előbb említett dalocskát, mert folyton pitét sütök. Mondjuk almásat a legkevésbé. Barackosat, szilvásat annál inkább.
A gasztro blogoknak hála könnyedén találok olyan pite receptet, ami garantáltan kipróbált és a magam fajta (villám)gyorsan valami finomat "konyhatündéreknek" találták ki.. Most éppen egy joghurtos barackos pite sül a sütőben, hogy mire felébrednek a lányok, megint együtt énekelhessük, ha lehet totális hangerőn, hogy Pite pite kajszis pite.

2009. július 18.

Mezítláb






Szilvit azért szeretem, mert amikor beáll az autójával az udvarunkba látom, hogy már mosolyog. Ha belép a házba máris fülig ér a szája. Nem láttam még morcosnak, jókat kacagunk együtt és úgy érzem kifejezetten egy hullámhosszon vagyunk. Szilvi velem ellentétben nagyon szeret túrázni, nem tántorítja el a több kilométeres táv sem. Viszont ismer engem, így bátran ajánlotta a Tabajdon lévő mezítlábas parkot, amiről egyébként blogjában is beszámolt.
Ide indultunk el ma reggel, bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy morgósan, mert megint úgy éreztem, hogy kibírhatatlanul sok feladat összepakolnom három gyerek részére egy fél napos kiránduláshoz való felszerelést, úgy hogy ne felejtsem itthon a kullancsirtót, naptejet, kalapot, meleg ruhát (ha hidegre fordulna az idő) és lenge ruhát (ha az éppen rajtuk lévő valamilyen károsodást szenvedne). Meg persze kulacsokba vizet tölteni, rágcsálnivalót keresni a spejzban, fényképezőgépbe utolsó pillanatban feltölteni az elemet és akkor még meg sem fésülködtem.. Mondom Tabajdra, Fejér megyébe mentünk, nem a világ végére, bár egy idő után mégis azt éreztem lemegyünk a térképről, mert Zoltán szerint a Google map nem a valóságot mutatta neki és egyébként is örülni kell a kerülőnek, mert legalább szép falvakat látunk. Aztán csak megérkeztünk. Esztit legmélyebb álmából ébresztettük fel, így érthető volt talán, hogy nem tört ki üdvrivalgásban amikor elsőként a bazalton kellett volna mezítláb végigsétálnia. Noémi viszont annál lelkesebben kapta le kis cipőit és csámpázott végig a kissé szúrós szakaszon, közben folyamatosan azt hangoztatva, hogy Nonó bátor, nagylány!. 21 járófelület várt arra, hogy mezítláb végigsétáljunk rajta, ezek közül két három felület kifejezetten fakíroknak való, nem kislány talpaknak.
Abban megállapodtunk a séta végén, hogy a legkellemesebb járófelület az agyag, a bazalt és a homok volt, az utálatos jelzőt pedig a kukorica csutka és a toboz felület érdemelte ki. Nehezítő körülményként 32 fokban tettük meg az utat, amit csak akkor érzékeltünk igazán, amikor az izzásig felhevült macskakőre, téglafelületre vagy apró kavicsos részre kellett volna csupasz talppal állnunk. Az apró kavicsos részre még visszatérek, előtte azonban leírom, hogy a kb. 800m-es szakaszt az erdőben, árnyas fák alatt kell megtenni és a táv közepén egy igazán helyes kútnál fel lehet frissülni vagy meg lehet mosni elgyötört lábainkat, miközben a meseszép panorámában vagy éppen a zománcos lábosba/lavórba ültetett muskátlikban gyönyörködhetünk.
Az utolsó, apró, folyami kavicsos, lépcsős szakasz igazán embert próbáló volt, már annak, aki mezítláb szeretett volna lemenni rajta. Elviselhetetlenül felforrósodott a sok kis kavics a tűző napon, így aztán Zoltán is inkább visszavette cipőit. Aztán eszembe jutott, mi lenne ha vezekelne "bűneiért", mert vannak ám neki. Azért én is tettem fogadalmakat. Azt ígértem, jó feleség leszek és ha óhajtja akár uramnak is szólítom ha lemegy mezítláb. Gondoltam majd mosolyog egyet és megyünk tovább. csakhogy Zoltánt más fából faragták. Lement egyszer. Kicsit nyalogatta sebeit,majd felment még egyszer és biztos ami biztos le is jött. Azt mondta megúszta égési sérülések nélkül de ebben nem vagyok olyan biztos, mivel a faluban lévő Millenniumi kút jéghideg vízében összeszorított fogakkal áztatta lábait, míg a lányok kulacsaikat töltötték meg újra és újra az artézi kútból folyó gyógyfürdő szagú vízzel. Egy helyi bácsitól aztán megtudtuk, hogy a víz valóban gyógyító erővel bír és más falvakból is jönnek csak azért, hogy kannáikat teletöltsék. Volt még vízipisztolyozás, mert morgós pakolás közben azt gondoltam jól jön majd a nagy melegben az ártalmatlan fegyver. aztán később a szomszéd faluban pizzázás. Ott már láttuk a katonaként felsorakozó sötét felhőket, így gyorsan beültük az autóba, hogy leelőzzük a piros riasztással ellátott vihart.
Hannának tartozunk négy gombóc fagyival. Történt ugyanis, hogy az egyik szúrós járófelületnél nyafogni kezdett. Átéreztem "fájdalmát", én magam se vetemedtem arra, hogy levegyem cipőmet. Zoltán persze nem volt partner a kényeskedésben, ezért azt mondta Hannának, hogy négy gombóc fagyit nyalhat el egy ültő helyében ha átmegy a bazalton. A folytatás kitalálható. Hanna egy zokszó nélkül végiggyalogolt a köveken és én ismét tanultam valamit a jutalmazás hatalmáról.

2009. július 15.

Hetes


Újabb bloggeres játék. Edith rávett (igaz jó pár hete), hogy áruljak el 7 apróságot magamról. Olyanokat, amiket eddig nem meséltem senkinek és olyanokat, amelyek érdekesek lehetnek másoknak, mondjuk lányaimnak, amikor olvassák a naplóm nyomtatott verzióját. Elképzelem, amint ennél a fejezetnél tartanak és talán még meg is lepődnek kicsit..Nahát! Anya repülni akart? És azt tudtad, hogy kétszer volt menyasszony? No és miért szereti a mai napig a csorba bögréket? Nekünk miért nem sütött sosem kakaós tekercset? Tudtad, hogy szerepelt a TV-ben? Jaj, az Éj királynőt neeeeeee!

1.Gyerekkorom óta arra készültem, hogy légi utaskísérő leszek. Ezért tanultam meg kortársaimhoz képest is viszonylag hamarabb és gyorsabban angolul. Ezért nem mentem el a magyar szóbeli felvételire az ELTE-re és ezért hívtam fel helyette inkább a Malév humán osztályát egy telefonfülkéből, hogy "Jó napot kívánok, az utasforgalomban szeretnék dolgozni, van e felvétel?". (később azért levelező szakon elvégeztem a Főiskolát)Tudatosan,(majdnem) mindent bevetve jutottam el a tanfolyam kapujáig, ahol sokadszorra közbeszólt valami. A harmadik gáncsolásnál megértettem, hogy ez nem lehet véletlen. Nem harcoltam tovább a sorsom ellen. A repülőtéren dolgoztam mindvégig (kivéve a bankos kitérőt, dehát valahol meg kellett ismerkednem Zoltánnal) de a repülésről végleg lemondtam. Ha nem is félek a repüléstől, utálom a turbulenciákat és izgulok le- és felszálláskor. Szóval nem lenne belőlem jó stewardess. Biztos vagyok benne, hogy nem történt mindez véletlenül és különben is utasnak lenni sokkal kellemesebb.

2. Ha már a kettes számnál tartok, leírom, hogy Zoltán a második férjem. Előző házasságom mindössze egy évig tartott. Ne kérdezzétek miért mentem hozzá 22 évesen ahhoz a fiúhoz, akiről tudtam, hogy nem életem párja. Talán szerettem volna felnőtt lenni hamar. Hát sikerült. Egyébként pedig kár ezzel kapcsolatban kérdéseket feltenni. Bármi is az oka így kellett lennie, mert csak így találkozhattam később, szerelmemmel, gyermekeim apjával, férjemmel, társammal, barátommal azaz Zoltánnal.

3. Szociálisan érzékenynek tartom magam. Már ovis koromban az voltam. Az udvari játékok idején nagy hangsúlyt fektettem arra, hogy a barátnőimen kívül azokkal is játsszak, beszélgessek kicsit, akik látványosan egyedül kapirgálták a földet vagy magányosan álldogáltak a fal mellett. Valahogy kötelességemnek éreztem ezekkel a gyerekekkel beszélgetni, játékba hívni - vagy csak vigasztalni őket. Máig emlékszem egyik pártfogoltam nevére, remélem azóta nem magányos, hanem boldog ember.
Tudom, érzem, hogy valamilyen karitatív tevékenységet fogok folytatni ha ennek eljött az ideje, mert csak így érezhetem magam teljesnek. Addig is segítek ahol tudok, bár többször megállapítottam, hogy nem is olyan egyszerű jótékonykodni ..
Mindig szívesen játszottam a csúnya vagy sérült babákkal. Hogy ne szomorkodjanak. Fokozzam? Ha választhattam, a csorba bögréből kértem a kakaót. Mert sajnáltam, hogy azt a bögrét mindig a szekrény leghátsó sorába teszi anyukám.
Felnőtt lettem, de még ma sem szívesen válok meg a kicsit sérült tárgyaimtól. Nem is tehetem. Hanna rossz néven venné tőlem. Egy ideje ő is a csorba csészéből kéri reggeli italát..

4, Kevesen tudják, hogy a középiskolában az érettségi mellé egy szakmát is szereztem. Sütő azaz pék vagyok. Bizony. A gyakorlati érettségi tételem címére máig emlékszem. Így szólt: "Számolja ki mennyi alapanyag szükséges 100 db kakaós csiga elkészítéséhez és süsse meg. "
Négyest kaptam rá, mert némelyiknek a közepe kifordult. Azóta én is kritikus szemmel nézem a boltok pultjain a szabálytalan kakaós csigákat és gondolatban leosztályozom a péket, aki készítette.

5, Részt vettem a NapTV által rendezett Riporter kerestetik versenyen. Büszke vagyok arra, hogy szinte egyedüli mezítlábasként, azaz riporteri vagy újságírói végzettség nélkül is bejutottam a döntőbe és az élmezőnyben végeztem. A kiesésemet egy nyomógomb technikai hibája okozta, ám ezt már egy cseppet se bántam akkor. Elégtételnek fogom fel azt, hogy azt a fordulót soha senki nem láthatta. Az ORTT ugyanis éppen az én szereplésem idejére sötétíttette el a képernyőt, amiért örökké hálás leszek nekik.
Azóta sikeresen elvégeztem a nagy múltú MÚOSZ Újságíró Akadémiát, és mostanában álláshirdetéseket böngészek...

6, Mindig bekötöm magam az autóban. Még akkor is ha a két utcára lévő óvodába megyek, igaz lesütött szemmel, mert ilyenkor megfordul a fejemben, hogy gyalog is mehetnék. Megvan a magam véleménye arról, aki lustaságból, butaságból vagy mert azt hiszi ettől nagymenő, azt gondolván vele nem történhet baj- nem használja a biztonsági övet. Biztosan nem látott még kifejelt szélvédőt..

7, Rendszeresen, azaz hetente többször is előadom itthon, Mozart Varázsfuvolájából az Éj királynő áriájának részletét a "hahahahahahat". Noémi egész jól tűri, már velem áriázik, Hanna fülét befogva menekül, Zoltán összeszorítja a fogát, Eszter pedig sikít. Mindezek együtt sem tántorítanak el attól, hogy időről időre ne adjam elő a, -szerintem igenis magas szintre fejlesztett- áriát.
Az biztos, hogy egy-egy előadás után sokkal jobban érzem magam. Lehet, hogy így engedem ki a "gőzt".

Éva
, te jössz.

2009. július 13.

Állati jó tábor



Véget ért Hanna első tábori hete. Vidáman de hosszan búcsúzkodva ment be reggelente az Állatkert és a Cirkusz között lévő Játszóházba, hogy aztán a nap végén, állati jó élményekkel gazdagabban, majom módjára ugorjon apukája nyakába. A Zoo tábor garantálta, hogy nem unatkoznak a hozzájuk látogató csemeték ellenbenn okosodnak és sok új dolgot tanulnak meg az állatokról. Az a helyzet, hogy nem attól tartottunk a leginkább, hogy Hannát megmarja egy kígyó, sokkal inkább azért izgultunk hogy fogja ebéd utáni alvás nélkül kibírni az intenzív napokat. Saját bevallása szerint remekül bírta a gyűrődést és estére kifacsarva, az esti mese végét már meg sem várva aludt úgy, mint a mormota.
Bíztam abban is, hogy nem zavarja, hogy nem ismer senkit a társaságból, közvetlen, barátságos természetével majd szerez magának barátot. Így is lett, bár kicsit szomorúan állapította meg, hogy mire igazán jó barátnők lettek Pannával, már el is kellett válniuk egymástól, mert véget ért a tábor.
Kezében kígyót tartva fényképezték le, ez a kép került a könyvespolcra. Az élmények pedig lassan ülepednek le kis fejében, így aztán még ma is eszébe jut egy állatkerti élmény, amit még nem osztott meg velem.
Utolsó nap cirkuszban voltak, a sok szülő , akár egy hangyaboly, türelmetlenül várta a kiérkező csemetéket, kisebb forgalmi dugót okozva ezzel a környéken.
Szokásomhoz híven megkérdeztem Hannát, hogy mi tetszett az egy hétben a legjobban. Azt felelte, hogy az orrszarvú ketrecének takarítása. Kár, hogy nem láthattam..

2009. július 12.

Macipark






-Eszterke! Hová menjünk ha meggyógyultál?- tettem fel a kérdést még a kórházban az én kis hősömnek.
-Maciparkba!-hangzott a válasz.
Eszter meggyógyult és mi szívesen tettünk eleget kívánságának és még az sem zavart, hogy ha jól számoltuk ez volt az ötödik alkalom, amikor meglátogattuk a veresegyházi macikat. Vittünk magunkkal mézet, fakanalakat találtunk a kerítés mellett felállított hordókban, így csak arra kellett ügyelnünk, hogy a lányok két etetés között lehetőleg úgy tartsák a fakanalakat, hogy ne legyenek nyakig ragacsosak. A művelet nem sikerült nagyon jól, mert bizony a séta után Eszter és Hanna hajából nem győztem a csapnál kimosni a mézet. A mackók amúgy szemmel láthatóan unták az édességet és csak udvariasságból nyalogatták le a gyerekek által lelkesen kínált és feléjük dugott fakanálról a drága finomságot. Inkább a tóban fürödtek és játszadoztak fadarabokkal, épp úgy, mint az Anna és Petiben, ami most a kicsik kedvenc mesekönyve lett.
Örömmel láttuk, hogy az adó 1 százalékos felajánlásokból, a kerítés mellett vezető út egy nagy szakasza, igényes járdává alakult át és a munka folytatódik. Szóval a macipark tovább fejlődik, mindig kellemes élménnyel térünk haza és nem bánjuk azt sem, ha valamelyik lányunk pár hét múlva újra oda vágyik vissza.
Hanna még felült egy lóra és ment vele egy kört (persze kísérettel), majd az Édenkert étteremben találtuk magunkat, ahol magam is meglepődtem mennyire nyugodtan ebédeltünk. Az étterem története magával ragadó. Pici kis bódé nőtte ki magát és színvonalas, szép vendéglővé alakult. Amíg vártunk az ételre, Zoltán Anna és Petit olvasott a lányoknak. Nem olyan nagy dolog, mégis hatalmas dicsérettel illette őt, egy idős hölgy. Hogy micsoda jó szülők vagyunk és micsoda jól nevelt gyerekeink vannak és ritka az ilyen apuka.. Nem tiltakoztam egyik jelző ellen sem, még akkor sem ha tudom, hogy vannak hiányosságaink a szülői képességeink terén, Zoltán se mindig minta apa és bizony a gyerekeink se érdemlik ki állandóan a jól nevelt címkét. A hölgy innentől kezdve szívébe zárt bennünket és a vendéglőből távozva újra szülői képességeinket és gyerekeink viselkedését méltatta méghozzá igen hangosan. Aztán bemutatkozott. Ő volt a "mama", az étterem alapítója, lelke, anyja. Kezet fogtunk és kölcsönösen gratuláltunk egymás sikereihez. Mi a vendéglőhöz, ő pedig a gyerekekhez...

2009. július 8.

Itthon



Itthon vagyunk. Aki most azt hiszi, hogy valami álom nyaralásról fogok írni nagyon téved (persze ami késik nem múlik).
Eszterem, -ahogy múlt nyáron-, idén is gondoskodott a majdnem egy hetes, -üdülésnek ugyan nem nevezhető -kényszerpihenőről. Kórházban voltunk, öt éjszakát töltöttünk szorosan egymás mellett, míg végül meggyógyult kislányom a mononukleosisból és a mandulagyulladásból, ami miatt alig kapott már éjszaka levegőt és ami miatt végül a Bethesda gyarekkórházban kötöttünk ki. Eszter most is bebizonyatotta, hogy hihetelenül bátor és türelmes kislány. Noémi és Hanna türelmetlenül várták, hogy helyreálljon a normális rend,-este én olvassam a mesét és hárman egy kádban pancsolhassanak.
Ha lesz erőm, mindenképpen lejegyzem tapasztalataimat meg azt, hogy ottlétünkkor összeírtam tíz mondatot, ami úgy kezdődik, hogy Jó, hogy most történt, mert.. és Sebaj, legalább...., szóval nem vagyok összetörve, mitöbb volt időm gondolkodni a valódi értékeken.