Az évzáróval egybekötött kicsit megkésett anyáknapi műsor alatt az járt a fejemben, hogy nem véletlenül szeretne tízszer annyi gyerek elsős lenni ebben az iskolában, mint ahányan elférnek. És bár nem tudom végül mi az a követelménysor, aminek meg kell felelni a gyerekeknek ahhoz, hogy felvegyék őket az iskolába, azt éreztem, remek munkát végeztek az ezzel megbízott pedagógusok. Először a karácsonyi varázslatos műsor láttán jutottak eszembe hasonló gondolatok. Múlt csütörtökön is meglehetősen összetett és élvezetes műsorszámot láthattunk az elsősöktől és igen, nem tudtam elvonatkoztatni a látottaktól, hallottaktól és bele kellett gondolnom abba, hogy Hanna, osztálytársaival együtt egy nagyon sűrű szövésű rostán akadtak fenn és ez bizony meg is látszik rajtuk. Tetszik nem tetszik, nagyjából egyforma képességű gyerekek járnak egy osztályba így érthető miért tudnak sok gyakorlással de rövid idő alatt ámulatba ejteni bennünket ott a nézőtéren. Nem szándékom ezzel ledegradálni vagy lenézni a kevésbé felkapott általános iskolákat, biztos vagyok benne, hogy azokban is akadnak nagyszerű képességű gyerekek és elhivatott tanárok. Azért ömlengek, mert minden hétre jut valami ami arról győz meg, hogy remek kezekbe került legnagyobb gyermekem.

Meghatódtam már azon, ahogy az egyforma kékfestős szoknyájukban és ünneplő ruhákban felmentek a színpadra, ahogy egymás mellett álltak, csillogó szemekkel, izgatottan mégis fegyelmezetten. Meghatódtam azon, amikor egyszerre szállt énekhangjuk. Volt itt minden. Kis tánc, ének, zongora szóló, versek és komplett színházi darabnak is beillő részletek. A főszerepet Gergő, a szavalóversenyeken mindig kimagaslóan teljesítő fiú kapta meg. Az iskolakezdésről, iskolába járásról szóló vers az ő szájából egyszerűen professzionálisan hangzott, de a mellékszereplők sem maradtak le mellette, Hanna például kifejezetten élvezte Tamkó Sirató Károly versrészletét, amelyben csúfolódnia kellett. Testhezálló szerep..




ÓC

Óc,
póc,
galambóc,
fekete gombóc,
akármerről
nézek is rád,
hajad csupa kóc!

Óc,
póc,
babakóc,
fülem mellett
van egy kis póc.
Minden szavad
azon hervad,
ha még egyet szólsz!




Hanna itthon elmesélte, hogy a torkában dobogott a szíve de nem azért, mert attól félt, hogy elfelejti szerepét, sokkal inkább másokért izgult, hogy ők nehogy elakadjanak. A nézőtérről azt láttam, hogy végig tátogja a szöveget a többiekkel, akár egy színházi súgó, csak mondjuk diszkrétebben.
Zseniálisan jól felépített műsort láthattunk, amit mi sem bizonyít jobban, mint az, hogy folyamatosan könnyeztünk. Hol a meghatottságtól hol pedig a vicces jelenetek miatt a nevetéstől.


Telitorokból kiáltották, hogy "vakáció", ezzel egyidőben pedig 13 baseball sapka repült a magasba és ez olyan hatásos befejezésnek bizonyult, hogy ováció tört ki a nézőtéren, no meg vastaps, amit csak azért hagytunk abba, mert szükségünk volt a csuklónkra mivel a csodás anyáknapi gyűrű mellé most még minden édesanya kapott egy ugyanolyan stílusban készült gyöngyös karkötőt is és persze a nagymamák egy szál rózsát. A hangszóróból eközben szólt az a bizonyos "Legyetek jók ha tudtok" dal, ami annak ellenére, hogy pattogós, gyors és vidám zenének is elmenne, engem mindig könnyekre fakaszt valami miatt. Most sem volt ez másképp. Azt hiszem a két tanító néni attól, hogy maguk is édesanyák pontosan tudják mi az, amitől garantáltan meghatódnak tanítványaik szülei, ezért aztán módszeres könnyeztetésnek voltunk kitéve.

Itt azonban még mindig nem volt vége a megható jelenetkenek, mert csak ezután adta át az első osztály nevében Hanna és Bence a két csokor virágot imádott tanító nénijeiknek. Előtte az osztály "eszemkás" Ildikója mondott pár mondatot, de olyan szívhez szólót és olyan szépen egymásba fonva a szavakat, hogy az éppenhogy megszáradt szemek újra bepárásodtak. Elmondta, hogy emlékszünk az első szülői értekezletre, amikor megnyugtattak bennünket, hogy pontosan tudják, hogy ezek a kicsi gyerekek még óvodásak, ne aggódjunk, fokozatosan lesz belőlük iskolás, addig sokat játszanak majd. És igaza van Ildikónak abban is, hogy kevés olyan iskola van, ahol ennyi játékosság, közvetlenség mellett, észrevétlenül ragad a tudás a gyerekekre. Ekkor már az elsősök sem tudták megfékezni érzelmeiket és mindannyian körbevették a két tanító nénit, akiket aztán rajongva öleltek, simogattak, elengedni is alig akartak.







Az osztályterembe azért még betódultunk. A kicsik eljátszottak a gondolattal, hogy ők is iskolába járnak, beültek a padba és megmutatták milyen szépen tudnak már jelentkezni. Zoltánnal összenéztünk és ugyanarra gondoltunk: bizony nem bánnánk, ha pár év múlva igazából is ott ülnének legkisebb lányaink...Addig még van sok idő.. Egyelőre örülünk, hogy van még két önfeledt óvodásunk.




Szemrevételeztük a magatartás táblázat állását és a tudásfán összegyűlt matricák számát. Nos, ezek alapján remélem nem tévedek nagyot, ha azt gondolom szép bizonyítvánnyal tér majd haza Hanna a jövő héten. Szerdán befejezi az első osztályt.








ui. A fényképezőgépem úgy tűnik nem alkalmas nagy színházteremben való fényképezésre. Nem sok használható képem lett. Viszont ahogy ismerem az igen összetartó szülői közösséget, majd eljut hozzám is néhány profibb felvétel, majd akkor felteszem ide őket.