" Jó napot kívánok! Bornemissza Klarissza zongoratanárnő vagyok a Rácz Aladár Zeneiskolából"

Még jó, hogy meghallottam a telefon szűnni nem akaró csörgését az autóban és még jó, hogy az utolsó pillanatban kikapartam a táskámból. Ilyen hamar hívnak? Hiszen csak tegnapelőtt volt a pótfelvételi a zongora szakra. A normál felvételit lekéstük, nem is nagyon bántam és a későbbi időpontra is csak azért mentünk el, mert Hanna nyaggatott: márpedig ő zongorázni szeretne. Hát jó, gondoltam, nehogy már én legyek a rossz anya, aki akadályozza gyereke kibontakozását, egy másodikos gyerek már belefoghat zenetanulásba, én elsős voltam, amikor hegedülni kezdtem, igaz nem húztam túl sokáig, a negyedik év után búcsút vettem a hangszertől és az értelmezhetetlen és nehéz szolfézs tudománytól.

"Nos az a helyzet, hogy felvettük a kislányát zongorára"- folytatta bájos, orosz akcentusán a tanárnő.

Váratlanul ért a hír, mert tudtam, hogy sokszoros túljelentkezés van erre a népszerű szakra, a zongorára és mert Hanna is úgy jött ki a meghallgatásról, amelyen énekelnie, ritmust tapsolnia kellett, hogy itt-ott rontott, nem nyújtott kimagaslóan jó teljesítményt. Saját bevallása szerint cseppet sem brillírozott. Miközben amolyan levezetés gyanánt a Szamóca cukrászda vacak fagyiját nyalogattuk elmondtam Hannának, hogy ne keseredjen el, ha nem sikerül bejutnia, mert másodikban úgyis fognak furulyán tanulni a suliban az énekóra keretein belül és majd később is elkezdhet zongorázni ha lesz hozzá kedve. Magamban még azt is gondoltam, hogy legalább nem kell pianínó vásárláson törni a fejünket, furulyánk meg már úgyis van.

"Gratulálunk a kislánynak! No most van egy kis probléma. Saját hangszer is kellene a gyakorláshoz. Ugye van?"- szegezte nekem a kérdést a mesés nevű Larissza tanárnő én meg hebegni habogni kezdtem, hogy lesz majd persze, csak eddig ugye nem volt rá szükség, mi valahogy dísztárgynak is mást szeretünk látni itthon..szóval még nincs.

Ott ültem a kocsiban bambán, hogy a legnagyobb gyerekemet már megint felvették egy olyan iskolába, ahová sorba állnak a muzsikálni vágyó kisfiúk és kislányok. Semmi fellebbezés, görcsölés, előkészület és ott a neve a zongora órára felvettek között. Megfordult velem a világ. Rohantam be Hannához aki éppen tornadresszben valami produkciót adott elő Zoltánnak. Kimondhatatlanul boldog volt , alig akarta elhinni Zoltán felfehérré sápadt a hír hallatán, de lánya örömének látványa hamar észhez térítette.

Semmiképpen nem akartam zenetanulással terhelni Hannát elsős korában. Azt szerettem volna ha teljes figyelmével a betűkre, számokra, az iskolás életre koncentrál. Úgy képzeltem ha valaha kedvet érez majd valamelyik hangszerhez azt legkorábban másodikban kezdje el, amikor már megbarátkozott az iskolás léttel járró kötelezettségekkel. Hát akkor vágjunk bele. Most nem telik el nap, amikor nem mondanám neki, hogy ugye tudja, hogy rengeteget kell gyakorolni (mintha én tudnám, fogalmam sincs, soha nem zongoráztam, csak mások mondták nekem is..)

És Hanna máris gyakorol. Előszedte valahonnan a műanyag gyerek zongorát és az iskolai csengő dallamán kívül felváltva klimpírozza a Szeretnék szántani, a Sándor napján megszakad a tél dallamokat és improvizál. Ez néha nagyon fájdalmas ezért udvarasan megkérem, menejen fel az emeletre. Ilyenkor eszembe jut anyukám, aki évekig elviselte nyekergésemet, hiszen a hegedűn való gyakorlást még jóindulattal se lehet másképp nevezni. Valaki mondta, hogy a zongorán való elütések, hamis hangok kevésbé bántják a fület, könnyebben kibírhatóak hosszútávon.

Igen. Hosszútávú zongora-használatban reménykedem. Mondjuk van még két lányunk. Ha Hanna meg merészeli unni vagy elmegy a kedve az egésztől, Noémi vagy Eszter belevághat újra, sőt reményeim szerint itt a remek alkalmom, hogy Hannával együtt én is megtanuljam az alapokat és eljátszhassam egyszer Mozart egyik Menüett részletét no meg a szamárindulót is.