RSS

2008. november 2.

Velence kettesben 3. rész








A kora reggeli ébredés nem okozott gondot, így csakhamar az üres, álmos Szent Márk téren találtuk magunkat, ami azért így teljesen más képet mutat, mint turistákkal zsúfoltan. Azt terveztem, hogy a kötelező galambetetés programot is majd ilyenkor ütöm nyélbe, arra azonban nem számítottam, hogy ilyenkor a galambok is alszanak vagy legalábbis ügyet sem vetnek rám, kitárt karjaimra és etetési szándékomra. Csalódtam bennük, azt hittem hálásak lesznek, amiért én hajnalok hajnalán reggelit hozok nekik.
Aztán elkezdett ébredezni a város. Gyorsan vásároltam egy képeslapot, amit olvasható nagybetűkkel meg is írtam Hannának. Nem számít, hogy hamarabb érünk haza, mint ahogy a lapot kis kezébe veheti, a szándék és a gondolat a fontos, meg az, hogy már el tudja olvasni. (azóta persze kiderült, hogy tényleg ő betűzte ki mit írtak neki csavargó szülei).
Eszembe jutottak az enyémek és Zoltáné is. Mind a négyükkel ugyanígy koptattuk Velence köveit és ma már csak anyukám él közülük. Valahogy kötelességemnek éreztem, hogy elmenjek öt évvel ezelőtti szálláshelyünkre, egy kis sikátorban lévő magánházba és felidézzem legfőképpen apukám vidám arcát. És valahogy magától oda is találtunk az ajtóhoz, ahol ugyanaz a kutya ugatott meg bennünket, mint amelyik öt éve hangoskodott ablakunk alatt. Öt éve, szüleimmel vaporettóztunk amikor megmozdult a pocakomban Hanna...
Visszasétáltunk szállásunkra, hogy megreggelizzünk. Meglepetésünkre a reggeliztető hölgy magyarul kérdezte meg, hogy kérek e még kávét, mire én majdnem félrenyeltem és csak annyit kérdeztem hogyhogy beszéli a nyelvünket. Kiderült, Erdélyből érkezett és már három éve Verardo házában szolgál..
Reggelink után ahogyan elterveztük megvettük a két napos vaporetto bérletünket és felszálltunk egy nagyobb hajóra, ami egyenesen Buranoba vitt bennünket. Buranoba még nem jártunk pedig szinte nagyobb élmény, mint a jobban ismert Muranoban sétálni. Hogy miért? Mert valószínűtlenül színes, erős, rikító színekkel kifestett házaik jókedvre derítenek mindenkit. Van itt lila, sárga, rózsaszín, zöld ház és mindegyiknek virág díszeleg az ablakán. Nem bírtam abbahagyni a bájos ablakok fényképezését. Szívet-lelket melengető lehet egy ilyen kis szigeten élni bár ahogyan magamat ismerem pár hónap múlva hanyatt homlok menekülnék valami zajosabb helyre.
Azért visszafelé kiszálltunk Muranoban is, hogy anyukámnak vehessünk egy muranoi üveglovat. Olyat, amilyet öt éve vásároltak apukámmal és amit egy éve Hanna eltört, amikor imádott mamijánál éppen az üveglovacskával támadt kedve játszani. Lovat nem kaptunk, helyette egy üveg szőlőfürttel leptük meg és már itthon, nyomatékosan felhívtuk a figyelmét, arra hogy magas polcra tegye, mert most egy darabig nem áll szándékunkba Velencébe menni újra.
Fáradt lábakkal pihentünk egy keveset hotelszobánkban majd az esti programra készülődtünk, kicsinosítottuk magunkat és elindultunk az Interpreti Veneziani (www.interpretiveneziani.com )hangversenyére. Talán le sem kell írnom, hogy a kulturprogram előtt, a koncert helyszínétől pár lépésre egy szimpatikus kávézóban egy könnyű olaszos vacsorát elfogyasztottunk.
Azért vártam az előadást, mert kedvenc barokk zeneszerzőm, Vivaldi kevésbé ismert műveiből állt a repertoár, nem pedig az -ugyan fülbemászó de mégis -agyonhallgatott Négy évszakból. Zoltán is hősiesen végighallgatta és talán még élvezte is a zenészek játékát, csak az utolsó darabnál kellett folyton bökdösnöm a könyökömmel, hogy rendben van, hogy csukott szemmel és átéléssel hallgatja de ne lecsukló fejjel és horkolva...
A csellós férfi nevét mindenesetre megtanultuk. Davide Amadio. Kezének, egész testének, arcának már-már túlzásba vitt átéléssel való játékát egy életre megjegyeztük.

3 megjegyzés:

éva írta...

Komolyan kedvem támad negyedszer is Velencébe látogatni...
Az biztos, hogy a színházi műsort már az ajánlásod szerint nézegetem magunknak (is), a decemberi évát pedig nagyon várom. Bár azt hiszem sejtem melyik képetek lehet az...
Puszillak,
Éva

Szitya írta...

Ágikám!

Ez a bejegyzésed gyönyörű! A képek fantasztikusak, a szöveg pedig megríkatott!
Puszi,

Szilvi

kissveghemoke írta...

Szia Ágnes!( ezt már akartam kérdezni, hogy az Ágnest vagy az Ágit szereted jobban? Mert úgy hallottuk, hogy Zoltán Ágnesnek hív..)
Olvastam, hogy érdekelt benneteket a korai Velence. Tavaly januárban voltunk Tomival Velencében és a buszunk hajnali fél négyre ért be:) Teljesen szürreális és csodálatos volt, mint egy másik világ. A kirakatok ki voltak világítva és nagyon szorgos utcaseprők dolgoztak, igen meglepő mennyiségben. Olyan volt, mintha ez a város nem is létezne... csak ez jutott eszembe, gondoltam megírom!:)