RSS

2008. november 7.

Velence kettesben- befejező rész








Már mondanom se kell, hogy ismét korán reggel kipattantunk az ágyból és a vaporettóhoz siettünk, akárcsak a helyiek, azzal a különbséggel, hogy ők munkába igyekeztek, mi pedig csak a reggel Velencében című megunhatatlan igazmesét szerettük volna látni nem tudom már hanyadszor.. Áthajóztunk a szembe lévő szigetre. A sok bölcsibe, oviba igyekvő kisgyerekes apuka és anyuka láttán belém hasított a honvágy és kislányaim hiánya. Fura, de jó volt konstatálni, hogy ez volt az utolsó napunk ebben a csodás városban, este már újra magamhoz szoríthatom kincseimet. No de addig még olyan fontos dolgunk akadt, mint például megtalálni azt az igazán helyi kávézót, amit igazán helyiek látogatnak. Beültünk egybe, mintha mi is őslakosok lennénk és figyeltük milyen jókedvűen adják egymásnak a kilincset és a pultot a be-betérő velenceiek, hogy megegyenek egy péksüteményt az elmaradhatatlan kávéval.
Aztán addig bolyongtunk, míg egy hajójavító műhelyben találtuk magunkat. Mert bizony néha még a gondolákat is meg kell javítani és bizony Velencében is előfordulnak motorcsónakos balesetek . A szokásos reggeli áruszállítás, rakodás bámulása után
visszasiettünk a szállodába, hogy elfogyasszuk búcsúreggelinket és elbúcsúzzunk a magyar ajkú reggeliztető hölgytől. Ráérősen összepakoltuk holmijainkat és kijelentkeztünk a szállodából. Abból a szállodából, amelyikre csak úgy véletlenül találtunk rá és amelyiknél kedvesebbet a sétáink alatt nem láttunk ...
Az utolsó napra tartogattuk a múzeumokat. A Dózse palotát és a Történeti múzeumot. Szentségtörás ide vagy oda,nekünk csak egy pipa volt a ki ne hagyd látnivalók közül.Persze mi is sóhajtottunk a sóhajok hídján áthaladva és csodáltuk a gazdag díszítéseket, itt ott belehallgatva különböző nemzetiségű idegenvezetők mondandójába de én olyan átfogó gyűjteményt vagy interaktív kiállítást szerettem volna látni, ahol az első kapaváságástól kezdve elmagyarázzák nekünk ennek a mesevárosnak a kialakulását, azt hogy hogy lehet, hogy a mai napig állnak, élnek, virítanak, pompáznak a cölöpökre épített paloták.
Ebédre egy régen kinézett helyre (Ristorante Trovatore) tértünk be. Nem csalódtunk benne, sőt várakozásainkat is felülmúlta a Casa Nova és Venezia menüsor.
Tele hassal elálmosodik az ember de nekünk már nem volt szállásunk, így ágyunk se, ahol lehajthattuk volna fejünket. Sebaj. Az egyik (nem is tudom van e másik is) parkban a padon igazán jóízűt aludtunk egymás ölében, vállán. Álmomban már otthon jártam és ismét háromlányos anya voltam...
Az álom pedig valósággá vált röpke négy óra elteltével. Hanna még ébren volt, amikor megérkeztünk, nagyon várt bennünket és kérte, hogy meséljünk neki sokat a városról, amelyikbe szerelmes vagyok és amelyikbe egyszer elvisszük őt is és testvéreit is. A kicsik az igazak álmát aludták és nekem nagyon nagy erőfeszítésembe került, hogy ne ébresszem fel őket önző módon, hogy magamhoz szorítsam mindkettőjüket. Persze, hogy ilyenkor egyik sem ébred fel éjjel, egyik sem hív, sír, mitöbb még a szokásosnál is tovább durmolnak. Ez a büntetésem. Vártak eleget, várjak most én is egy kicsit...
Hannát a Buranóból hozott porcelánbaba, kiköpött képmása vígsztalja az anya-apa nélküli napokért, a kicsik pedig már kívülről fújják kis akcentussal , a gondolázni csábító evezősök rigmusát, hogy Gondoli gondoli gondola...és boldogan huzogatják kis gondolás bábujuk madzagját.

0 megjegyzés: