RSS

2008. november 30.

Galyatetői kikapcs








Határozottan elutasítottam Zoltán kedves felahjánlását, miszerint elvisz minket Galyatetőre, hogy ne kelljen a buszon zötykölődnünk. Elképzeltem ugyanis, hogy hogyan reagált volna három kislányom amikor én puszit adok egyenként arcocskájukra majd elegánsan belibbenek a hotelbe. Akkor inkább a fapados változat..egyébként pedig nemis volt fapados. Kellemes, kényelmes utunk volt Gyöngyösig, Henivel be nem állt a szánk és olyan de olyan jó volt,hogy csak magunkkal kellett foglalkozni, a saját sapkámat és sálamat kellett csak megigazítani. Gyöngyösön pár percnyi időnk volt a Galyatetőre tartó busz indulásáig, így az utasellátóban bekaptunk egy olyan igazi békebeli szalámis zsemlét és citromos teát ittunk. Hideg volt. És esett a hó. Mintha csak nekünk lett volna megrendezve. Hatalmas pelyhekben szállingózott a hó, a Mátra olyan csodálatosan festett hófehér ruhájában, mint a mesében. Amikor leszálltunk a buszról már annyira felszabadultak voltunk, hogy hangos nevetések közepette érkeztünk meg a szállodához. Ahhoz a hotelhez, amelyik tele van történetekkel és történelemmel. Először is Horthy Miklós építtette. Aztán itt forgatták Tolnay Klárival a Havasi napsütés című filmet. Itt készült fel valamelyik foci bajnokságra valamelyik focicsapat (na ebben a témában nem vagyok jártas csak a folyosón kiállított régi fotók számoltak be a nagy eseméynről). Tetszett, hogy a felújítás során megtartották mindazt, ami szép. Az étkező álmennyezete szerintem eredeti, ahogyan néhány ajtón is látszik a patina.
Henivel első utunk a wellness részlegbe vezetett, ahol azonnal előjegyeztettük magunkat egy aromaterápiás masszázsra. A várakozási időt pingponggal töltöttük ki. Én nyertem de még nincs vége a meccsnek, tavasszal folytatjuk nálunk.
Masszázs után pár percnyi pihenő ajánlott, hát nem esett nehezünkre hátradölni a kényelmes fonott székekben és pletykalapokat olvasnunk. A kneipp kúrának nevezett vízben ázó kavicsokon való sétálást sosem hagytuk ki ha arra jártunk. Azért látszik, hogy nem felejtettem el teljesen,hogy anya vagyok, különben nem nézem volna a talpam at bökdöső kavicsokat árgus szemekkel, azon töprengve, hogy vajon melyik lenne elég formás egy festett katicához. (Hannával idén ez lesz az egyik sk karácsonyi ajándékunk). Csak ezután próbáltuk ki a medencéket illetve a gőzszaunát. A nap végére olyan érzésünk lett, mintha megfiatalodtunk volna,bőrünk, nem létező ráncaink is kisimultak. És a vacsora! Nem emlékszem mikor ettem ilyen nyugodtan. Majdnem két órát ültünk az étkezőben, senki nem siettetett. Mosolyogtunk amikor apukák egyensúlyoztak kisgyerekeik különböző felszereléseivel, az etetőszékkel, babahordozóval, bébiételekkel. Vajon mit gondoltak rólunk? Férj és gyerek nélküli barátnők vagyunk? Ha tudná a mellettünk helyet foglaló idegesítő hölgyike,hogy összesen öt gyereket hagytunk férjeinkre egy napra, biztos nem nézett volna furcsán ránk. A két gyerekes anyuka egyébként folyamatosan tudósította etetőszékben ülő kicsijét minden tevékenységünkről. A néni elment villáért, a néni visszajött, a néni eszik, a néni süteményt hozott, a néni iszik...Egyszerre volt mulattató és idegesítő..
Azt terveztük, hogy kimegyünk még sétálni a ropogós hóba de nem vitt rá a lélek, hogy kidugjuk akárcsak az orrunkat is a fagyos levegőre. Ehelyett kényelmesen befészkeltük magunkat az ágyba és távirányítóval a kezemben..igen, az ÉN kezemben Megasztárt néztünk. És valahogy furcsa volt,hogy Heninek nem kellett azt mondanom, hogy maradjon kicsit csendben és inni se kért a műsor alatt sőt nem is hisztizett.
Mégsem aludtunk jól. A matrac volt kemény vagy csak szokatlan volt egymás szuszogását hallanunk, mindenesetre hamar felébredtünk. Legalább lefotózhattuk a csodás napfelkeltét és kényelmesen készülhettünk kora reggeli masszázsunkra, én a kedvencemre a Thai masszázsra jelentkeztem, Heni pedig egy radíros, algás maszatolásra. Nem bánnénk ha gyakrabban indulna így a nap. Meg azt se ha nem nekünk kellene minden nap a reggelit elővarázsolni. Hát nem fogtuk vissza magunkat a csipegetésben. Viszont tiszta a lelkiismeretünk, mert a nem kis mennyiség elfogyasztása után felmásztunk a hegy tetejére és ott a gyerekeink hiánya ránk tört, így építettünk egy hóembert és azt puszilgattuk majd ha már belejöttünk további bolondos képet készítettünk egymásról.
Vásárfiát vettünk a gyerekeknek és aférjeinknek, majd az utolsó pár órát a külső szauna házban töltöttük el. Igyekeztünk finn szokás szerint szaunázni és megállapítottuk, hogy bizony valamit tudhatnak, mert nagyon jól esett mind a szaunázás mind az azt követő hógolyózás, hóban való mosdás.
Maradtunk volna még de Zoltán már úton volt hozzánk a három kicsivel. gyorsan összepakoltunk és az autóra várva még további három hógyereket építettünk, aminek ahogyan azt vártam, Hanna és az ikrek nagyon örültek.

Itthon rend várt. Minden tökéletesen hagyva. Hogy csinálta Zoltán? Kicsit bosszant.
Kicsit örülök is.

**************************

Aznap este még a Zsinagógában rendezett koncertre volt jegyünk, pont így jött ki. Na ott viszont folyamatosan a gyerekekre gondoltam. Inkább lettem volna velük, minthogy Bródy, Fegya, Somló Tamás, Cipő és Mahó Andrea dalait hallgassam. Pedig jó volt nagyon.

2008. november 21.

Adventi naptár






Bizonyára furcsán néztek rám barátaink, amikor a vendégségünk végén, a mosdóból kilépve, egy wc papír gurigát kezemben tartva megkérdeztem, hogy "ugye hazavihetem"?
Aztán a többi ismerős, rokon, barát is meglepődött, amikor arra biztattam őket, hogy a következő időszakban ha lehet ne spóroljanak a wc papír használatával, sőt inkább pazarolják, hogy aztán a belső kis kartongurigát nekem adhassák. 24 darabot kell összegyűjtenem belőle és szorít az idő. Így történt, hogy kénytelen voltam másokat is gurigagyűjtésbe fogni...
Nem emlékszem mikor éreztem olyan, az alkotás öröme okozta bizsergést, izgalmat, mint az elmúlt napokban, amikor adventi naptár készítésbe fogtam. Igen, a kollektív gyűjtés eredményeképp megszületett, 24 gurigából lett Hanna idei kalendáriuma. Nem emlékszem arra sem, hogy kétbalkezes létemre valaha ennyire élveztem volna a barkácsolás örömét. Legszívesebben sorozatban gyártanám őket és azt hiszem jövőre teljesülhet vágyam, mert sorozatban, három füzért kreálhatok a lányoknak. A wc papír gurigából készült ajándéktárgyaknak teljes skáláját fedeztem fel az internet segítségével. TP art azaz toalett papír művészet. Jól hangzik nem?
Hanna már elég nagy ahhoz, hogy megkeresse a megfelelő számot a cukorka alakúra alakított gurigákon és kivegye a kis ajándékot. Törtem a fejemet, hogy milyen naptárral lepjem meg a kicsiket, míg remek ötletem támadt. Annyira kézenfekvő! A mi családunk rekordot dönthetne a páratlan gyerekzoknik kategóriájában. Nosza, fújjunk le arannyal 2x24 facsipeszt és válogassuk ki a legmutatósabb pár nélküli zoknikat, szám szerint 2X24-et. A zoknikba tegyünk a kevés édesség elvét követve állatos matricákat, majd a zoknikat egy mutatós madzagra csipeszeljük fel. Keressünk méltó helyet a füzéreknek és a béke kedvéért, szigorúan jelöljük meg melyik zoknisorba nyúlkálhat Eszter és melyikbe Nonó.

Itt vannak a remekművek. Talán még a lányoknál is sokkal jobban várom már december elsejét és attól kezdve minden sikongatós reggelt. Ha lehet minél havasabbakat. Mondtam már,hogy nagyon ünnepi a házunkban a hangulat? Ház feldíszítve, ünnepélyesen bekapcsolva az izzósor, mikulásvirág a helyén, első hóból gyúrt mini hóember a kertben, a Hanna által készített ajtó kopogtató felakasztva.

Szombaton viszont lazítok. Itt hagyok csapot papot azaz gyerekeket és férjet. Mielőtt bárki felszisszenne, elárulom, hogy nem az én ötletem. Mégcsak bele se szólhattam. Meglepetés vagy mi. Igazán kedves de egyelőre csak arra tudok gondolni, hogy Zoltán itthon marad három gyerekkel. És nem egy két órára. Hát nem tudom..Amíg én Heni barátnőmmel Magyarország legmagasabb pontján töltődöm fel. Majd írok.

2008. november 17.

Kukucs






Emlékszem, Hanna másfél éves volt azon a bizonyos nyári meleg napon. Kicsi rövidnadrágban totyogott az udvaron és kíváncsiskodott. Folyton átkukucskált a szomszédba, mert látni akarta, hogy Bíbor kutya mit csinál. Lefotóztam, és a mai napig nagyon szeretem a képet.
Eszter és Noémi tavasszal kezdték a kukucskálást. Szinte ugyanazzal a testtartással, azzal az utánozhatatlan pucsítással és másfél évesekre jellemző kíváncsisággal néztek át a kerítés alatt, amivel korábban Hanna. Persze lefotóztam őket is és ez kép is a kedvencek közé került.

És ez a kép került most bele a decemberi Éva magazinba. Abba a lapba, amit kezdetektől fogva olvasok és a kikapcsolódást, nyugalmat, pihenést, feltöltődést jelenti nekem. Én pedig kettőt el is teszek abba a bizonyos emlékdobozba, ami majd Eszteré és Noémié lesz ha úgy érzem itt az ideje. Az újság utolsó lapján látható képecske pedig őszintén remélem, hogy másokat is mosolyra fakaszt, jókedvre derít.

2008. november 11.

Boszik


Apa! Még nem kaptam vásárfiát!-mondogatta Hanna a Lehel piacon, amikor már megvettük a következő hétre való friss zöldséget, gyümölcsöt és kifelé igyekeztünk a csarnokból..
Nagyjából heti rendszerességgel járunk Pest gyomrába, mert ott mindig történik valami és mert onnan pár lépés dédi, aki minden hétvégén vár bennünket.
Ott van például a kedvenc kofánk, történetesen egy férfi, aki mindig belecsempész valami kis plusz zöldséget a szatyrunkba és persze sosem mulasztja el megkérdezni, hogy nem hagyjuk -e ott Hannát az áruért cserébe, mert ő bizony elfogadná. Aztán ott van a savanyúságos néni, aki mindig teletömi Hanna és mostmár a kicsik száját is savanyú káposztával. Ott van a sok kedves vásárló, akiktől annyi bókot és áldást zsebelünk be bevásárló körútunk alatt, hogy nem győzöm megköszönni. Hogy három a kislány és jaj de szépek, göndör a hajuk, igen apukára hasonlít de csak a hajuk, az egyik tiszta anyja és sok egészséget, boldogságot vagy a legutóbbi megjegyzés, amitől kicsit dagadt a májam, miszerint aranyoskám, nem is látszik meg magán, hogy három gyereke van. Aztán persze elgondolkodtam ezen, hogy miért..milyennek kellene kinézni egy három gyerekes nőnek, én speciel sok jól karbantartott sokgyerekest ismerek..lehet, hogy ő kevesebbel találkozott. Így vagy úgy megköszöntem neki is a bókot.
Van még a tojásos és mézespuszedlis stand, a kedvenc répaárus és az aranyos petrezselymes néni.
Aztán meg kell nézni a gombavizsgáló asztal mellett lévő vitrinben kiállított gombákat és végig kell venni sokadszorra, hogy melyik ehető, melyik ronda, melyik mérges, melyik nem mérgező de rossz ízű. Noémi eközben dúdol..alig várja hogy elénekeljük az Őzláb , csiperke, pereszke gomba kezdetű dalt. És el is énekeljük. Mire a Lacikonyhához érünk, vége a dalnak.
Rákaptunk ugyanis a sült kolbászra , ami azért jó, mert garantáltan nem kívánunk aznap már semmilyen ételt magunkhoz venni. Most akkor ez diétásnak számít vagy azért nem? Mindegy, ugyanebben a lacikonyhában lehet a legfinomabb citromos teát kapni (anyukám teája után tényleg a legjobb), amit a lányok jól tudnak, így amíg mi kolbászt majszolunk Zoltánnal, ők teázgatnak és nézegetik a szomszéd díszhal madár bolt kirakatát. Hanna pedig már azon fantáziál és alkudozik, hogy milyen állatot szeretne gondozni. Kategórikusan kijelentem, hogy se tollas se szőrös se pikkelyes nem lehet. Szűkül a kör..marad a teknős de nem most.
Na de nem is ez a lényeg, ez csak egy kis bevezető, a mi kis Lehel piacozásainkról.
Ott tartottunk, hogy Hanna vásárfiáért reklamált. Éppen a mindenes boltocska előtt, ahol bevallom én is szeretek elidőzni. Kértünk egy kis seprűt és távoztunk. Hanna boldogan fogta, aztán rá is ült. Mondom egy kisseprűt. Ugyan minek vegyünk a kicsiknek is, majd beosztják ki mikor sepreget, gondoltam de nem sokáig morfondírozhattam, mert éktelen harc, nyávogás, veszekedés, sivítozás, üvöltés kezdődött, ahogy a kicsik együttes erővel próbálták megszerezni Hannától a seprűt. Hanna szegény odaadta abban a reményben, hogy egy perc múlva visszakapja. Nem így történt. Akkor aztán ő zendített rá, hogy ez nem igazság, ő kapta és még alig volt a kezében. Kicsvartuk Noémi praclijából de akkor meg ő zendített rá és aki ismeri Nonó decibeljeit, az tudja miről beszélek. Akkor már Eszter is rázendített. Próbáltam győzködni Zoltánt, hogy ugyan nyúljon már a zsebébe és vegyünk az egyébként szélhámosan drága kis seprűből még kettőt, én szívesen visszasétálok a piacra érte. Egy darabig tartotta magát nevelési elveihez, miszerint tanuljanak meg a gyerekek osztoszkodni a tárgyaikon, aztán megadta magát. Az eladó amikor meglátott csak annyit kérdezett. Még kettőt? és miközben kiszolgált még három, mondom három ajándék kis fakanalat is átadott.
Itthon aztán boldogan söprögettek a lányok, már kezdtem örülni, hogy igazán hasznos tárgyat kaptak, amikor megunták a rendeltetésszerű használatát és inkább seprűnyélen való lovagolásba, fel-alá rohangálásba kezdtek. Nekem meg folyton az a dal jár a fülemben, hogy Egy boszorka van..három lánya van..

2008. november 8.

Napfény a jégen





Hála anyukámnak, aki a kicsikre vigyázott, pénteken Hanna nem az ovi különbuszával, hanem velem indult a korcsolyaórára. Kényelmesen átöltöztünk, megmutatta mit hová szoktak tenni, hol szokott ülni, hogyan veszi fel kesztyűjét és korcsolyáját. Csak mi voltunk az öltözőben és volt időm elidőzni és gyönyörködni Hannámban, akinek kifejezetten jól áll a lábán a kori. Aztán betódultak kis ovistársai, besegítettem az öltöztetésben és ha eddig nem tiszteltem és csodáltam volna az óvónők türelmét, munkáját (de tiszteltem és csodáltam korábban is) , most megtettem. Több, mint húsz gyerekről levarázsolni a kabátot és felvarázsolni a korcsolyát nem kis teljesítmény, én a magam részéről leizzadtam..
Nagyon szerette volna Hanna, ha látom milyen ügyes a jégen és én is nagyon vágytam rá, hogy lássam vajon miért is várja olyan nagyon azokat a péntekeket.
Miki bácsi, kellő határozottsággal de szerencsére gyereknyelven és viccesen adta ki a feladatokat. Az egyik gyakorlatot Hanna mutatta be, bátran csúszkált H betűs pulcsijában. Nagy tapsot kapott érte a többiektől és tőlem is. Aggódtam nehogy túl nagyot essen, de szemmel láthatóan nem izgatta magát ha popsira csücsült. Vidáman feltápászkodott és brahiskodott tovább. Merthogy nagyon merész ám a jégen, azt észrevettem. És azt is, hogy igen ügyes. Ezt viszont más is észrevette. Én meg olyan de olyan büszke voltam rá, mint amilyen büszkék lehettek rám szüleim úgy harminc éve, amikor a Naplés tó jegén siklottam...
Hanna ügyesen bánt a gólyákkal (bólya tudom, de Hanna nem hajlandó rendes nevén nevezni, mert annak semmi értelme..így marad a gólya) is és a befejező fogócskában az öt nyertes között volt ő is, így mehetett egy jutalomkört. És tudjátok mit csinált körbekorcsolyázás közben? Integetett a nem létező közönségnek.
Nemsokára nyit a Városliget Műjégpálya. Meg remélem lesz azért hideg is télen, legalább csak annyira hogy biztonságosan befagyjon a Naplás tó jege. Kedvem van egy családi korizáshoz, így könnyen lehet, hogy beszerzek egy korit magamnak is. Zoltánnal van a padláson ha jól emlékszem. A kicsik majd integetnek.
Kezd karácsonyi hangulatom lenni...

2008. november 7.

Velence kettesben- befejező rész








Már mondanom se kell, hogy ismét korán reggel kipattantunk az ágyból és a vaporettóhoz siettünk, akárcsak a helyiek, azzal a különbséggel, hogy ők munkába igyekeztek, mi pedig csak a reggel Velencében című megunhatatlan igazmesét szerettük volna látni nem tudom már hanyadszor.. Áthajóztunk a szembe lévő szigetre. A sok bölcsibe, oviba igyekvő kisgyerekes apuka és anyuka láttán belém hasított a honvágy és kislányaim hiánya. Fura, de jó volt konstatálni, hogy ez volt az utolsó napunk ebben a csodás városban, este már újra magamhoz szoríthatom kincseimet. No de addig még olyan fontos dolgunk akadt, mint például megtalálni azt az igazán helyi kávézót, amit igazán helyiek látogatnak. Beültünk egybe, mintha mi is őslakosok lennénk és figyeltük milyen jókedvűen adják egymásnak a kilincset és a pultot a be-betérő velenceiek, hogy megegyenek egy péksüteményt az elmaradhatatlan kávéval.
Aztán addig bolyongtunk, míg egy hajójavító műhelyben találtuk magunkat. Mert bizony néha még a gondolákat is meg kell javítani és bizony Velencében is előfordulnak motorcsónakos balesetek . A szokásos reggeli áruszállítás, rakodás bámulása után
visszasiettünk a szállodába, hogy elfogyasszuk búcsúreggelinket és elbúcsúzzunk a magyar ajkú reggeliztető hölgytől. Ráérősen összepakoltuk holmijainkat és kijelentkeztünk a szállodából. Abból a szállodából, amelyikre csak úgy véletlenül találtunk rá és amelyiknél kedvesebbet a sétáink alatt nem láttunk ...
Az utolsó napra tartogattuk a múzeumokat. A Dózse palotát és a Történeti múzeumot. Szentségtörás ide vagy oda,nekünk csak egy pipa volt a ki ne hagyd látnivalók közül.Persze mi is sóhajtottunk a sóhajok hídján áthaladva és csodáltuk a gazdag díszítéseket, itt ott belehallgatva különböző nemzetiségű idegenvezetők mondandójába de én olyan átfogó gyűjteményt vagy interaktív kiállítást szerettem volna látni, ahol az első kapaváságástól kezdve elmagyarázzák nekünk ennek a mesevárosnak a kialakulását, azt hogy hogy lehet, hogy a mai napig állnak, élnek, virítanak, pompáznak a cölöpökre épített paloták.
Ebédre egy régen kinézett helyre (Ristorante Trovatore) tértünk be. Nem csalódtunk benne, sőt várakozásainkat is felülmúlta a Casa Nova és Venezia menüsor.
Tele hassal elálmosodik az ember de nekünk már nem volt szállásunk, így ágyunk se, ahol lehajthattuk volna fejünket. Sebaj. Az egyik (nem is tudom van e másik is) parkban a padon igazán jóízűt aludtunk egymás ölében, vállán. Álmomban már otthon jártam és ismét háromlányos anya voltam...
Az álom pedig valósággá vált röpke négy óra elteltével. Hanna még ébren volt, amikor megérkeztünk, nagyon várt bennünket és kérte, hogy meséljünk neki sokat a városról, amelyikbe szerelmes vagyok és amelyikbe egyszer elvisszük őt is és testvéreit is. A kicsik az igazak álmát aludták és nekem nagyon nagy erőfeszítésembe került, hogy ne ébresszem fel őket önző módon, hogy magamhoz szorítsam mindkettőjüket. Persze, hogy ilyenkor egyik sem ébred fel éjjel, egyik sem hív, sír, mitöbb még a szokásosnál is tovább durmolnak. Ez a büntetésem. Vártak eleget, várjak most én is egy kicsit...
Hannát a Buranóból hozott porcelánbaba, kiköpött képmása vígsztalja az anya-apa nélküli napokért, a kicsik pedig már kívülről fújják kis akcentussal , a gondolázni csábító evezősök rigmusát, hogy Gondoli gondoli gondola...és boldogan huzogatják kis gondolás bábujuk madzagját.

2008. november 6.

Velence kettesben 4. rész






Aztán másnap megint korán keltünk. Gondolom minden kisgyerekes szülőnek be van programozva az agya a korai ébredésre, nekem speciel még lelkiismeretfurdalásom is van ha véletlenül a szokásosnál fél órával később kelek ki az ágyból. Nem bántuk. Jó volt megint a munkába igyekvő olaszok közé vegyülni, a vaporettóról nézni a reggeli készülődést, a város ébredését...
Na és gondoláztatok? Hangzott el a kérdés már itthon. A válasz pedig, hogy persze csak éppen nem a turistacsalogató gondolás fiúkkal, akik amúgy sem énekelnek és csak akkor mosolyognak amikor a borsos összeget a tenyerükbe leszámolod. Ehhez aztán semmi kedvünk nem volt, annál is inkább, mert szüleimmel azért kipróbáltuk anno milyen az a híres nevezetes velencei gondolázás, és Zoltánnal abban teljesen egyetértettünk, hogy egyszer elég is volt. Vágytunk ellenben a reggel üzemelő álló gondolázásra. A Canal Grande-n két vagy három helyen lehet igénybe venni az egyik partról a másikra való átkelésnek ezt a remek módját. Mondom, állni kell a széles gondolában, egyensúlyozni és izgulni, hogy elég rutinosak e a gondola egyik és másik végén álló keménylegények, akik átvezetik a többnyire helyiekkel teli gondolát. Mindezt fél Euróért. Nagyobb élmény állítom, mint egy feldíszített gondolában ücsörögni és várni hátha elhangzik az "Ó sole mió"...úgysem fog.
A szerencsés végű átkelés után a halpiacra igyekeztünk és nem tudtunk betelni a látvánnyal, a számunkra ismeretlen nevű tengeri halakkal és egyéb szörnyekkel. Aztán a zöldséges pultok nyűgöztek le bennünket, viszon tudtuk hogy megérinteni szinte tilos bármit is, az olasz kofák nem olyan engedékenyek, mint itthon mondjuk a Lehelen.
Amikorra elméletben tele lett a hasunk a sok finomsággal, jónak láttuk ha visszatérünk a hotelbe, ahol gyakorlatban is megtölthetjük bendőinket ha nem is tengeri herkentyűkkel de a kontinentális büféreggeli szokásos étkeivel.
Elterveztük a napot, azt, hogy ezúttal Velence kevésbé ismert réstzébe, a zsidó negyedbe látogatunk el, ahol igazán kevés turista fordul meg és ettől igazán velencei és hétköznapi. A vaporettóról leszállva egy plakátra lettem figyelmes. Church Sale azaz jótékonysági vásár volt éppen akkor és éppen ott, így szapora pulzussal vetettük be magunkat a régiségek és szépségek közé és ahonnan igazán különleges darabokkal gazdagabban jöttünk ki. Persze azonnal ki kellett pihenni a fáradalmakat, amit jó szokásunk szerint egy capuccinoval meg is tettünk. Kellett is az energia, mert hatalmas sétával tértünk vissza a hotelbe, ahonnan csak sötédedéskor bújtunk elő újra. Vaporettóra szálltunk, mert szerettük volna megkóstolni a velencei csodát a sokat emlegetett fagyizóban. Egyiknek a nevére sem emlékszem de megörökítettük, a mogyorós csokis fagyi tégladarabot, amint tejszínhabban úzsik és fürdik egyszerre. Hát..lehet, hogy nyáron, nagy melegben felejthetetlen élményt nyújt az elfogyasztása, nekünk mindenesetre nem ízlett de Velencében mindegy hogy jót vagy rosszat eszünk, mert a város látványa megízesíti, megédesíti a rossz ízeket is. No ez a végszó éppolyan giccses, mint az ajándékboltokban található fröccsöntött gondolák és egyéb csecsebecsék..de legalább autentikus. Hamarosan jövök az utolsó résszel.

2008. november 2.

Velence kettesben 3. rész








A kora reggeli ébredés nem okozott gondot, így csakhamar az üres, álmos Szent Márk téren találtuk magunkat, ami azért így teljesen más képet mutat, mint turistákkal zsúfoltan. Azt terveztem, hogy a kötelező galambetetés programot is majd ilyenkor ütöm nyélbe, arra azonban nem számítottam, hogy ilyenkor a galambok is alszanak vagy legalábbis ügyet sem vetnek rám, kitárt karjaimra és etetési szándékomra. Csalódtam bennük, azt hittem hálásak lesznek, amiért én hajnalok hajnalán reggelit hozok nekik.
Aztán elkezdett ébredezni a város. Gyorsan vásároltam egy képeslapot, amit olvasható nagybetűkkel meg is írtam Hannának. Nem számít, hogy hamarabb érünk haza, mint ahogy a lapot kis kezébe veheti, a szándék és a gondolat a fontos, meg az, hogy már el tudja olvasni. (azóta persze kiderült, hogy tényleg ő betűzte ki mit írtak neki csavargó szülei).
Eszembe jutottak az enyémek és Zoltáné is. Mind a négyükkel ugyanígy koptattuk Velence köveit és ma már csak anyukám él közülük. Valahogy kötelességemnek éreztem, hogy elmenjek öt évvel ezelőtti szálláshelyünkre, egy kis sikátorban lévő magánházba és felidézzem legfőképpen apukám vidám arcát. És valahogy magától oda is találtunk az ajtóhoz, ahol ugyanaz a kutya ugatott meg bennünket, mint amelyik öt éve hangoskodott ablakunk alatt. Öt éve, szüleimmel vaporettóztunk amikor megmozdult a pocakomban Hanna...
Visszasétáltunk szállásunkra, hogy megreggelizzünk. Meglepetésünkre a reggeliztető hölgy magyarul kérdezte meg, hogy kérek e még kávét, mire én majdnem félrenyeltem és csak annyit kérdeztem hogyhogy beszéli a nyelvünket. Kiderült, Erdélyből érkezett és már három éve Verardo házában szolgál..
Reggelink után ahogyan elterveztük megvettük a két napos vaporetto bérletünket és felszálltunk egy nagyobb hajóra, ami egyenesen Buranoba vitt bennünket. Buranoba még nem jártunk pedig szinte nagyobb élmény, mint a jobban ismert Muranoban sétálni. Hogy miért? Mert valószínűtlenül színes, erős, rikító színekkel kifestett házaik jókedvre derítenek mindenkit. Van itt lila, sárga, rózsaszín, zöld ház és mindegyiknek virág díszeleg az ablakán. Nem bírtam abbahagyni a bájos ablakok fényképezését. Szívet-lelket melengető lehet egy ilyen kis szigeten élni bár ahogyan magamat ismerem pár hónap múlva hanyatt homlok menekülnék valami zajosabb helyre.
Azért visszafelé kiszálltunk Muranoban is, hogy anyukámnak vehessünk egy muranoi üveglovat. Olyat, amilyet öt éve vásároltak apukámmal és amit egy éve Hanna eltört, amikor imádott mamijánál éppen az üveglovacskával támadt kedve játszani. Lovat nem kaptunk, helyette egy üveg szőlőfürttel leptük meg és már itthon, nyomatékosan felhívtuk a figyelmét, arra hogy magas polcra tegye, mert most egy darabig nem áll szándékunkba Velencébe menni újra.
Fáradt lábakkal pihentünk egy keveset hotelszobánkban majd az esti programra készülődtünk, kicsinosítottuk magunkat és elindultunk az Interpreti Veneziani (www.interpretiveneziani.com )hangversenyére. Talán le sem kell írnom, hogy a kulturprogram előtt, a koncert helyszínétől pár lépésre egy szimpatikus kávézóban egy könnyű olaszos vacsorát elfogyasztottunk.
Azért vártam az előadást, mert kedvenc barokk zeneszerzőm, Vivaldi kevésbé ismert műveiből állt a repertoár, nem pedig az -ugyan fülbemászó de mégis -agyonhallgatott Négy évszakból. Zoltán is hősiesen végighallgatta és talán még élvezte is a zenészek játékát, csak az utolsó darabnál kellett folyton bökdösnöm a könyökömmel, hogy rendben van, hogy csukott szemmel és átéléssel hallgatja de ne lecsukló fejjel és horkolva...
A csellós férfi nevét mindenesetre megtanultuk. Davide Amadio. Kezének, egész testének, arcának már-már túlzásba vitt átéléssel való játékát egy életre megjegyeztük.

2008. november 1.

Bringóhintó és tök







Össze kell szednem magam ha tényleg le akarom jegyezni velencei napjainkat, mert szinte minden napra akad valami olyan kis történet, ami elsőbbséget élvez utibeszámolónkkal szemben..
Péntek este az Állatkeri játszóházban vezették le a gyerekek fölös energiáikat, amiről most nem írnék bővebben, pedig ódákat tudnék zengeni a hely magas színvonaláról, a rengeteg jó ötletről.
Másnap reggel Zoltán remek programjavaslattal állt elő. Nem is tiltakoztam, azonnal öltöztetni kezdtem a gyerekeket és a gyér forgalomnak valamint a reggeli indulásunknak köszönhetően pár perc alatt a Margitszigeten találtuk magunkat.
Nagy izgalommal választottuk ki a bringóhintónkat, végül Bubóra pattantunk fel. A kicsik elölre ültek, szépen betartva a szabályokat,kapaszkodva, ülve maradva. Hannát magunk közé vettük mi pedig tekertünk. Azért Hannának is akadt feladata, kineveztük csengető mesternek, azaz neki kellett finoman jelezni ha valaki utunkat állta. A kicsik mindenkinek integettek és sikerült látványukkal mosolyt csalnunk futó és sétáló arcára egyaránt. Elhaladtunk esküvőnk helyszíne előtt is, Hanna nagy érdeklődéssel forgatta fejét , aztán a kis állatkertnél tartottunk pici pihenőt, ami rá is fért remegő lábaimra. Gyönyörködtünk a színes falevelekben, a sokféle kutyában, akiket gazdájuk sétáltatott. Nem tudom létezik -e efféle járgány más országban is, én azt gondolom ez épp olyan hungarikum, mint a lángos vagy a fütyülős barack azzal a különbséggel hogy ez legalább egészséges specialitás. Hazafelé csak azárt is a Megyeri hídon át jöttünk, mert szeretjük nézni légiességét, szépségét ..egyáltalán a létezését.
Délután pedig mi más lett volna a program, mint a már-már hagyományos Halloween tök faragása. Zoltán, Hanna asszisztálásával remekművet alkotott, én meóztam,takarítottam, a kicsik pedig gyönyörködnek benne. Várjuk a sötétet, hogy világítson nekünk. Szelíd arcú lett, nem fog megijeszteni senkit sem.