Fogalmuk se volt arról hogyan és hol ünnepeljük 3. születésnapjukat.
Bepakoltam a bőröndbe, Hanna pedig találgatta milyen járművel megyünk, esetleg repülős útra vagy miért teszek be fürdőruhákat (amikre végül semmi szükségünk nem volt) és hogy szállodában alszunk -e.
Mondtam neki, hogy olyan helyre megyünk, ahol a kicsikkel kétszer, vele pedig háromszor jártunk már. Nem találta ki, hogy az Ausztriában lévő és a magyar határhoz igencsak közel fekvő Meseparkba tervezünk egy egész napos kiruccanást. Felvetődhet a kérdés,hogy akkor minek harmadszorra/negyedszerre odamenni, ráadásul születésnapi meglepetés gyanánt.
Nos, az első meseparkos napunkon a kicsik még a hasamat rugdosták-belülről, Hanna kedvéért utaztunk akkor a kifejezetten 2-7 éveseknek való vidámparkba. Másodszor már a kicsik is velünk tartottak de többnyire csak a babakocsiból szemlélték irigykedve Hannát és a ringlispíleket és csak a bébiételes üveg láttán vigasztalódtak meg. Ha jól emlékszem a két, többnyire unatkozó kicsi miatt ez a látogatás kuszára és kapkodósra sikeredett, nem csoda, hogy Hanna nem is emlékszik rá. Igaz az elsőre sem, ami némiképpen elszomorít és gondolkodóban ejt, hogy van e értelme elvinni a pici gyerekeket szebbnél szebb helyekre, hogy úgysem emlékszik rájuk. Persze a választ tudom és egy kicsit megnyugtat az a tény, hogy Zoltán, felnőtt fejjel is szelektál az megtartandó és törölhető emlékek között.




Igyekeztünk a reggeli dugót kikerülni és korán útnak indulni, így nem sokkal nyitás után már a parkban is találtuk magunkat. A kicsiknek ezúttal nem kellett belépőt váltanunk, ez volt a Marchenpark szülinapi ajándéka.
Mivel az iskola javában elkezdődött Ausztriában is, ráadásul hétköznapra időzítettük a vidámparkozást, sehol nem alakultak ki sorok, kényelmesen, a legkisebb tülekedés nélkül próbálhattuk ki az összes játékot. Külön örültünk annak, hogy utolsó ottlétünk óta egy újabb gladiátor részt is átadtak, így mi, akik mindenre emlékeztünk se unatkoztunk.


A lányok persze fáradhatatlanok voltak, fittyet hánytak a megszokott alvásidőre. A teknősös forgón annyit mentek, hogy egy idő után feladtam a számolást és inkább Zoltánnal egymás vállára dőlve bóbiskoltunk, míg megkegyelmeztek és mehettünk tovább a szintén új kacsás, ringató körhintára, ahol aztán végképp azt hittük elalszunk.

Persze akadtak vadabb hullámvasutak is, Hanna a frászt hozta rám azzal, hogy felemelt kézzel ment vagy ötször rajta és közben azt harsogta, hogy ez bébiknek való.
A mesepark minden de minden zugát bejártuk. Hosszan elidőztünk az állatoknál, az éneklő robot maciknál és a varázstükrök előtt.

Volt idő megvárni, hogy felmásszanak minden létező mesealak hátára, ölébe, nem kellett sietnünk és siettetnünk. Hanna már elég nagylány lett ahhoz, hogy egyedül is menjen bizonyos játékokon, így például kétszer is lecsúszott és persze vizs lett a krokodilos csúszdától.


Traktoroztunk és a malac hátán is több kört mentünk. A kis vonat összes szerelvényébe beültek, így volt időm beszélgetésbe elegyedni a játékot kezelő magyar alkalmazott bácsival két integetés között. Kacagtak, sikítottak és annyira boldogok voltak, hogy tudtuk jó döntés volt ezt a napot így emlékezetessé tenni. És ha mégsem tudnák felidézni majd pár év múlva az élményeket, majd megmutatjuk a fotókat, amiket készítettem. Ráadásul Hanna is boldog volt, mert ahogyan mondja persze tőlünk lopott szófordulattal), ő is profitált a kicsik szülinapjából.
Zárásig maradtunk és mondanom se kell, hogy a kocsiba való beszállást követő második percben a hátsó sorban ülők mind elaludtak.
pedig a meglepetésnek még nem volt vége ezzel..