Örülök, hogy sírtak. Na jó, ez talán túlzás, mindenesetre megnyugtató érzés, hogy annak ellenére, hogy várták óvodás életük első napját, mégis nehezükre esett az elválás, mert a szakkönyvek szerint sokat elárul a szülőről meg a gyerek otthoni komfortérzetéről az, ha egy csepp könnyet se ejt anyja vagy apja után. Nem tudom, valóban így van -e. én mindenesetre ezzel vigasztaltam magam és egyfajta elismerésnek, emlékéremnek próbáltam meg felfogni minden egyes értem hullajtott könnycseppet.Hannánál ugyan dráma nélkül megúsztuk a dolgot de csak azért, mert bölcsődés korában túlesett ezen a tortúrán és volt annyi esze, hogy ne ismételje meg kiscsoportosként.
A reggeli készülődést nem értékelem, elég ha tudom, vannak még szépséghibái, de igyekszem zökkenőmentessé, gördülékennyé tenni ezeket is, dolgozom a megoldáson.
Hanna irtó büszke volt magára és húgaira is, ami az éjszakára is rányomta a bélyegét. Általános forgolódás jellemezte mind az én, mind a lányok alvását. Ötösben léptünk be az óvoda kapuján, ami előtt éppen úgy, mint három éve, most is készítettem egy képet.



Együtt öltöztettük át a kicsiket, felakasztottuk a megfelelő helyükre az ovis zsákokat aztán Zoltán vitte tovább Hannát a saját csoportjába. Én beszoktatás címszó alatt ott maradhattam a kicsikkel és szem ill. fültanúja lehettem a sorra érkező gyerekek fogadásának,mi több egész sokuknak a nevét is megjegyeztem.
Noémi és Eszti a játékkonyhát szemelték ki maguknak, meg a miénkhez hasonló boltocskát. Aztán babázni kezdtek, majd megtalálták a könyveket is, szóval gondolom egy jó kis játszóházban kezdték érezni magukat. Eszter időnként megkérdezte, hogy "Ugye kicsit itt maradsz?", mire megnyugtattam, hogy egy kicsit igen, de ugye nem felejtette el, hogy ez egy óvoda és senkinek sincs itt az anyukája így nekem is el kell mennem, de megígérem,hogy ebéd után eljövök érte és Noémiért is sőt még Hannát is hazavisszük.. Közben az óvó néni a szőnyegre terelte a gyerekeket és gyors "ki ismeri fel a jelét?" típusú játékba kezdtek. Tornáztak is, amolyan kiscsoportos módon a jól ismert Fúj a szél a fákat mondókára, aztán asztalhoz ültek, hogy megreggelizzenek. Nos ez volt az a pont, ahol Eszter már nem akarta visszatartani könnyeit és keservesen sírva fakadt. Egy ideig vigasztaltam, aztán kimentem az öltözőbe és bíztam abban, hogy Eszter, akit bármikor meg lehet szelídíteni valami finomsággal, abbahagyja a sírást, amint elé teszik a lekváros kenyereket. Így is lett. Csak a csámcsogást és egy határozottan nem az én gyerekemtől származó nyüszizést lehetett már csak hallani, így az óvó néni finoman jelezte, itt az idő a távozásra...
Dél előtt pár perccel, azért már ott topogtam az ajtó előtt. És minden úgy történt, ahogyan azt előre sejtettem. Azaz Eszter hamar megvigasztalódott és Noémi volt az, aki bizony a nap nagy részében engem hiányolt és sírdogált. A kinti játék alatt Hanna átmehetett hozzájuk, így kicsit megvigasztalódtak. Hanna egyébként igazi hős is és úgy viselkedett, ahogyan azt titkon reméltem. Történt ugyanis, hogy a csoport legrosszabb kisfiúja, akiről három perc alatt kiderült számomra, hogy magatartászavarokkal küzd és még sok borsot fog törni gyerekek és az óvónők orra alá,- Noémit piszkálta. Hannának se kellett több, elzavarta a szerintem nála nagyobb (de csak méretben) gyereket és az esetet jelentette az óvónőknek, akik remélhetőleg megbüntették őt.
Anyuka, aki hallotta, hogy kicsi fia ma sem tétlenkedett, csak annyit kérdezett egyáltalán nem röstelkedve tőlem: "Ugye azért nem leszünk rosszban?" Én pedig ahelyett, hogy kiselőadásba kezdtem volna, a szülő és a gyerek viselkedése közötti összefüggésekről,a mintáról és a nevelés csodájáról, csak annyit feleltem, hogy "Ha nem lesz rendszeres, akkor biztosan nem.."
Noémi hüppögve rohant hozzám, Eszti csak meresztgette kis szemeit és nem nagyon tudott mit kezdeni a helyzettel. A váltócipőt haza akarták hozni, mert holnap már úgysem kell, aztán meggyőztem őket, hogy a biztonság kedvéért hagyják csak a polcon..
Egy ideig még ott maradtunk a kis padon. Tudatosan nem iszkoltunk el az öltözőből, helyette inkább ölembe ültetve beszélgettem velük.
Mire Hanna csoportjába értünk, már szinte teljesen felszáradtak a könnyek és a kedves kérdésekre, miszerint jó volt e az oviban azt válaszolták, hogy igen, ami bevallom, reménykedéssel tölt el.
És ha valaki kérdezné milyen érzés volt hazajönnöm, hát nem tudok túl érzelgős dolgokat mondani. Figyelemelterelés gyanánt ugyanis embertelen pakolásba, rámolásba, elhalasztott házimunkákba kezdtem fél szememmel folyamatosan az órát nézve, hogy indulhassak kiscsoportos és nagycsoportos lányaimért, akik egyelőre itthon alszanak.. Holnap folytatjuk.