RSS

2009. szeptember 28.

Indián (és közgazdász) nyár Zalakaroson 2. rész




Bivaly vagy bölény? Bika vagy marha? Az a helyzet, hogy meggondolatlanul dobálóztam eddig ezekkel a szavakkal ha megláttam egy viszonylag nagy testű, szarvval ellátott tehénhez hasonló állatot. No de ennek vége. Kápolna pusztán, Zalakarostól pár kilométerre létezik ugyanis egy bivaly rezervátum, ahol végiggyalogolva a 1,5 km-es tanösvényt észrevétlenül tanultunk..



Bevallom kicsit aggódtam a tanösvény azon részén, amikor a nagytestű állatokkal voltunk körülvéve. Gondolom eszük ágában nem volt bántani bennünket, békésen dagonyáztak, kérődztek és csapkodták farkukkal hátukat hogy így zavarják el a legyeket, mégis fél szemmel a menekülő útvonalat kerestem. Némileg nyugtatólag hatott rám, hogy kamerát véltem felfedezni az említett területen, bár nem tudom baj esetén milyen gyorsan érkezett volna a felmentő sereg. Lényeg, hogy bár nehezünkre esett, mégis halkan, suttogva, csendesen csodáltuk az ősmagyar honos állatokat.
Mindössze egy villanypásztornyi drót választott el bennünket a tekintélyt parancsoló fekete jószágoktól és mi lélegzetvisszafojtva fedeztük fel a kicsi tinót meg a többieket. Azért amikor az egyik állat felállt, mert gondolom elgémberedett a lába- jobbnak láttuk továbbállni és inkább a gémeskúttal, itatóval és a Kis Balaton madárvilágáról szerezni újabb és újabb ismereteket. A továbbiakban távcsővel figyeltük a békésen legelésző és dagonyázó állatokat, majd már távcső nélkül , igen közelről és igen nagy érdeklődéssel (már, ami a lányokat illeti)azt a bizonyos lepényt, aminek szaga van..








A bivalyos program után persze semmi sem esett jobban,mint egy családi lubickolás. Zoltántól igazán kedves gesztus volt, hogy vígan elbírt a három gyerekkel, amíg én a termál vízben ülve élveztem a csendet, majd egyes egyedül úszhattam pár hosszt utánozhatatlan tavirózsa úszásnemben a nagy medencében, sőt kérésemre még a nyakmasszírozót is bekapcsolta nekem a készséges úszómester, a pezsgőfürdőről nem is beszélve.
A szobánkhoz egyébként csak egyféleképpen lehetett eljutni. Levetett cipőkkel, végigrohanva a puha padlószőnyegen. És egyféleképpen lehetett kijutni onnan. Előre szaladva, a szőnyeg végén egymás mellé lehasalva, Csipkerózsika álmot tettetve, amire nekem hármat kellett tapsolnom, hogy felébredjenek. A föld alatti átjárón csak a csigabigás és almás dalokat énekelve szabadott átmenni és a liftgombot a viszály elkerülése végett, szigorúan, előre megbeszélt sorrendben és kijelölve engedtük megnyomni.

Másnap, délig kellett elhagynunk a szállást, így fél tízkor már a biciklis sisakokat csatoltuk egymás fejére, hogy életünkben először igazi, családi biciklizésben legyen részünk. Mivel a kicsik még csak három évesek és egyelőre a pedál nélküli bicajozásban profik, hátunk mögött élvezték a sebességet. Hanna viszont néha kicsit nyafkán, de összességében nagyon hősiesen vette az emelkedőket és sikítva élvezte a lejtőket. Minden erejét összeszedve tartotta az iramot és nagyon büszke volt magára, akárcsak mi szülők is rá. Jutalmul a korábban felfedezett játszótéren lazíthatott testvéreivel együtt egy kicsit, aztán újra nyeregbe pattantunk, visszatekertünk a szálláshoz és egy perccel se korábban,mint dél, elbúcsúztunk Zalakarostól.
A hazafelé vezető utat csaknem teljes egészében átaludták.




2009. szeptember 26.

Indián (és közgazdász) nyár Zalakaroson 1. rész



"Jaj ne bámuljon már ennyire, Isten bizony van férjem csak konferencián van a szomszéd hotelben." "Jaj, ne sajnáljon már, délután már ismét ideális családmodell fog itt pancsolni a gyerekmedencékben, csak amíg dolga van a férjemnek, nekem kell gardíroznom a három gyereket itt a wellness részlegben."
"De igen, van apukájuk a gyerekeknek, (még) nem váltam el."
Ilyen és ehhez hasonló válaszok fogalmazódtak meg bennem, ahogy magamon és három lányomon éreztem a furcsán méregető tekinteteket.
Zoltán, aki a MKT (Magyar Közgazdasági Társaság egyik szektorának a titkára, már tavaly eldöntötte, hogy ha lehetőség lesz rá, akkor az idei ,éves vándorgyűlésre elhoz bennünket is, mert tudja, hogy utálok nélküle lenni három napig és szerintem ő is boldogabb ha körülvesszük, ha nem is a konferencia egész ideje alatt de a szabadidejében és este biztosan. Ráadásul idén Zalakaros adott otthont a nem kis eseménynek, márpedig Zalakaros elég jó hely ahhoz, hogy egy percig se gondolkozzunk azon, hogy vele tartsunk business útján.
Zalakaros egyébként, illetve azon belül is a Karos Spa Hotel egy második esélyt adott nekünk, hiszen egyáltalán nem a hotel hibájából, sokkal inkább a kicsik éretlensége miatt az egy évvel ezelőtt pont ide szóló nyaralásunkat inkább a káosz és a nyugtalanság szavakkal jellemezhetném, mintsem a nyugalom és wellness kifejezésekkel. Az akkori kikapcsolódásnak egyáltalán nem nevezhető levegőváltozásról részletesen írtam egy korábbi bejegyzésemben, amit újraolvastam és igen jót szórakoztam rajta(m).

Hanna most sem emlékezett a korábban itt töltött napokra, amin nem is csodálkozom, mert mint említettem, elég megrázó élmény maradt számunkra is a sok kapkodós, maszatos vacsora, az idegen ágyat elutasító babák sírása és a napirend felborulása..
Most, hogy 3 és 6 évesek és túl vagyunk egy tökéletesen sikerült bulgáriai nyaraláson, szinte biztos voltam abban, hogy remekül fogjuk érezni magunkat.
Nem csalt az előérzetem. Előre kigondoltam hogyan fogjuk eltölteni az apa nélküli órákat. Soha ekkorát nem bicikliztek a lányok Zalakaros virágokkal övezett kerékpárútjain. Találtunk egy zseniálisan jól megtervezett fa játszóteret, őszi falevél hegyekkel, ami így együtt még élvezetesebbé tette a csúszdázást. Makkot, tobozt gyűjtöttünk, amit táskámban cipelhettem hazáig, amikor futólépésben követtem a három biciklist a szállodáig.








Miután már Zoltánnal együtt felfedeztük a medence komplexumokat egyik délután, a következő napon célirányosan a kismedencékhez mertem vinni a lányokat, mert úgy ítéltem meg, hogy az a két medence alkalmas arra, hogy három felé is figyeljek, ura legyek a helyzetnek és ha kell villámgyors reflexű úszómester legyek.






Fagyiztunk, kis-vonatoztunk aztán a hotel játszóterét és játszóházát is gyakran igénybe vettük és élveztük a család méretű apartmanunk családi méretű teraszát, ahol társasjátékoztunk, Anna és Petit ill. Csudálatos Maryt olvastunk sőt a hatalmas biciklizések után még azt se bántam, hogy pihenésképpen Minimaxot bámultak lányaim, pontosabban csak Noémi és Hanna, mert Eszternek nincs türelme egy percnél tovább a tv előtt ülni.
Élveztem, hogy Hannával ismét egy csomó eddig még kevésbé ismert témáról beszélgethettünk. A gyógyvízről, ami a fürdőszoba csapjából is folyt, annak áldásos hatásairól meg arról, hogy miért van ennyi külföldi rendszámmal ellátott autó itt. A rendszámtáblák országjelzései egyébként egy ideje nagyon érdekli, felismeri a legtöbbet, amit meg nem, arra azonnal és haladéktalanul rákérdez.
Az időjárás több, mint kegyes volt hozzánk, korán reggel és késő este kellett csak elővenni a kardigánokat, aznap többi részében szoknya, kisnadrág volt az általános viselet. A kinti medencéket is bátran használhattuk, lelkiismeret furdalás nélkül fagyizhattunk és napozhattunk. A gumicsizmákra éppúgy nem volt szükségünk mint ahogyan a polár pulóverekre se. Ez az igazi vénasszonyok nyara vagy indián nyár-magyaráztam Hannának, aki inkább az előbbi név mellett tette le voksát, amit meg is értek ha felidézem a szeptemberben, Zalakarosra látogató vendégek átlag életkorát..
Szombaton viszonylag hamar véget ért Zoltán hivatalos programja, így délután már a pár kilométerre lévő bivaly rezervátumban tanulmányoztuk a tekintélyt parancsoló állatokat, kicsit izgulva, torkomban dobogó szívvel, testközelből.
Folyt. köv.

2009. szeptember 23.

Autómentes nap volt





De nem nekünk... Írhatnám, hogy biciklivel érkeztünk az autós forgalom elől lezárt Andrássy útra de sajnos nem így történt. Viszont van rá esély, hogy pár év múlva majd így teszünk, mert a kicsik is nemsokára magabiztosan fognak kerekezni, Hanna már ügyes és talán én is kapok egy olyan igazi elöl kosaras biciklit, amiből olyan sokat láttam Dániában. Úgy képzelem, hogy virágcsokor meg baguette helyett Erzsébet kenyér fog kikandikálni a kosárból..
Írhatnám, hogy busszal és villamossal utaztunk a Hősök teréig de sajnos nem így történt. Erre viszont semmi mentségem, hacsak nem a kényelem és lustaság egyvelege..
Szóval leparkoltunk autónkkal az egyik mellékutcában és innen kezdtük valóban gyalogos és autómentes napunkat. Kitöltöttünk minden közlekedéssel és energiatakarékossággal kapcsolatos kvízt, begyűjtöttünk egy csomó pici ajándékot (amit szerintem egy alkalmas pillanatban összeszedek és az ovinak ajándékozok hamarosan). A lányok aszfaltra rajzoltak és összebarátkoztak gyerekkorom kedvenc reklám figurájával, az újjászületett forgó-morgóval.
A sugárút közepe aztán már nem az autómentességről szólt, hanem a kultúráról. Több,mint 50 színház vonult ki, hogy programjait és magukat reklámozzák. be is gyűjtöttem egy dossziényi műsorfüzetet és alig várom, hogy beköszöntsön az az igazi borongós őszi időszak, amikor felüdülés egy jó előadásra, matinéra elmenni gyerekkel vagy gyerek nélkül. Menné(n)k már stúdió színházakba, piciny pince színházba, családias színházba, interaktív előadásokra, különleges bábelőadásra és a klasszikusokra és megígértem, hogy megnézzük Kippkoppot, Pöttöm Pannát, Kukac Matyit és Gryllus Vilmost is..

Kisföldalattival zötyögtünk vissza az autónkig, aztán (kicsit)lesütött szemmel és néni lelkifurdalással együtt gurultunk hazáig. Mert a két pedál nélküli és az egy pedálos biciklit azért betehettük volna a csomagtartóba.

2009. szeptember 22.

Síró pityogók de azért igenis óvodába valók 2. rész



Tegnap olyan könnyen ment minden. Öt másodpercig tartó sírás után váltunk el egymástól, az óvoda küszöbétől még puszit dobva a lányoknak. Óvó néni megnyugtatott, hogy pontosan úgy zajlik minden, ahogyan a nagy könyvben meg van írva. Zoltán azért még visszaosont, hogy bekukucskáljon a kis ablakon, valóban megnyugodtak e kiscsoportos lányaink. Már nem sírtak. Játszottak.
Ebéd után megyek értük minden nap,majd eljön az ott alvás ideje is, de erről még nem beszélünk. Egyelőre vidáman mesélik, hogy nem sírtak egész nap és hogy nem kakaót, hanem fahéjat szórhattak a tejbegrízre. A jól ismert ovis dalokat éneklik és elhiszem, hogy nem rossz nekik ott, a kiscsoportban. "Ma nagyon jó napjuk volt!"- mondta az óvó néni és én annyira szeretném ha minden nap ez a hír fogadna..
Ha gyalog jövünk haza, azt se bánom, hogy a normális tempóban haladva nyolc perces út, csaknem 45 percig tart, hiszen meg kell állnunk minden egyes lehullott diószemnél, köszönteni kell a nem harapós kutyákat és szép faleveleket meg vadgesztenyét is kell gyűjteni. Előtte be kell menni a sarki fűszereshez, Ircsihez, hogy valami jutalom csokikát vagy ropit vegyünk és én nem tiltakozom, mert saját lelkemet is gyógyítom azzal, hogy engedek.
Ma sokkal nehezebben ment minden. Noémi már itthon elkezdett sírni, hogy nem akar óvodába menni. Ha azt hinné valaki,hogy az ikertestvér ilyenkor odamegy, simogat, vigasztal és elmondja "jaj dehogynem, az óvoda csuda jó dolog"..akkor nagyon téved. Ehelyett elkezd ő is ordítani torka szakadtából, pedig előtte eszébe sem jutott volna. Gondolom szolidaritásból vagy azt gondolja, mi van ha testvérének mégis igaza van.
Az autóban kicsit szüneteltették a sírást de kiszálláskor komoly erőfeszítésembe került kiszednem leginkább Noémit az ülésből.
Aztán szépen lassan elhalkult a kiabálás, egyre kevesebb könnycsepp buggyant ki a szemükből. Figyelemelterelés, meggyőzés, ígérgetés, jutalmazás technikáim mindegyikét felhasználva végül Eszter kitárt karokkal ugrott Kriszta néni ( az úgy látszik nemcsak nekem szimpatikusabb óvónő) ölébe, hangos "sziával" köszönve. Noémi még egyszer hozzám rohant és az utóbbi időben olyan sokszor hallott "Kicsit itt maradsz?!!" kiáltásokkal facsart még egyet anyai szívemen. Könnyed puszit leheltem arcára és iszkoltam kifelé a folyosón. Szembejöttek az ismerős anyukák, apukák, dajkák, akik együtt éreztek velem . Szembejöttek velem az ismeretlen anyukák, apukák, akik arca csak annyit árult el..tudom mit érzel, én is keresztülmentem ezen, hidd el nemsokára vége lesz és boldogan jönnek lányaid óvodába. Hanna ovistársának anyukája adta az igazi erőt. Emlékszem, az ő kislányának három hónapig tartott a beszoktatás, az, hogy könnyek nélkül, boldogan menjen óvodába. Ma pedig ő az egyik legelevenebb, magabiztosabb kislány.
Ma délben, amikor mentem értük éreztem, hogy mosolyogva szaladnak hozzám, hogy azzal kezdik.."képzeld, nem sírtam anya". És így is lett. Ugribugrálva, spenóttól maszatosan futottak karomba és igen, az óvónénik azt mondták: Ma is jó napja volt a lányoknak.
Csak így tovább kiscsoportos nagylányaim, remélem a reggelek is könnymentesek lesznek..

2009. szeptember 19.

Az alma és a panda



Ha éppen nem tejet, szörpöt, kakaót vagy vizet isznak a lányok, akkor legtöbbször almalevet. A gyümölcsök közül is az alma az, ami a legjobban fogy itthon, Eszter és Hanna boldogan rágcsálja, Noémi pedig ,ha lehet, meghámozva és felszeletelve és rábeszélő képességemet latba vetve.. Lényeg, hogy egyikük se bánná ha a csapból is almalé folyna.
Azért írom ezt a kis bevezetőt, mert ezzel is szeretném mutatni, hogy nem véletlenül esett a választás a magyar határhoz közel eső Almás hotelre. Itt aztán majdnem teljesülhet kívánságuk, mert együtt van az almáskert, az almafeldolgozó, az almalé és a hotel teljes dekorációja is erről a csemegére emlékeztet.
A Meseparkból a szállásig vezető utat végigaludták a lányok, így Zoltánnal nyugodtan tudtunk beszélgetni arról az időről, amikor még nem autókázhattunk a rövidebb útvonal érdekében egyik országból ki és be, mert azt bizony határőrök őrizték. Egyébként meg pont aktuális is volt erről eszmét cserélni és gyerekkori élményeinket felidézni, mert most volt a Páneurópai piknik meg az egész határmegnyitás évfordulója..
Valahogy nem csodálkoztunk azon se, hogy a hotelben, a tulajdonos családon kívül az összes személyzet magyar volt..
Megvacsoráztunk, majd siettünk vissza a szobánkba,
hiszen én már tudtam, hogy két kis torta fogja ott várni a lányokat. Így is lett. Csillogó szemmel nézték kicsiny tortájukat, aztán még csillogóbb szemmel fújták el fejenként három gyertyájukat.







Legalább ugyanilyen boldogságot okozott nekik az, hogy emeletes ágyban aludhattak, illetve az, hogy mind a hárman befészkelhették magukat a felső szintre, ahol az esti mesét Hanna szolgáltatta. És valahogy nem volt vita abból se, hogy az idősebb jogán Hanna alszik fent, Eszter lent, Noémi pedig a pótágyon. Szerintem csak fáradtak voltak a tömény egész napos programtól, így nem volt erejük érvelni, alkudozni majd duzzogni.. Pedig szoktak..




Természetes, hogy ebben a hotelben jó éjt csoki helyett jó éjt almát találtunk párnáinkon, ahogyan az is, hogy az alagsorban lévő önkiszolgáló kis konyhában rekeszekben áll a gazdaságban készült almalé, ami persze alig hasonlít a legtöbb dobozos almaitalhoz, (hiszen nincs benne tartósítószer meg semmi mű )és amit emiatt kissé fanyalogva fogyasztottak a lányok.
Másnap a tervezett szomszédos Sonnentherm élménymedencék helyett, ahol egyébként is jártunk már,- megszavaztuk, hogy inkább a Schönbrunni állatkertbe mennénk el, ahol igazi pandamacikat is láthatunk és ahol a legújabb látványosságukon, a 160 m hosszú, fák koronája között azaz 10 m magasan húzódó függőhídon kezdhettük sétánkat.
A pandák tényleg olyan édesek, hogy kedve lenne az embernek átugrani a kerítésen, hogy belebújjon az ölükbe. Persze erre nem sok esélyünk lett volna, mert füldugós panda őrök őrzik az értékes állatokat. A leghosszabb ideig náluk időztünk, aztán kis vonattal a bejárathoz indultunk, ahol az autóig érve be nem állt a szánk, majd már az autóban ülve annál nagyon is. Már csak szuszogásukat lehetett hallani és ez így maradt végig az autópályán és Budapesten is..egészen hazáig.
Hát, ezzel a két nappal szerettük volna a lányok harmadik születésnapját megünnepelni és emlékezetessé tenni. Szerintünk remekül sikerült, azóta is emlegetik, Hanna pedig megtanult egy kifejezést, amit előszeretettel használ, ez pedig úgy szól: Anya.. a kicsik szülinapjából és is profitáltam...
Lássuk be igaza van.




2009. szeptember 18.

Érik a szőlő







Szüreteltünk. Legalább nyolc fürt szőlőt szedtünk le a díszbokrok között, csak azért is termő tőkékről. Három éve terem nekünk a garantáltan bio szőlő, pedig azon kívül, hogy nyomon követjük növekedését és gyönyörködünk a természet eme csodájában is, nem igazán erőltetjük meg magunkat, mint más becsületes szőlősgazda. Nincs metszés, kacsolás, permetezés meg pláne. Ezek a szőlőtőkék a házunk építése alatt és után egyszerűen nem hagyták magukat csak úgy elpusztítani, kivágni, betemetni. A szomszéd "kalapos bácsi" ültette őket. Ő már nem él, néhány tőke szőlője viszont erőre kapott.
Nagyapámnak Mendén, gyerekszemmel nézve, hatalmas szőlőskertje volt. Reménytelennek tűnt a végeláthatatlan sorokból leszedni a szőlőit. Máig őrzöm az egyik közös, vidám családi munka emlékét, amikor az én legfontosabb feladatom az volt, hogy ha megtelt vödröt láttam, azt kiabáljam: Puttonyos!!!
Hálás vagyok a "kalapos bácsinak" amiért kicsiben a lányaim is átélhették az ősz, a szüret hangulatát, méghozzá a nappalink teraszától két lépésnyire. Meg azért is, mert a bodros leveleknél szebb dekorációt aligha tudnék elképzelni teraszunk boltíves falaira.
A mini szüret alatt Hanna egyenként kezdte csipkedni a szőlőszemeket kosarába, amin persze jót kuncogtam de megértem. Eddig csak almát és barackot szedett.

2009. szeptember 15.

Mesepark








Fogalmuk se volt arról hogyan és hol ünnepeljük 3. születésnapjukat.
Bepakoltam a bőröndbe, Hanna pedig találgatta milyen járművel megyünk, esetleg repülős útra vagy miért teszek be fürdőruhákat (amikre végül semmi szükségünk nem volt) és hogy szállodában alszunk -e.
Mondtam neki, hogy olyan helyre megyünk, ahol a kicsikkel kétszer, vele pedig háromszor jártunk már. Nem találta ki, hogy az Ausztriában lévő és a magyar határhoz igencsak közel fekvő Meseparkba tervezünk egy egész napos kiruccanást. Felvetődhet a kérdés,hogy akkor minek harmadszorra/negyedszerre odamenni, ráadásul születésnapi meglepetés gyanánt.
Nos, az első meseparkos napunkon a kicsik még a hasamat rugdosták-belülről, Hanna kedvéért utaztunk akkor a kifejezetten 2-7 éveseknek való vidámparkba. Másodszor már a kicsik is velünk tartottak de többnyire csak a babakocsiból szemlélték irigykedve Hannát és a ringlispíleket és csak a bébiételes üveg láttán vigasztalódtak meg. Ha jól emlékszem a két, többnyire unatkozó kicsi miatt ez a látogatás kuszára és kapkodósra sikeredett, nem csoda, hogy Hanna nem is emlékszik rá. Igaz az elsőre sem, ami némiképpen elszomorít és gondolkodóban ejt, hogy van e értelme elvinni a pici gyerekeket szebbnél szebb helyekre, hogy úgysem emlékszik rájuk. Persze a választ tudom és egy kicsit megnyugtat az a tény, hogy Zoltán, felnőtt fejjel is szelektál az megtartandó és törölhető emlékek között.




Igyekeztünk a reggeli dugót kikerülni és korán útnak indulni, így nem sokkal nyitás után már a parkban is találtuk magunkat. A kicsiknek ezúttal nem kellett belépőt váltanunk, ez volt a Marchenpark szülinapi ajándéka.
Mivel az iskola javában elkezdődött Ausztriában is, ráadásul hétköznapra időzítettük a vidámparkozást, sehol nem alakultak ki sorok, kényelmesen, a legkisebb tülekedés nélkül próbálhattuk ki az összes játékot. Külön örültünk annak, hogy utolsó ottlétünk óta egy újabb gladiátor részt is átadtak, így mi, akik mindenre emlékeztünk se unatkoztunk.


A lányok persze fáradhatatlanok voltak, fittyet hánytak a megszokott alvásidőre. A teknősös forgón annyit mentek, hogy egy idő után feladtam a számolást és inkább Zoltánnal egymás vállára dőlve bóbiskoltunk, míg megkegyelmeztek és mehettünk tovább a szintén új kacsás, ringató körhintára, ahol aztán végképp azt hittük elalszunk.

Persze akadtak vadabb hullámvasutak is, Hanna a frászt hozta rám azzal, hogy felemelt kézzel ment vagy ötször rajta és közben azt harsogta, hogy ez bébiknek való.
A mesepark minden de minden zugát bejártuk. Hosszan elidőztünk az állatoknál, az éneklő robot maciknál és a varázstükrök előtt.

Volt idő megvárni, hogy felmásszanak minden létező mesealak hátára, ölébe, nem kellett sietnünk és siettetnünk. Hanna már elég nagylány lett ahhoz, hogy egyedül is menjen bizonyos játékokon, így például kétszer is lecsúszott és persze vizs lett a krokodilos csúszdától.


Traktoroztunk és a malac hátán is több kört mentünk. A kis vonat összes szerelvényébe beültek, így volt időm beszélgetésbe elegyedni a játékot kezelő magyar alkalmazott bácsival két integetés között. Kacagtak, sikítottak és annyira boldogok voltak, hogy tudtuk jó döntés volt ezt a napot így emlékezetessé tenni. És ha mégsem tudnák felidézni majd pár év múlva az élményeket, majd megmutatjuk a fotókat, amiket készítettem. Ráadásul Hanna is boldog volt, mert ahogyan mondja persze tőlünk lopott szófordulattal), ő is profitált a kicsik szülinapjából.
Zárásig maradtunk és mondanom se kell, hogy a kocsiba való beszállást követő második percben a hátsó sorban ülők mind elaludtak.
pedig a meglepetésnek még nem volt vége ezzel..