Na ne! Létezik, hogy már 30 éves Süsü?
A szocreál stílusú József Attila Színházban ebből az apropóból vitték színpadra Csukás István egyfejűjének történetét, amit vasárnap meg is néztünk ÖTÖSBEN. Útközben azon gondolkodtam, hogy milyen klassz, hogy a lányok egymáshoz nőttek, hogy van két négy és egy hét évesem, mert így már azért akadnak olyan kultúrprogramok, amelyek mind a hármukat érdekelhetik egyszerre, azaz Hannát még -, a kicsiket meg már igen. Eddig sok olyan rendezvényen voltunk, ahol Hanna már elég érett volt a részvételhez, a kicsik pedig még nem, így volt, hogy ők otthon maradtak és máshogyan kárpótoltuk őket. Lényeg, hogy most, hogy négy évesek lettek bővült azon színházi események száma, amelyeken együtt vehetünk részt és senki nem mondja, hogy " Anya! Ez babás!" meg az sem, hogy "Mikor lesz már vége". Persze ez nem azt jelenti, hogy külön utakon már soha többé nem járunk Hannával és az ikrekkel. Dehogyisnem. Annál is inkább, mivel Hannának kifejezetten igénye van arra, hogy csajos vagy apa lánya percek keretében nagylányos programra vigyük őt, ahol nem vágnak a testvérei a szavába, ahol ő a főszereplő, ahol élvezheti az egykék örömét, azt, hogy ezúttal nem kell osztoznia szülei szeretetén. Nem arról van szó, hogy nem szereti eléggé testvéreit, ám van annyi empatikus képességem, hogy belássam, szüksége van a testvér nélküli nyugodtabb, meghittebb pillanatokra, amiből feltankolva aztán újra a nagy, az okos nővér szerepét veheti magára, ha már egyszer a sors dupla húgocskával áldotta meg őt. A kicsiknél még nem merült fel ilyen irányú igény, azaz boldogok ha ikertestvérükkel együtt mehetnek bárhová és Hanna jelenlétét sem érzik zavarónak, így a velük eltöltendő külön órák, napok, programok még váratnak magukra, bár biztos vagyok benne, hogy előbb utóbb eljutunk a különböző egyéniségeknek különböző program fejezethez is.

Vissza Süsühez.

Bemelegítésképpen Zoltán felhozta a laptopot a lányok hálószobájába az ebéd utáni alvás előtt, hogy mese helyett hallgatva nézzük vagy nézve hallgassuk meg Süsü ma már klasszikusnak számító dalait. Az autóban se a rádió szólt, hanem mi és mire a színházba értünk már kívülről fújták ők is, hogy " én vagyok a híres egyfejű" meg a kedvencemet, az "én vagyok a jó királyfi, könnyű engem megtalálni"-t.

Rég voltam a József Attila Színházban, így elszokhattam attól a kissé avítt miliőtől, ami az oda látogatót fogadja. Nem is lenne ezzel semmi bajom, azzal viszont igen, hogy a kiszuperált wc csésze gondolom nem egy alternatív darab kellékeként maradt az oldalbejáró mellett..
A darab döcögősen indult, a lefekvéshez készülődő pizsamás kisgyerek színészi teljesítménye nem varázsolta el egyikünket sem és kíváncsiak lennénk miért pont rá osztották a szerepet. Egyébként nagyon ötletes rendezői megoldásokat láthattunk, főleg a második felvonásban, ahol valódi füst tört elő Süsü orrlyukából, igazi láng csapott fel a torkából és az árnyjáték is zseniális jelenet volt. Időnként a közönséghez is intéztek egy két kérdést, amire a gyerekek örömmel válaszoltak kórusban, néha répa darabok repkedtek a nézőtéren,időnként lejött közénk valamelyik színész, hogy csak egyet említsek a sárkányfű árus. Üdítő volt a Bergendy István által szerzett dalokat újra hallgatni és időnként a színészekkel együtt énekelni. Érdekes volt a bábfilmből ismert jeleneteket a színpadon látni és próbáltam megsaccolni hányszor néztem bátyámmal vagy nélküle a tv-ben az imádnivaló Süsü történetét.

Bizonyára ennél többet nehezen lehetett volna kihozni a meséből. Mégsem voltunk száz százalékig elégedettek Zoltánnal, ám ennek oka csakis az lehetett, hogy mi a tévés verzión nőttünk fel, az pedig valljuk be felülmúlhatatlan Bodrogi Gyula hangjával a sárkányfűárus kiabálásával meg a helyes királyfival. Hanna, Eszter és Noémi, aki történetesen most találkozott először az egyfejű sárkány meséjével, elmondásuk szerint ugyanúgy a szívébe zárták őt, mint harminc!!! évvel ezelőtt mi.