RSS

2010. február 25.

Tavirat

Szerencsesen megerkeztunk a Kanari szigetekre, azon belul Gran Canariara stop Soha tobbet nem hiszek az internetes idojarasjelentesnek stop 22 fokot es felhos, esos idot josoltak stop Eszerint csomagoltam stop Naptejet nem is hoztam stop Legetunk mind az oten stop de nem banjuk stop. Reszletes beszamoloval majd otthonrol jelentkezem stop. Adios y Hasta luego

2010. február 22.

Egy kicsi mozgás mindenkinek kell..



Az egészségpénztár, amelynek tagjai vagyunk hétvégén nyílt napot rendezett. A lányok nagyon várták, mert gyerektorna is szerepelt a sokféle program között, márpedig ők az utóbbi időben, főleg amióta elkészült óvodájuk gyönyörű tornaterme, nagyon szeretnek tornapapucsban és tornadresszben feszíteni. Én nagyon vártam a masszázst de előtte alávetettem magamat egy általános állapotfelmérésnek és egy stresszvizsgálatnak is. Diadalittasan jöttem ki a vizsgálóból, mert testtömegindexem szerint pont ideális a súlyom, nem tartozom a kórosan sovány de az túlsúlyos kategóriába sem. Mondom, a vizsgálat szerint, más kérdés, hogy én magam még boldogan leadnék úgy 5 kg-ot, ami reményeim szerint legkésőbb nyárra meg is lesz. Némileg meglepett, hogy az 1-100-as stressz skálán, csupán a 18-as fokon idegeskedem pedig azt hittem kiugrik a mérőműszer mutatója. Zoltánnak még ennél is alacsonyabb, mindössze 9 volt a stresszmutatója vagy mije. Azt mondta megvannak a módszerei hogyan kezeli a stresszt és úgy tűnik ez elég hatékony is...
A lányok tornáját egy ritmikus sportgimnasztika oktató hölgy, Ági néni tartotta. Volt a gyakorlatok között labda, karika és szalag. Elnézve lányaimat a következő megállapításokra jutottam:. Noémit jövőre ha úgy alakul beíratom ritmikus sportgimnasztikára, mert szuper hajlékony, már most látszik, hogy remekül koordinált a mozgása és irtó nőiesen tornázik. Márpedig a ritmikus sportgimnasztikánál nőiesebb sportot alig ismerek és történetesen egy elég nagy név, nevezetesen Fráter Viktória pont a kerületünkben tart edzéseket.



Eszter fél óráig volt lelkes, utána felvette a bohóc szerepet, lazsált vagy éppen a körmét piszkálta, lényeg, hogy kibúvókat keresett és szemmel láthatóan unta már a gyakorlatokat, azt, hogy nem csinálhatja azt amit ő szeretne, azaz semmit. Eszter egyébként guminő típus, azaz nagyon laza de azt hiszem mégsem ebben az irányban kell majd sportot keresgélni neki, hanem sokkal inkább valami vizes ágon, egyáltalán nem fél a víztől, legszívesebben egész nap pancsolna és ahhoz képest, hogy nem tud úszni elég nagy a vízbiztonság érzete. Lelki szemeim előtt már csipeszes orral látom,ahogy vízi-balettozik vagy szinkronban úszik. Persze majd kiderül mennyire érzem jól hogy vízi tündér és mennyire lesz lelkes az első igazi úszásórán, amikor az egész fejét bele kell tennie a vízbe..Mindenesetre ez is egy nőies sport, ami nekem speciel fontos kritérium.



Hanna nagyon lelkes volt, nyelvét kidugva igyekezett lépést tartani az oktatóval és a gyakorlatokkal. Hanna járt már tornára korábban, ám nem volt kedve a folytatáshoz én meg nem erőltettem. Azt hiszem Hanna sok mindenben ügyes de be kell látnom a művészi torna nem az erőssége. Nehezére esik lefeszíteni a lábfejét és bájosan suta, kissé összevissza a mozgása. Biztos vagyok benne, hogy sokkal ügyesebb lenne olyan sportban, amihez furfang és ügyesség kell. Még keressük a megfelelőt, a következő sportágválasztó programra mindenképpen szeretném elvinni, hogy kiválaszthassa a neki tetszőt és neki megfelelőt. Szeptemberben elsős lesz, most erre koncentrálunk (méghozzá igen-igen intenzíven). Kiderül, hogy a követelmény mellett jut -e majd energiája sportra is lesz e kedve a rendszeres edzésekhez vagy inkább "csak" játszana szabadidejében.

2010. február 19.

Hétköznapi 38. születésnap



Miután visszaparancsolt Zoltán az ágyba, kávéval és szülinapos dallal ébresztett a lányokkal. Az utolsó sornál potyogtak a könnyeim. Az jutott eszembe, hogy ott állnak álmaim házában, életem legnagyobb ajándékai körülöttem, hogy a férjem nagy kincs és három kislányom van, pedig amikor friss házasként megkérdezték tőlem "no és hány gyereket akarsz? " mindig azt feleltem "kettőt".

Nyolctól aztán minden órában csipogott egyet a mobiltelefonom. Az elsőnél még meglepődtem, az utána következőket már vártam. 1972-től kezdődően, de három évet előre ugrálva olvashattam hány éves is voltam az adott évben, mit csináltam és vajon történt -e más fontos esemény a világban, mert ha erre kíváncsi vagyok, keressem meg a tükör mögött, a szekrény alatt, a kandalló felett vagy éppen a faliújságon elrejtett papírokat és olvassam el. Meg is találtam mindet. Ugyan elég rohanós napom volt aznap, remek alkalom volt ez a játék arra, hogy megálljak és elidőzzek az évszámok, az éveim száma felett . Nahát, ekkor már a repülőtéren dolgoztam, ekkor diplomáztam, ekkor már ismertem Zoltánt, ekkor már babát vártam, ekkor már megszülettek az ikrek és most meg majdnem negyven vagyok. Jöhetnek a szokásos, tavaly is ellőtt klisék, hogy nem érzem magam 38-nak és jól esnek a csodálkozó felkiáltások és összecsapott tenyerek, amikor azt mondják, hogy az nem lehet, sokkal de sokkal fiatalabbnak nézel ki Ági..
Hétköznapi délelőtt és hétköznapi délután volt február 19. Viszont régen kaptam ennyi kedves köszöntést, amitől mégis ünnepi lett minden. Azt vettem észre magamon, hogy röpködöm. Hanna nem ment oviba, mert leendő iskolájának egyik alsós tanítónénijével találkozott. Nála hagytam , hogy aztán egy óra intenzív feladatmegoldás és beszélgetés után elmondja nekünk véleményét és megerősítsen bennünket abban, hogy Hanna abba az iskolába való, amit kinéztünk neki.
A tanítónéni azt mondta, hogy Hanna egy csoda. Egy csoda, akinek ott a helye, abban az iskolában, ahová apukája is járt és ahová minden gyerek imád járni, ahol csak negyediktől tanítanak idegen nyelvet mert helyette atom biztosan megtanítják az alapokat. Nekem meg dagadt a májam a büszkeségtől és arra gondoltam, újabb ajándékot kaptam. Este még elvittem Hannát Kati néni órájára, amit azért szeretek, mert várakozás közben kiolvashatom a felgyülemlett magazinjaimat, azaz pihenhetek.
Mégis fáradtan huppantam bele a nappaliban lévő hinta karosszékbe, amikor a frissen lefürdetett pizsamás lányok, Zoltán vezetésével, énekelve behozták a tortát. Hanna választotta, mert tudja, hogy a túrósat szeretem. Ott a nappaliban ettük meg nagy nevetések közben. Én a fotelban, a lányok és Zoltán is a lábam mellett a szőnyegen. mert hiába a nagy étkező és a porcelán teríték, a legjobban piknikezve, gyerekesen, lazán, fesztelenül esik a szülinapi torta is, főleg ha ez már a 38. Mert ilyenkor is jó egy kicsit gyereknek lenni, vagy csak azzá válni.
Van pár tervem, amit még mindenképpen szeretnék megvalósítani a negyvenig. És ahogy ismerem magam, meg is valósítom álmaim..

Az sms-ek abbamaradtak 2007-nél, a következőt már nekem kellett volna írnom a párnám alatt található nem is tudom milyen szerkezettel, ha értenék hozzá, ám nem estem még túl a betanításon és gyanítom pár napba beletelik majd, míg használni tudom. Azt remélem általa kevésbé leszek feledékeny, amely tulajdonság a kor előrehaladtával egyre erősebben jellemez.
Egyébként pedig csomagolok. Bőröndökbe. És előtte fel kell mennem a padlásra, hogy a dobozokból elővegyem a lenge ruhákat és a rövid-ujjasokat is. Így lesz aztán a hétköznapi születésnapnak, nem hétköznapi folytatása.

2010. február 15.

Valentin nap





Ma reggel szívecskéket kellett kivágnom színes papírból pedig már kabátban és csizmában toporogtak a lányok és Zoltán is sietett volna a munkába. Hanna ugyanis mindenképpen szerette volna az oviban Szabinak és Márkocskának a kezébe nyomni szeretete (szándékosan nem írom,hogy szerelme, mert nehezemre esik) eme jelét. Nosza a testvéreinek se kellett több, ők is sorban tartották a praclijukat, hogy kapjanak szíveket. Noéminek határozott elképzelése volt arról kinek adja, Eszter nem nyilatkozott. Édesek. És engem speciel nem zavar, hogy begyűrűzött Magyarországra is a Valentin nap nevű ünnepecske.

Ha valami női magazinban feltennék a kérdést,hogy melyik volt életem legemlékezetesebb Valentin napja, akkor elmondanám, hogy a 24 (vagy 25?) éves koromban átélt. Zoltán akkoriban az angliai Essexben tanult Soros ösztöndíjjal én meg itthon dolgoztam. Terveztük, hogy meglátogatom, mert nehezen bírtuk a távolságot. Minden áldott nap írtam képeslapot (pedig volt már e-mail is akkoriban), hogy minden áldott nap ott lapuljon üzenetem az egyetem pigeon hole-jában (postaláda). Arra kért, egy bizonyos időpontra foglaljak repülőjegyet, fontos, hogy időben érkezzek. Hogy miért? Hát csak mert összespórolt ösztöndíjából befizetett egy Valentin napi párizsi útra. Volt ám nagy meglepetés. A kollégiumba érkeztem és egy párizsi hotelszobában kötöttem ki szerelmemmel. Azt csak később tudtam meg, hogy az ügy érdekében az ehetetlen kategóriába tartozó paradicsomos babon és más szörnyűségeken élt, amit akkoriban pár pennyért lehetett kapni a Tescoban. A kergemarhakór miatt mellőzött marhahús készítményeket vette és ette, amit a hisztéria miatt szinte ingyen a vevők után dobtak. Ez utóbbi élelmiszer hatását egyébként az utóbbi időben kezdem észrevenni férjem viselkedésén..
A párizsi kiruccanás úgy emlékszem remekül sikerült, beleszerettem a városba és annyira vágytam vissza, hogy nem lehet véletlen, hogy házasságkötésünk után igen hosszú időre vissza is tértünk kettesben..

Nos, azóta eltelt jó pár év, öleléseink közé csaknem mindig befurakodik egyik gyerekünk. Idei Valentin napunkon csak arra vágytunk, hogy kettesben legyünk. Gyerekfelügyelet megoldva, már csak azt kellett kitalálnunk hogy töltsük az ölünkbe pottyant ajándék órákat. Én kinéztem egy Spiró darabot a Katona József színházban, gondoltuk ha kapunk jegyet megnézzük, ha meg nem elmegyünk bowlingozni, mert azt mindig is szerettem csak amióta gyerekeink vannak valahogy nem jutottunk el egy pályáig sem, pedig ma már minden sarkon akad egy és a körmeim se olyan hosszúak, mint régen.. Mondanom se kell, az autóban az értékes percek arra mentek el, hogy próbáltuk a sok program közül kiválasztani, melyik is okozná majd a legnagyobb élvezetet. Aztán döntöttünk. Az Akadémia előtt leparkoltunk, megvettük a jegyeinket és felszálltunk a kontinensen egyedülálló járműre. Vasárnaponként öt órától ugyanis magyaroknak, kedvezményesebb áron, idegenvezetővel indul a hajóbusz, ami tényleg mosolyt csal és megállásra késztet minden járókelőt.

Nos igen. Városnézésre mentünk a RiverRide-dal, azzal a járművel, ami az út egy részét szárazföldön, kerekeken teszi meg, a másikat pedig a Dunán ringatózva. A sofőr hajóskapitány és buszvezető egyben. Mielőtt átváltott volna szárazföldi járműből hajóvá, a légiutas kísérőkhöz hasonló módon tájékoztatást kaptunk a vészkijáratok és mentőmellények hollétéről.
Pont besötétedett, így a megunhatatlan budapesti fényekben is gyönyörködhettünk. Az idegenvezető lány nagyon élvezetesen beszélt a mikrofonba, amikor pedig nem, akkor az olyan jól kiválasztott zeneszámokat hallgathattuk, mint a Hajós András féle Hello tourist és a Budapest Budapest de csodás..Mondjuk azt elfelejtette megemlíteni, hogy a vízre szállásunktól pár percnyire a Margitszigeten a fehér épület mellett fogadott örök hűséget egymásnak V. Zoltán és F. Ágnes 2001. augusztus 24-én.



Mielőtt hazaindultunk volna még betértünk egy teázóba, aztán siettünk gyerekeinkhez. Egész úton hazafelé azt dúdoltam, hogy

"Bejárhatod az egész világot,
olyan város nincs, mint Budapest,
nézz körül az öreg Duna-parton, meglátod:
milyen gyönyörű város Budapest!"



ui. Hogy igazán szenvedélyes legyen a Valentin nap, este a tv hangerején úgy összevesztünk, hogy engem komolyan a válás gondolata foglalkoztatott. Egészen reggelig..

2010. február 13.

Illúziómánia



Vajon hányan vágják rá csípőből a választ, hogy ki az a Glenn Brown? Vajon hányan tudják, hogy egy ünnepelt, kortárs, brit festő, akinek képei egyszerre meghökkentik és elvarázsolják a közönséget és a Ludwig Múzeumban ezt bárki testközelből meg is tapasztalhatja?
Hanna, Eszter, Noémi és Zoltán már tudja. A szokásos "sokáig maradunk pizsamában reggel, mert az olyan jó" után gyorsan összekapták magukat hogy ellátogassanak a Kortárs Művészeti Múzeumba. No nem mintha annyira rajonganánk a modern, a legtöbb ember számára érthetetlen festményekért, de nagyon ígéretesnek tűnt a gyerekprogram, aminek keretében észrevétlenül kóstolhatnak bele a kicsik az általuk még nem annyira ismert művészet e szeletkéjébe.
Én itthon gyengélkedtem, így kimaradtam a szőlőfestésből és a tárlatvezetésből de Zoltán elég részletesen elmesélte, hogyan zajlott az esemény és a három lány kékeszöld színben pompázó tenyere is adott némi támpontot, hogy elképzeljem hogyan váltak egy kis időre ők is alkotóvá.

A tartalmas délelőttről készült irtó jó kis képeket majd felteszem, amint megtalálom az átjátszó zsineget..

2010. február 10.

Farsang a kiscsoportban, farsang a nagycsoportban











Az óvoda, -általam nem ismert okok miatt- idén szakított az egyébként jól bevált hagyománnyal és nem kérte meg a szülőket, hogy maguk is öltözzenek be a gyerekek farsangi mulatságán, hogy aztán együtt bohóckodhassanak a kicsikkel. Zoltánnal korábban sosem hagytuk volna ki a lehetőséget, mert tudtuk, hogy Hannának ez tetszik és csalódást okoztunk volna ha csupán passzív szemlélődők lettünk volna. Így aztán boldogan vettük magunkra a szülésznő, orvos, virágárus, postás, darázs és molylepke jelmezeket.
Fél kilencre vittük a lányokat aznap oviba, Zoltán segítsége felbecsülhetetlen volt, mert bizony a három lány jelmeze és a bulira szánt innivaló, rágcsálnivaló részére alig találtam megfelelő nagyságú szatyrot és ezt cipelni is kellett..
Hanna, kisbaba jelmezének felvételében szintén Zoltán segédkezett az öltözőben, amíg én a kicsikre adtam rá a napocska és tündér ruhát. Szeretem benne, hogy csak azért ment be kicsit később a munkahelyére, mert vágyott rá, hogy egy kicsit saját szemével is lássa a jelmezekben pörgő, ragyogó arcú lányait. Aztán persze el kellett indulnia, én pedig bekapcsoltam fényképezőgépemet, hogy megörökíthessem a pillanatokat. Jelmezben reggeliztek a gyerekek, aztán elkezdődhetett az összetolt asztalkákból rögtönzött kifutón való ruhabemutató. A fegyelmezetten, kíváncsian sorban ülő gyerekeknek ki kellet találni,hogy minek öltözött be társuk. A katicává változott Ildikó néni türelmesen és nagyon lelkesen vezette végig Shreket, a balerinát, a kis majmot, a szerelőt, a postást, a királylányt, a hóangyalt, a két Fifit, a tündért és legvégül a napocskát. Kicsi Eszter napocska jelmeze telitalálatnak bizonyult, hiszen Ildikó néni remekül összekötötte a farsang és a nap között rejlő télűző jelentést, így a felvonulás végén Eszter jelképezhette a tavasz, a meleg közeledtét és minden gyerek elénekelte a repertoárjukban szereplő összes napocskás dalt. Eszter ragyogott, még jó, hogy a napszemüvege rajta volt...
A táncukat nem vártam meg, mert rohantam Hanna csoportjába, hogy ott örökítsem meg a jelmezbe bújt gyerekeket néhány fotó erejéig. Szinte fejbe kólintott a három évnyi korkülönbség adta nyugalom, fegyelmezettség, az, hogy szinte észrevétlenül megnyúltak, komolyodtak, okosodtak mindannyian. A jelmezek többsége is költeménybe illő de legalábbis ötletes volt. Bátran, a fényképezőgépnek pózolva vonultak fel ők is a kifutón és én egyszerűen nem akartam elhinni, hogy ez az utolsó farsangjuk ott, a kedves kis óvoda falai között. Töprengésemből aztán felébredtem és gyorsan készítettem a cowboynak öltözött óvónénikről és a tavasztündér Ani néniről egy-egy fotót, majd pár csoportképet is, mielőtt elkezdődött a játékos verseny, ami olyan klasszikusokból állt ,mint a fellógatott cukor evés, szívószállal való gyors-ivás és kéz nélküli gyors evés. Hihetetlenül tudnak lelkesedni a 6 évesek. Ők már drukkolnak, mernek és persze szeretnek nyerni is. Mire vége lett a mókának, befutottak a lelkes anyukák által készített fánk variációk és egyéb süteménycsodák, így boldogan ült le a rénszarvas, a ló, a gésa, a tűzistennő, a superman, a vámpír, a cica, a nyuszi, a rendőr és persze a kisbaba is az asztalkákhoz, hogy sorban meg is kóstolják a finomságokat. Két fánkot magamba tömve szaladtam át a kiscsoportba, hogy a kicsik játékairól is készítsek pár életképet, aztán a csaknem két órányi gyerekzsivajtól kicsit kótyagosan (ezúton is emelem kalapom az óvónők türelme, idegrendszere és zajtűrőképessége előtt) hazasétáltam, hogy rendszerezzem a rengeteg képet és így újra átéljem az ovi farsang pillanatait. Az utolsót és az elsőt.


2010. február 9.

Mi legyek?




Eszternek határozott elképzelése volt arról, hogy idén farsangon napocska jelmezbe szeretne bújni. Hogy honnan jött az ötlet nem tudom, erős a gyanúm, hogy valamelyik Anna és Peti könyv fejezetében láthatott, hallhatott róla, mindenesetre kitartott eredeti ötlete mellett. Nem úgy Noémi, aki az utolsó pillanatig cica akart lenni első ovis farsangján, aztán inkább holdacska , ami valljuk be jó kis ikres jelmezpárosítás lett volna. Eszter a napocska, Noémi a holdacska. Nem bántam, hogy elég hamar ez is a feledés homályába merült, mert ennek a jelmeznek a kivitelezését sehogy sem tudtam elképzelni. A farsang időpontja vészesen közeledett és Noémi még mindig nem tudta milyen jelmezhez lenne kedve. Egyszer aztán kezébe került Hanna koszorúslány ruhájából átalakított balerina szoknya, amit aztán ettől kezdve le sem lehetett venni róla. Miért is ne? Kényelmes, csinos és készen van vagyis minden szempontnak megfelel, arról nem beszélve, hogy egyre nehezebben viseltem az újabb ötletek okozta stresszt. "Tündér leszek". -mondta Noémi és ahogy ránéztem ragyogó pofijára és szöszke hajára, arra gondoltam, már az is..
Hanna sem volt határozott a jelmez kérdésben. Azt mondta szeretne újra kisbaba lenni, mert annak nagy sikere volt még középső csoportos korában, mert akkor cumizhat és az annyira édes. Ezt sem bántam. Könnyen kivitelezhető, pár kellék szükséges csak hozzá és kellemes emlékeim fűződnek saját ovis koromból a baba jelmezhez. Már megvetettem Zoltánnal a cumit, már előkotortam a rég nem használt partedlit, találtam csörgőt és cumisüveget is, amikor Móni barátnőmtől érkezett egy küldemény, amely boszorkányos szoknyákat és ruhát tartalmazott. Ettől kezdve Hanna már nem baba, hanem boszorkány szeretett volna lenni, ami elnézve összekócolt haját illett is volna hozzá. Mónit csak azért nem szídtam, mert neki köszönhetem a napocska jelmez fő alapanyagát a sárga és narancsszínű nejlon zacskó hegyet. Később még skiccet is küldött e-mailen, hogy könnyebben megalkothassam Eszti egyébként zseniális jelmezét. Szóval amikor Mónival hosszan beszélgettünk arról hogyan is lehetne napocska Esztiből, egyszer csak előrukkolt a telitalálatos ötlettel, hogy zizegő, csíkokra vágott zacskókból. És mielőtt feltehettem volna a kérdést, hogy rendben de honnan szerzek sárga zacskókat, ő máris folytatta, hogy a zöldséges, ahová járnak pont ilyen színű szatyorba teszi az almákat és ő sem az a kidobálós fajta, szóval ha kell akkor máris küld egy adaggal. Továbbra sem ismerek Móninál kreatívabb nőt a közelemben no.
Így aztán esténként zacskókat szabdaltam szét és varrtam szoknyává, aztán fejdíszt készítettem sárga kartonból és hálás voltam Eszternek, hogy három gyerekemből legalább egy, lehetőséget adott az alkotás, a saját kézzel készített jelmez adta utánozhatatlan érzésére, amire azt hiszem most már minden februárban szükségem lesz. Hanna végül mégiscsak baba lett, de utolsó pillanatban még előkapta a szekrényéből az egyébként meseszép rózsás (Csipkerózsika) ruháját, amit pár éve egy turiban szereztem. Kompromisszumos megoldásként megbeszéltük, hogy elviheti magával mindkettő maskarát és ha módja vagy kedve lesz rá, egymás után felveheti. A rózsaszín csoda érintetlenül lógott az öltözőben, Hanna boldogan játszotta el, hogy kisbaba.
Az eseményről a következő bejegyzésben számolok be, mert ugyan első ízben zártkörűen, azaz szülők részvétele nélkül zajlott az esemény, rám bízták a megtisztelő fotós szerepet, így mindkét csoport maszkabálját közvetlen közelről figyelhettem és élvezhettem. Amint összeszedtem a nappali legeldugottabb zugaiban megbúvó zacskó darabokat, jelentkezem.

2010. február 8.

Honnan tudni, hogy magyar vagy?


Hannának, Eszternek és Noéminek! Remélem majd ők is ugyanilyen- egyszerre mosolyogtató és bizsergető vagy épp borzongató- érzéssel olvassák majd ezeket a remekül összeszedett mondatokat, mint most én.


Amikor több tejfölt használsz, mint ketchupot.

Amikor a paprika legalább olyan fontos mint a só és bors.

Amikor valamelyik rokonod Attila. Vagy József. Vagy János. Vagy
László. Vagy István.

Amikor szereted a Túró Rudit, de nem igazán tudod elmagyarázni a
külföldieknek, mi a fene az, amíg ki nem próbálták.

Amikor külföldi barátaid megkérdezik, hogy hiszel-e még abban, hogy a
Mikulás ajándékot hoz dec. 24-rõl 25-re virradóra, a válaszod némiképp
zavart, hiszen a Mikulás nálunk dec. 6-án ajándékoz és amúgy
karácsonykor a kis Jézus ajándékoz, és az ajándékok már 24-én este ott
vannak.

Amikor nem beszélsz teli szájjal.

Amikor 5 percen keresztül tudsz egy levegővel káromkodni úgy, hogy nem
használod ugyanazt a szót kétszer.

Amikor az eljegyzési gyűrűd az ellenkező oldalon viseled.

Amikor a vonat még el sem hagyta az állomást, de te már eszed a
szendvicsed (általában egy fél paprika vagy paradicsom van benne) és
többnyire rántott hús.

Amikor egy 79 km hosszú tavat Magyar Tengernek hívsz.

Amikor soha nem mész el otthonról vizes hajjal, mert megfázol, és
mindig viszed a hajszárítót, ha külföldre mész és megdöbbensz, amikor
valakinek nincs legalább egy otthona.

Amikor mindig ugyanazon a helyen, vagy széken foglalsz helyet, még
akkor is, ha a terem, szoba üres és a te helyed a szoba végében van.

Amikor tudod mi az a pogácsa/dobos torta/kürtős
kalács/főzelék/túrógombóc, és szereted is őket.

Amikor sokkal találékonyabb vagy, ami a csalást illeti, bármelyik nemzetnél.

Amikor a Micimackó és a Flinstone család sokkal viccesebb szinkronizálva.

Amikor tudod, hogy a 'rézfánfütyülőjét rézangyalát' igazából egy káromkodás.

Amikor van névnapod, és senki nem érti, mire jó az.

Amikor gyümölcsöt használsz leveshez is.

Amikor tudod, hogy minden zseninek vagy hírességnek van magyar
kapcsolata, vagy csak szimplán magyar.

Amikor mindenkinek elmondod, hogy a Rubik kocka magyar találmány.

Amikor esküszöl, hogy a fokhagyma és a mézes tea kiűzi belőled a
nyavalyát kevesebb, mint egy nap alatt.

Amikor gyerekként folyton répát kellett enned, és arra a kérdésedre,
hogy miért, a szüleid azt válaszolták, hogy azért, hogy jobban tudj
fütyülni.

Amikor nehéz elmagyarázni, hogy családnév az első helyen van, vagyis
ez nem a keresztneved.

Amikor tudod, hogy a vörösbor - kóla kombináció finom, és furcsa, hogy
a külföldiek furcsállják.

Amikor boldog szülinapot kívánnak meghúzva a füled.

Amikor termálvíz vagy fürdő van a városodban, vagy közel hozzá.

Amikor tudod, hogy melyik nemzet adta a legtöbb Nobel-díjast a világnak.

Amikor tudod, mi az a tepertős pogácsa.

Amikor ha esőben állsz, megnősz.

Amikor el tudsz beszélgetni idegenekkel a buszon vagy az orvosra várva
intim dolgokról, de felháborodsz, ha az anyagi helyzetedről
érdeklődnek.

Amikor nem jó a normál méretű párna, mert vagy óriásinak, vagy nagyon
kicsinek kell lennie.

Amikor magyarul beszélsz külföldieknek, de lassabban és hangosabban,
hogy "értse".

Amikor madártejet eszel desszertnek.

Amikor nem pazarolod az ételt, a maradékot elteszed másnapra.

Amikor a mesék nem úgy végződnek, hogy örökké boldogan élnek, hanem
hogy boldogan élnek, míg meg nem halnak.

Amikor a nagyid azzal "fenyeget", hogy ne vágj pofákat, mert úgy maradsz.

Amikor saját erős paprikát termesztesz az udvaron, vagy az erkélyen
kis cserépben, hogy garantáld az erősségét.

Külföldiek nem értik, ha azt ecseteled, hogy ne egyenek görögdinnyét
augusztus 15-e után, mert Lőrinc belepisilt.

2010. február 7.

Csíkos füzet után blog



Van egy csíkos (ok tudom, hogy vonalas, nekem akkor is csíkos) füzetem. Fiatalasszony (hehe) koromban, friss feleségként kértem meg anyukámat és apukámat, hogy jegyezzék le azokat a jó kis házias ételek receptjeit, amelyeket csak egy édesanya képes elkészíteni, soha az életben nem találkoznék ugyanazzal az ízzel étteremben vagy másnál, márpedig nekem a kelkáposzta főzelék, a zöldbabfőzelék, a húsos tészta és a bundás hús is csak úgy az igazi, ahogy megszoktam, ahogy anyukám elém tette. Amíg élt apukám, anyukám tollbamondása után, ő gyöngy betűivel le is jegyezte olyan igaz szájbarágós stílusban a fasírozott, a paradicsomos káposzta és még néhány házias étel receptjét, amely leírásokból sosem hiányzott a só, akarom mondani humor, ahogyan az igazán vicces illusztrációk sem. Hiába no, apukám nagyon nyitott, vidám, emberszerető férfi volt és én akárhányszor kinyitom a füzetet elmosolyodom és hálás vagyok amiért ezekből a tulajdonságokból nekem is jutott valami.
A füzetbe ma már csak anyukám ír ha megkérem..
Egyik nap Hannával együtt lapozgattam a kis vonalas lapokat, amikor arra kért, hogy mindenképpen jegyezzem le én is kedvenc ételeinek receptjét, hogy ha nagylány lesz ő is elkészíthesse majd magának, férjének és gyerekeinek a finomságokat, amin felnőtt. Teljesen meghatódtam a kérésen, így nemrég gondoltam egyet és belekezdtem egy új naplóba itt a blogspoton, amit néhány szemfüles olvasó már fel is fedezett. Gasztroblognak nagyképűség lenne hívni. Gyűjteménye az általunk kedvelt ételeknek, amelyeknek legtöbbször egy közös tulajdonságuk azért mégis van, ez pedig nem más, minthogy villámgyorsan elkészülnek de/és mégis finomak.


Ezennel közhírré is teszem az elérhetőséget: www.rapidvacsi.blogspot.com hátha nemcsak Hanna és a lányok kapnak kedvet az itthoni ízekhez.



2010. február 4.

Muffinformában tálalva


Az utóbbi pár hétben annyi papírzsebkendő fogyott háztartásunkban, mint máskor fél év alatt. Felváltva fújták az orrukat a lányok és időnként mi felnőttek is. Ugyan kivédhetetlen, hogy az óvodából vagy bármilyen olyan helyről, ahol kettőnél több ember megfordul ne hozzunk haza valami vírust , mégis háborút indítottam a betegségekkel szemben és ha lehet még jobban odafigyelek arra, hogy naponta többször is friss gyümölcs és/vagy zöldség kerüljön a lányok elé. Idáig minden flottul is ment. Mármint addig, amíg eléjük került, de hogyan garantáljam, hogy beléjük is menjen? Noémi a fő fintorgó, aki kijelentette, hogy csak a körtét szereti a mostani idénygyümölcsök közül. Eszter egy fokkal jobb, ő mindig is ínyenc volt, a régi olvasó talán még emlékszik arra, amikor a francia nemzeti ünnepen a csigát is hajlandó volt elrágcsálni. Hanna meg nagyszájú, aki olyan válaszokat ad anyjának, aki értetlenkedik azon, hogy valaki, aki nem olyan régen még szerette a mandarint az most miért mondja, hogy nem kér belőle, hogy „Anya..hát tudod, hogy változik az ízlésünk!”.. Tudom hát. Még én mondtam neki, amikor minden évben megkóstolom az olívabogyót és minden évben ki is köpöm, hogy kislányom változik az ízlésünk, lehet, hogy idén már ízleni fog, ami eddig nem annyira..
Tudtam, hogy ha kicsit szokatlanabb módon tálalom a gyümölcsöket, zöldségeket, akkor szívesebben falatoznak majd belőle csemetéim. Az óvodában is úgy hallottam, hogy a kollektív gyümölcsevés a finnyásabbakat is evésre sarkalja. Az utánzás, a „ha ő eszi, akkor én is megkóstolom” elv nagyon jól működik.
Előszedtem hát a muffin sütőim egyikét és a kis mélyedésekbe beleszeleteltem a banánt, az almát, a mandarint, a répát, a karalábét és ami éppen itthon volt és az egészséges kategóriába tartozik típusú rágcsálnivalókat . Éppen Fifi memóriát játszottak édesen a szőnyegen. Eléjük tettem a formát, és láss csodát,- mindenféle tiltakozás nélkül elkezdték magukba tömni a vitaminbombákat sőt még olyanokat is hallani véltem, hogy "de jó", "de finom", aztán pedig azt is, hogy "van még?"
Nos, az ötlet nem saját. Egyik amerikai mama blogjában láttam először, hogy a rosszabbul evő gyerekeknek próbálják így tálalni reggelit, uzsonnát. Nekünk bevált.
Alig várom, hogy menjünk a piacra, ugyanis a szokottnál jobban fogy az itthoni gyümölcs és zöldség készlet.
A papírzsepi készlet viszont stagnál..

2010. február 1.

Január utolsó két napja



Mintha a 30 centiméternyi hóval együtt ugyanennyi nyugalom is érkezett volna az égből, legalábbis ezzel magyarázom, hogy a hétvége ilyen "nem sietünk sehová" (mondjuk nem is igen lehetne) módon telt el. Ha kint hófehér minden, a kandallóban is hangosabban ropog a tűz, a lángok tánca még vadabb, szóval a hangulat, amire annyira vágytam karácsony előtt, most nagyon velünk volt mindkét nap. Szombaton répatorta illatra ébredt a család. Délelőtt amíg én anyut látogattam meg a kórházban, -ahová két hete került be magas vérnyomás majd egyensúlyzavar miatt de már sokkal jobban van- Zoltán a lányokkal a közeli cipőboltba ment el, hogy Hannának csizmát vegyen. A cipőboltról azt kell tudni, hogy pár cipő kivételével, gyakorlatilag az összes lábbelink ebből az áruházból került ki. Az eladók szimpla, majd dupla pocakos korom óta ismernek, Hanna, és az ikrek növekedését, fejlődését évszakonként nyomon követik és amikor belépünk az üzletbe ismerősként üdvözölnek, kegyeinket keresik. Ki merem jelenteni, hogy exkluzív kiszolgálásban van részünk, mindenki mosolyog, beszélget, előjön a megszokott helyéről és persze segít a három gyerekkel nem annyira egyszerű cipővásárlásban. Sajnáltam hogy ezúttal kimaradok a "műsorból", de az anyukámmal való beszélgetés most fontosabb volt. Aki ismeri a nem olyan régi történetet, miszerint Zoltánra bíztam a feladatot, hogy ízléses alkalmi cipőt vegyen a lányoknak, és aki három pár rikító rózsaszín, túldíszített kopogós csodával tért haza,- az megérti, hogy kicsit izgultam, vajon milyen csizmát sikerült vásárolniuk ezúttal, de aggodalmam feleslegesnek bizonyult, mert nagyon "Hannás" darabot választottak ráadásul a kicsiknek is jutott egy-egy pár benti cipellő.
Délután vendéget vártunk, akit aztán itthon hagytunk, lányainkkal együtt, hogy mi kedvenc íróm, Vámos Miklós beszélgetős estjére menjünk el a közeli színházba. Szeretem Vámost, ahogy rezzenéstelen arccal, lassan beszél és közben észrevétlenül nevetésre ingerel. Gyakorlatilag bármiről beszélhetne, az élvezetes, valószínűleg tudja is magáról, ezért mer leülni egy asztalka mellé és a vele szemben ülő közönségnek hétköznapi, igaz történetekről mesélni. Elsőként dedikáltattam három könyvemet, picit beszélgettünk arról, hogy ikres szülők vagyunk mindketten és jó, hogy legutóbbi regényében erről is ír nem is akárhogyan. Zoltán is váltott vele pár szót, aztán arrébb álltunk, hogy a 60. születésnapja alkalmából begurított hatalmas, Tiszta tűz című könyvét ábrázoló tortából mi is együnk egy szeletet. Elégedetten haraptam bele az író bal arcféltekébe és elhitettem magammal, hogy nem véletlenül jutott nekem pont az a szelet.
A parkolóból való kiállás kicsit tovább tartott, mint gondoltuk és a hintáztatott autót tolva, az égetett kuplungszagot orromban érezve is arra gondoltam, hogy ez a legkevesebb, amit az utánozhatatlan stílusú Vámossal való találkozásért megtehetek.




Vasárnap sokáig maradtunk pizsamában, társasjátékoztunk és bámultuk a tévét, majd amikor megelégeltem a lustálkodást, a vasárnapi ebéd sikere érdekében "kizavartam" a lányokat Zoltánnal együtt egy közös hóemberépítésre. Meleg teával vártam őket vissza, amit sapkától összekócolt angyal hajjal, piros arcocskáikkal a nappaliban törökülésben szürcsöltek el. Már rohantam volna a fényképezőgépért, aztán inkább maradtam és csak néztem néztem őket.
Ebéd után már nem volt idő alvásra, egy különleges születésnapi zsúrra voltunk hivatalosak a város másik felében, a hegyvidéken lévő Szemlőhegyi barlangba. Erről majd a következő bejegyzésemben írok, mert az ilyen bulik külön fejezetet érdemelnek.