Mintha a 30 centiméternyi hóval együtt ugyanennyi nyugalom is érkezett volna az égből, legalábbis ezzel magyarázom, hogy a hétvége ilyen "nem sietünk sehová" (mondjuk nem is igen lehetne) módon telt el. Ha kint hófehér minden, a kandallóban is hangosabban ropog a tűz, a lángok tánca még vadabb, szóval a hangulat, amire annyira vágytam karácsony előtt, most nagyon velünk volt mindkét nap. Szombaton répatorta illatra ébredt a család. Délelőtt amíg én anyut látogattam meg a kórházban, -ahová két hete került be magas vérnyomás majd egyensúlyzavar miatt de már sokkal jobban van- Zoltán a lányokkal a közeli cipőboltba ment el, hogy Hannának csizmát vegyen. A cipőboltról azt kell tudni, hogy pár cipő kivételével, gyakorlatilag az összes lábbelink ebből az áruházból került ki. Az eladók szimpla, majd dupla pocakos korom óta ismernek, Hanna, és az ikrek növekedését, fejlődését évszakonként nyomon követik és amikor belépünk az üzletbe ismerősként üdvözölnek, kegyeinket keresik. Ki merem jelenteni, hogy exkluzív kiszolgálásban van részünk, mindenki mosolyog, beszélget, előjön a megszokott helyéről és persze segít a három gyerekkel nem annyira egyszerű cipővásárlásban. Sajnáltam hogy ezúttal kimaradok a "műsorból", de az anyukámmal való beszélgetés most fontosabb volt. Aki ismeri a nem olyan régi történetet, miszerint Zoltánra bíztam a feladatot, hogy ízléses alkalmi cipőt vegyen a lányoknak, és aki három pár rikító rózsaszín, túldíszített kopogós csodával tért haza,- az megérti, hogy kicsit izgultam, vajon milyen csizmát sikerült vásárolniuk ezúttal, de aggodalmam feleslegesnek bizonyult, mert nagyon "Hannás" darabot választottak ráadásul a kicsiknek is jutott egy-egy pár benti cipellő.
Délután vendéget vártunk, akit aztán itthon hagytunk, lányainkkal együtt, hogy mi kedvenc íróm, Vámos Miklós beszélgetős estjére menjünk el a közeli színházba. Szeretem Vámost, ahogy rezzenéstelen arccal, lassan beszél és közben észrevétlenül nevetésre ingerel. Gyakorlatilag bármiről beszélhetne, az élvezetes, valószínűleg tudja is magáról, ezért mer leülni egy asztalka mellé és a vele szemben ülő közönségnek hétköznapi, igaz történetekről mesélni. Elsőként dedikáltattam három könyvemet, picit beszélgettünk arról, hogy ikres szülők vagyunk mindketten és jó, hogy legutóbbi regényében erről is ír nem is akárhogyan. Zoltán is váltott vele pár szót, aztán arrébb álltunk, hogy a 60. születésnapja alkalmából begurított hatalmas, Tiszta tűz című könyvét ábrázoló tortából mi is együnk egy szeletet. Elégedetten haraptam bele az író bal arcféltekébe és elhitettem magammal, hogy nem véletlenül jutott nekem pont az a szelet.
A parkolóból való kiállás kicsit tovább tartott, mint gondoltuk és a hintáztatott autót tolva, az égetett kuplungszagot orromban érezve is arra gondoltam, hogy ez a legkevesebb, amit az utánozhatatlan stílusú Vámossal való találkozásért megtehetek.




Vasárnap sokáig maradtunk pizsamában, társasjátékoztunk és bámultuk a tévét, majd amikor megelégeltem a lustálkodást, a vasárnapi ebéd sikere érdekében "kizavartam" a lányokat Zoltánnal együtt egy közös hóemberépítésre. Meleg teával vártam őket vissza, amit sapkától összekócolt angyal hajjal, piros arcocskáikkal a nappaliban törökülésben szürcsöltek el. Már rohantam volna a fényképezőgépért, aztán inkább maradtam és csak néztem néztem őket.
Ebéd után már nem volt idő alvásra, egy különleges születésnapi zsúrra voltunk hivatalosak a város másik felében, a hegyvidéken lévő Szemlőhegyi barlangba. Erről majd a következő bejegyzésemben írok, mert az ilyen bulik külön fejezetet érdemelnek.