RSS

2010. március 31.

Kanári szigetek 5. majdnem befejező rész



Az óceán hullámai hangosabban csapkodták a sziklákat. Összesen ennyit érzékeltünk ott, Gran Canaria déli részén a viharból. Ahogyan azt terveztük, reggel autóba vágtuk magunkat, hogy egy újabb kis körutat tegyünk a szigeten. A postás éppen akkor hozta furgonján a leveleket. Megkérdeztem milyen időre számíthatunk a sziget belsejében, mivel (a nem túl szép nevű de annál bájosabb) Teror felé terveztük az utat, mivel ott nagyon híres és hatalmas a piac és mert a hely egyébként is magával ragadóan szép. A postás szemei kiguvadtak és heves gesztikulálva adta tudtunkra, hogy Mucho, mucho viento van arra felé is, azaz nagyon szeles az idő. Látszott, hogy azt gondolja nem vagyunk normálisak de úgy gondoltuk, hogy túloz, mit nekünk egy kis szél...
Aztán már majdnem első célállomásunk előtt szembesültünk azzal, hogy itt bizony éjszaka komoly szélviharral nézett szembe a Gran Canaria és sok fa. Egy helyen Zoltánnak még ki is kellett szállnia, hogy arrébb mozdítsa az úttestre dőlt hatalmas ágakat. A tűzoltók szerpentinen le és fel cikáztak és a pálmafák is a szokásosnál jobban dőltek jobbra balra. Kétszer csörgött a telefonunk. Az otthoniak közül érdeklődtek, hogy minden rendben van e velünk, mert a híradó hatalmas szélviharról számolt be, amely nem kímélte a Kanári szigeteket sem. Mondtuk, hogy jól vagyunk és éppen autós túrán vagyunk, mert egy szokatlanul nagy krátert szeretnénk saját szemünkkel látni.
A Caldera de Bandama elég különleges ha csak a méreteit vesszük figyelembe. Másik különlegessége az, hogy nem kopár, szépen be van ültetve. Állítólag egy helyi ember termeszti ott növényeit és ülteti be a szokatlan helyszínt, mi több ott is él. Nem találkoztunk sajnos, pedig egy kávét megittam volna vele, már ha fogyaszt ilyet egy remete.




Újabb tekergős utakon, újabb leszakított ágakat kerülgetve és Eszter hőmérsékletét ellenőrizve megérkeztünk egy másik helyes kis város, San Mateo, helyes kis paicára, ahol sáfrányt, némi gyümölcsöt és péksüteményt vettünk magunkhoz. Nem akartuk túlvásárolni magunkat, hiszen Terorban hatalmas piacra számítottunk..


Teror viszont szokatlanul csendesnek és nyugodtan bizonyult. A vásár helyszínétől pár percnyire nemhogy autót de még gyalogost is alig láttunk. Mindenki behúzódott házába és mire végre találtam valakit, akitől megkérdezhettem ugyan mondja már meg merre van a híres terori kirakodóvásár, az komplett hülyének nézve csak annyit mondott: ..Ilyen szélben? Ma nincs piac.
Annyira csalódott voltam de persze semmi nem történik véletlenül. Mielőtt beültünk az autóba vettem, egy fésűt, mert az otthonról hozott darab az út alatt elveszett és a lányok haját csak a szél fésülte. Ezt a fésűt nagy becsben tartom, mert tudom milyen messziről származik, ma is elmosolyodom ha eszembe jut elmentünk fésűt venni Terorba.


Eszter egyre bágyadtabbnak tűnt, biztosan nem lett volna kedve a piac forgatagába vegyülni de mivel nem volt vásár, nem volt mit sajnálni..Tudtam, hogy itt már csak antibiotikum segíthet, a tünetei ismerősek voltak. Patikában persze ott is receptköteles az ilyesmi, így egész úton a hotel felé azon töprengtem hol találunk majd megfelelő orvost neki. Las Palmas nevezetességeivel csak az autó ablakán keresztül ismerkedhettünk meg de bizonyára ennek is van valami oka, ha más nem, az, hogy egyszer visszatérünk és alaposabban megismerjük a várost, bár elveinkkel némileg ellentétes, hogy ugyanarra a helyre kétszer menjünk nyaralni.
Örültem, hogy megérkeztünk a hotelbe. Zoltán akcióba lépett és orvost szerzett. csakhamar meg is érkeztek két tündéri hölgy személyében. Az egyik, mint kiderült kubai származású,a másik aki angolul tolmácsolt volna, ám büszkén mondhatom, hogy nem sok dolga volt pedig német születésű, kanári szigeteki férjjel. És, hogy hogyan derült ki mindez? Hát csak anyi történt, hogy a vizsgálat és a diagnózis közben és után olyan jót beszélgettünk, hogy alig akartak továbbmenni. A lányok elvarázsolták őket, beszéltünk Kubáról, az ikrekről, a mi országunkról, az ő országukról.
Puszival és nagy öleléssel búcsúztunk egymástól és megígértük, hogy elküldjük a kalandról készült képet.

Ahogyan azt vártam az első adag antibiotikum bevételét követően Eszter állapota rohamosan javulni kezdett és nagyon boldogan csatlakozott ő is egy búcsú óceán parti fürdőzésre, homokozásra a felkapott Playa de Inglésbe. A hely tipikus példája annak, hogyan veszik semmibe és hogyan zsákmányolják ki a végsőkig a természetet a szállodák. A hotelek úgy kapaszkodnak a magas sziklák oldalain, mint a stadionlelátók. Ez már túlzás, ez már nem szép. De a part homokos és a lányok erre vágytak már nagyon. Hanna kotorékebet játszott, Noémi a hullámok elől szaladgált, Eszter pedig miután meggyőződött arról, hogy a víz még kissé hideg, mellém ült és onnan szemlélődött. Zoltán nem hazudtolta meg önmagát. Bement a 18 fokos vízbe és úszott egyet.



Az önfeledt kacagás és játék meg az, hogy Eszter sokkal jobban érezte magát méltó befejezése volt a téli kiruccanásunknak. A következő részben már a hazautazás viszontagságairól írok, és egy kicsit Madridról is. No és ígéretemhez híven, nem feledkezem meg a játékról sem.

Azok között, akiknek a kis képe vagy neve a rendszeres olvasók táborában szerepel és ráadásul válaszol is a következő bejegyzésben feltett kérdésekre, egy meglepetés ajándékot sorsolok ki. Hamarosan jövök!

2010. március 30.

Foglalkoztatás






Hatodik betegség. Állítólag ez okozza Hanna testén és arcán a pöttyöket, ami ugyan nem viszket és főleg nem fertőz, de nem túl szép látvány. Sosem hallottam róla eddig ,de már utána olvastam. Gyerekbetegség, vírusos és majd magától elmúlik. csakhogy itthon maradással jár. Társasjátékozunk, legújabb kedvencével a Trioval és a másikkal, azzal a pálcikással a Master Mind-dal, amit már gyerekkoromban is utáltam, de Hanna velem ellentétben nagyon szereti és élvezi, hogy gondolkodhat.
Tegnap Noémi lázasodott be, így ma ő is itthon maradt. Eszter az egyetlen oviba járó. Így aztán törhetem a fejem tartalmas szórakoztatáson, miközben főznöm, pakolnom és dolgoznom kellene.
Ma csibéket alkottunk tenyérlenyomatokból, kedvenc amerikai kreatív anyatársam ötlete nyomán. Sötét hátterű papírra ragasztom őket és valamiféle húsvéti lap lesz belőle, vagy csak úgy eltesszük emlékbe. Közben a szobájukba is került barkaág, feldíszítve. Teszteljük a sütiket azaz recepteket próbálunk ki Hanna süteményes könyveiből az August bácsi féléből és a Nagy sütiskönyv gyerekeknek címűből, hogy a legjobbakat majd a locsolóknak elkészíthessük.


Van még más dolgunk is. Hannának vettem egy igazán aranyos könyvet. Egyfajta ovis ballagó könyv tele szebbnél szebb verssel. Beleragaszthatja legkedvesebb barátai - és a terme képét. Lerajzolhatja milyen felnőttnek képzeli magát és mi szeretne lenni nagy korában. Kedvenc ovis játékairól és élményeiről is megemlékezhet és közben barátkozhat a gondolattal, hogy hamarosan iskolás lesz.







2010. március 29.

Intelligens szökőkút











Ezzel a névvel illetik a város új szökőkútját. Meg azzal is, hogy egyedülálló, és interaktív. Tényleg az, és gyanítom sokszor kérik majd a lányok, hogy álljunk meg egy varázslásra ha arra járunk. És azt is tudom, hogy nem kell kétszer mondaniuk, mert Zoltán és én is ugyanolyan lelkesen torpantunk meg a vízfüggöny előtt, hogy az, mint a mesében egyszer csak szétnyíljon és mi (elvileg) száraz lábbal beléphessünk a belsejébe, mint ők.
Az a jó ebben a szökőkútban, hogy az arra járók alakíthatják ki a téglalap alakban elhelyezkedő vízsugár formáját. Érzékelők vannak beépítve valahová, így ha megállunk mellette, eltűnik a vízfátyol és mi választhatunk, hogy beljebb lépünk vagy inkább csak hátrébb. Megunhatatlan játék ez felnőttnek, hát még egy hat évesnek és két három évesnek.



Zoltán ötlete volt, hogy tegyük be az autóba a három biciklit, parkoljunk le a Ferenciek terénél és sétálva illetve biciklizve fedezzük fel a megújult Fő utcát meg annak folytatását, egészen a Szabadság térig, ahol aztán olyan csodát láthatunk, amilyet még soha. A lányok egyébként is rajonganak a szökőkutakért, így ha egy kis semmiség várt volna ránk a célban, annak is örültek volna. Ám ez minden várakozásukat felülmúlta.
A séta alatt megcsodáltuk a különleges biciklitámasztó vasakat, a lámpákat, a köztéri padokat, a burkolatot. Néhol még nagyon serény munka folyt. Kutakat, márvány díszítéseken dolgoztak, hogy az utca hivatalos átadására, minden elkészüljön. A pocakos rendőr szobránál elidőztünk, a lányokat egyenként fel kellett emelni, hogy bajszát megérintsék és hátratett kezébe saját kis praclijukat beletegyék.


A Szabadság tér felé közeledve elfogott bennünket a nosztalgia érzés, hiszen tizenpár éve itt kezdődött közös életünk. Szinte minden hétköznap itt sétáltunk. Ide ugrottunk ki ebédelni, kávézni vagy csak levegőzni a munkahelyi ebédszünetben. A Kisharang akkortájt nyílt, nagyon szerettük házias konyháját. Ma is kockás abrosszal terítenek de már nagy híre ment ízeinek, az összes útkönyv említést tesz róla, hogy ide érdemes betérni és igaz is van. Mi is beugrottunk egy gyors ebédre aztán persze a szomszédos István cukrászdába, ahol szintén sokszor megfordultunk fiatal(abb) korunkban.
A szökőkutas kaland után persze mindhárom gyerekünk harisnyája csurom vizes lett és egyébként is pisilni kellett mindegyiknek. Betértünk hát a szentélybe, a Bank Centerbe és egy kicsit megdobbant a szívem. Hannának és a kicsiknek elmeséltük, hogy itt dolgoztunk mindketten,hogy itt ismerkedtünk meg és ebből az ismeretségből lett szerelem, házasság és aztán ők hárman, a lányaink.
A mosdóban kísérletet tettem a kézszárítóból kijövő forró levegővel megszárítani a csatakos harisnyákat, aztán feladtam és gyorsan metróra ültünk (ami újabb fenomenális élmény autóhoz szokott gyerekeinknek).
Szóval szépül a városunk. A szökőkúthoz még visszatérünk. Majd viszek váltózoknit. Nyáron pedig szinte látom, hogy az egyik legnépszerűbb hűsölő hellyé változik.

Boldog névnapot Hanna!


Hanna, Hannácska, Hannuli, Hannika, Hanni, Hanka. Ma is ezt a nevet választanám neked.


Gyűrötten ébredtem Hanna névnapja miatt. Mielőtt bárki azt gondolná, hogy három napon át tartó ünneplést csaptunk legidősebb lányunk neves napja alkalmából, csalódást kell okoznom. Családunkban továbbra is csak diszkréten, szűk körben és túlzásoktól mentesen ünnepeljük egymás névnapját. Reggel átadtunk neki egy remek kis társasjátékot, amivel aztán a nap folyamán többször játszottunk is és megígértem, hogy amint könyvesbolt közelébe érünk, választhat egy könyvet magának.
Mégis rosszul aludtam. Egy meggondolatlan pillanatomban ugyanis azt találtam mondani lányaimnak, hogy névnapjaikon és születésnapjukon a mi ágyunkban aludhatnak egész éjszaka. Ötletem hihetetlen sikert aratott, hiszen tudják, hogy csak betegség vagy rossz álom esetén van nyitva számukra hitvesi ágyunk. Hat csokitortával ért fel felajánlásom -szerintük. Hanna azonnal élt is a lehetőséggel. Egész szélesnek hitt franciaágyunk egycsapásra kicsinek bizonyult. Izgő-mozgó, fészkelődő gyerek nélkül királyi méretű, Hannával már szinte kispadnak éreztem. Tartottam magamat a fogadalomhoz és nem vittem át saját ágyába. Sosem tudtam mélyen, nyugodtan aludni ha valamelyik gyerekem velem egy ágyban feküdt. Folyton vigyáztam rájuk, nehogy megüssem őket akaratlanul, nehogy leguruljanak nehogy kitakarózzanak, nehogy melegük legyen...
Az éjszaka közepén irigykedve hallgattam Zoltán nyugodt szuszogását és azt számoltam hány névnap van még hátra. Nemsokára Eszter nap és Noémié is tavasszal van. A negyedik születésnapjuk viszont egy napon lesz. Te jó ég, az két gyereket jelent az ágyunkban!! Egyszerre!

2010. március 27.

Lúdtalpas nyuszik




Ma délután alkottunk. Pont három papírtányér lapult a spejz polcon. Az orrok kupakok. Izgultam, hogy hogyan fog odaragadni, de végül ott maradt. A bajusz szívószálból készült és folyton le akart esni. Végül gyurmaragszótóval erősítettük fel. Szájat, fogat rajzoltunk. Sötét hátterű papírt kerestünk és találtunk. Csak ezután jött az est fénypontja, a talpak fehérre festése. Volt nevetés. Egyensúlyozás, csiklandozás. Lúdtalpas nyuszifülek lettek. Lavór, törölköző odakészítése ajánlatos. Kivételesen előrelátó voltam, így megmenekültünk a fehér festék okozta károktól. Viszont a ragasztó közben teljes egészében kifolyt. Kit érdekel? Kész lett. Aranyos lett. és van már holnapra is ötletem.


Felvételi






Szerencsére játéknak fogta fel. Mi nem annyira. Jó lenne ha felvennék Hannát abba az iskolában, amelynek szellemisége azonos a miénkkel, amelynek sikerei magukért beszélnek és ahol csupa nevetős, tanulni szerető gyereket láttam eddig. A felkészítést segítő tanító nénik szerint is nagyon okos, nagyon tájékozott Hanna, hatalmas szókincse van, éles eszű azaz valóban ott és abban az iskolában lenne a helye. Csakhogy nagyon sok okos gyerek van és nagyon sokan szeretnének pont oda járni. Egyetlen első osztály indul idén. 26 gyerek verseng a bejutásért. Tízszer ennyi jelentkezett... Az iskola nem versenyistálló, nem két tannyelvű csupáncsak jó.
Zoltán szabadságot vett ki a nagy napra. Befontam Hanna haját, kényelmesen de csinosan öltöztettem fel, bízva abban,hogy gyerekeknél is számít az első benyomás. Fél tízkor már az iskola falai között sétáltunk, Zoltán megmutatta sokadszorra a tablóképét, felfedeztük a termeket és figyeltük az ott tanuló gyerekeket. Hannán az izgalom legkisebb jele sem látszódott. Zoltán tenyere viszont nyirkos volt. Pontban tízkor, Hanna magabiztosan, hangosan köszönve csatlakozott a másik négy gyerekhez. A tanítónénik bekísérték és 35 percen át éreztem, tudtam, hogy Hanna megállja a helyét, hogy mosolyogva szalad majd ölembe. Így is lett. Elcsacsogta milyen feladatokat kértek tőlük, hogy mindenre tudta a választ, hogy megjegyezte a kutya nevét de mostanra már el is felejtette és szerinte egyáltalán nem volt vészes, sőt ahogy ő fogalmazott bébi könnyűnek érezte.
Rajta nem múlt. Úgy vagyok vele, hogy ha sikerül nagyon boldogok leszünk. Én hiszek abban, hogy semmi nem történik véletlenül, ok nélkül. Koncz Zsuzsásan bárhogy lesz úgy lesz.. szóval ha mégsem, akkor majd megtaláljuk a másik utat. De most egyelőre várjuk a postást és kicsit nagyon izgulunk.



Lazításképpen lementünk az iskolai büfébe és Hanna nem értette, hogy az "Apa, kaphatok nyalókát?"kérdésére miért azt a választ kapta Zoltántól, hogy "Igen, drága Hannám, kettőt is."
Úgy terveztük, hogy a felvételi után elmegyünk hármasban a Csodák Palotájába. Igaz, hogy már jártunk ott, de Hanna sokat emlegette, ráadásul egy csomó új csoda is helyet kapott a gyűjteményben, így nem unatkoztunk. A hétköznap délelőtti időpontnak köszönhetően alig volt látogató, így kényelmesen kipróbálhattuk újra a fizika törvényeit bemutatni kívánó furcsaságokat. Hanna boldog volt, hogy csak vele vagyunk és mi is fürdőztünk az egygyerekes szülős pillanatokban. Bizony türelmesebb, nyugodtabb az együtt töltött idő ha csak egy "minden lébe kanál, kíváncsi" ostromol kérdésekkel, kérésekkel. És igen. Pontosan tudjuk és átérezzük, hogy nem könnyű Hannának egyszerre két hugi kedves nővérének lenni. Együtt állapítottuk meg, hogy milyen nagyszerű dolog félbeszakítás nélkül elmesélni egy hosszabb gondolatot, egy történetet.


Hazafelé megálltunk, hogy betérjünk egy piciny kis vendéglőbe, ahol amolyan franciásan a járdán lévő asztalkánál ebédelve vitattuk meg újra a felvételi részleteit, és biztosítottuk Hannát arról, hogy bármilyen eredmény is születik, mi nagyon büszkék vagyunk rá. Ha a postás meghozta a várva várt levelet, innen folytatom a gondolatmenetet.

A montázst Szilvi barátnőm készítette. Annyira aranyos tőle, hogy velünk együtt érezte a nap jelentőségét, amihez hasonló majd úgy négy év múlva egyébként rá is vár...

2010. március 23.

Zöldövezet meg egy jó könyvecske










Lakótelepi lakásban nőttem fel. 13 éves koromig a földszinten, aztán egy másik házban már az első emeleten. Ugyan megfigyelhettem hogyan nő balkonládában a paradicsom és a mutatós pirospaprika de a kertészkedéssel, növényekkel, földdel közelebbről csak nagyszüleim révén ismerkedtem meg. Kilátástalanul nagy földjük volt a hegy lábánál. Tudtam mi az a szüretelés, metszés, kapálás, szántás, ültetés, dughagyma és büdöske. A házuk előtti kiskert szépítgetésében segédkeztem leginkább. Ott, Mendén szedtem magamba minden kertészkedéssel kapcsolatos ismeretemet, ami valljuk be nem túl sok, lévén én a lógósok közé tartoztam és egyébként is rájöttek nagyszüleim, hogy több kárt okozok, mint hasznot ha befognak... Nos, a földet azóta sem túrom szívesen viszont eszméletlenül nagyra tartom, sőt tisztelem azokat az embereket, akik így keresik kenyerüket. Sosem gondoltam, hogy kertes házban fogok egyszer lakni, sosem vágytam rá igazán. Még Hanna születése után is egy társasház tetőterén laktunk és maximálisan kielégített a Városliget zöldje.
Hanna elmúlt egy éves, amikor ide a budapesti kertvárosba költöztünk, elég közel hajdani lakóhelyemhez. A házhoz tervezett kert is tartozott, így nem nekünk kellett bíbelődni vele. Azért füvet már nyírt Zoltán korábban is, így azzal nem volt gondunk. Ha meg elakadtam valahol, a szembe szomszédtól, Feri bácsitól mindig lehetett szakmai segítséget kérni. Levendulát, tulipánt és nárciszt ültettünk Hannával, majd később a kicsikkel is és együtt örültünk ha kinyílt valamelyik. Most az aranyeső virágba borulását figyeljük. A konyhaablakban fűszernövények nőnek és bizony gyakran szembesülünk vele, hogy megint elfelejtettük meglocsolni valamelyiket.
Nemrég vettem Hannának egy nagyszerű könyvet, ami játékosan szeretteti meg a kertészkedést a gyerekekkel. Nagyon ötletes dolgok vannak benne, be is jelöltem párat, amit feltétlenül szeretnék megvalósítani belőle a lányokkal. Lapozgatás közben eszembe jutnak az oviban és iskolában is kicsíráztatott babok okozta izgalmak. Hannáék minden évben hagymát ültetnek és Luca napkornem felejtünk el búzát tenni a cserépbe.

Tegnap fűfejet készítettünk. Nem azt a jópofa harisnyásat, hanem egy egyszerűbb, cserepes változatot. Mindenki földet tett a cserepébe, picit meglocsolhatta, majd fűmagot hinthetett rá. Eszméletlen lelkesek voltak a lányok, nagyon komolyan vették a "feladatot". A cserép szemet, szájat és orrot kapott, így lett belőle fej. Most már csak locsolgatni kell és várni,hogy kinőjön a haja, amit megígértem, hogy ha elég hosszú lesz, kedvükre le is vághatnak. Közben talán észrevétlenül megszeretik a kertészkedést, megint tanulnak, okosodnak és rácsodálkoznak milyen csodálatos a természet, hogyan lesz növény, virág egy kis magból. Hogy a növény is meghálálja a törődést, hogy az is élőlény.
A szuper kis könyv zöldfülű kertészeknek ad tippeket. Az a helyzet, hogy nemcsak a lányok füle zöld ezen a téren. Úgyhogy nemcsak ők várják, hogy lapozzak a következő ültetéshez.




Semmiség






Kezdem elhinni, hogy tavasz van. A kicsik és Hanna overallját is összehajtogattam, dobozba tettem és felvittem a padlásra. Jövőre gondolom majd kinőtt holmiként árulom őket a Vaterán.
A szánkót is összecsuktam és az előszobába támasztottam, hogy majd azt is eltüntessem télig.
A kicsik persze azonnal felfedezték és amíg én nem figyeltem oda, szétnyitották és a szőnyegen -, majd a parkettán is húzták (volna) egymást. Igazán rugalmas anyuka vagyok és sok mindent megengedek, amit más szülő biztosan nem, de ezt már én sem hagyhattam...
És akkor valahonnan, szinte varázsütésre ott termett egy katica. Egy igazi kis hét pettyes bogárka. Eszter fedezte fel a szánkó orrán. Noémi is szaladt, hogy lássa. (Hanna agyagozó foglalkozáson volt, így kimaradt a tavaszköszöntés eme részéből).
Ott ültem a padon és csak néztem milyen boldogságot okoz egy kis katica a lányoknak. A tavasz hírnöke. Együtt énekeltek neki, ujjacskáikat elé tették, hogy felmásszon rá és nagyon kérték, hogy ne repüljön el (legalább még egy kicsit).
Hívták Zoltánt, hogy nézze meg ő is, és olyan jó, hogy ő jött és ugyanolyan lelkes volt, mint lányai. Kis semmiség. Nem tartott tovább tíz percnél. Mégis jobban emlékezetembe vésődött, mint az utóbbi időkben bármi..



A katicát aztán elengedtük, már nincs itt. A szánkót elfelejtettem felvinni, még mindig itt áll, úgyhogy be is fejezem a mesélést, mielőtt a lányok hazajönnek az oviból és padnak használják, úgy mint tegnap reggel. Kakaóval, huncut mosollyal.

2010. március 20.

Kanári szigetek 4. rész




Zoltánért korán jött a búvártúrát szervező férfi, így kénytelenek voltunk nélküle reggelizni. Kényelmesen, ráérősen ittuk a kakaónkat és azon gondolkodtam mennyire egykezűnek, félnek érzem magam nélküle. Reméltem, hogy nem esik semmi baja. Reggeli után a szállodai szobánk teraszán rajzolgattunk, majd lesétáltunk a miniklubba, ahol a lányok kicsit gyurmáztak. Beszélgetni kezdtem a két animátorral, abban a reményben, hogy gyakorolhatom kicsit spanyol tudásomat, ám be kellett látnom, hogy a román és holland lányok nem a legmegfelelőbb alanyai voltak ebbéli vágyaimnak. Bizony, ahogyan azt hallottuk, valóban nemzetközi a személyzet és az esetek nagy többségében kicsi az esély arra, hogy autentikus kanári szigeteki emberekkel fussunk össze a vendéglátóhelyeken.
Tengtünk, lengtünk, élveztük a korlátlan fagyizás lehetőségét, aztán ebédelni indultunk.



Eszternek nem volt étvágya és a miniklubban is bágyadtan vett részt a játékban, így őt árgus szemekkel figyeltem, nehogy nagyon beteg legyen. Már csak ezért is tértünk vissza a szokásos napirendjükhöz és altattam el mindhármukat a szállodai szobában, ahol az óceán hullámzásának monoton hangjára csakhamar el is aludtak. Azt ígértem nekik,hogy mire felébrednek itt lesz Zoltán. Így is lett. Tele élményekkel és egy doboz csoki kagylóval, amit az óceán fenekéről hozott nekik és amit a kicsik talán el is hittek neki. Hanna már tudja, hogy semmit nem szabad felhozni a víz mélyéből, így az valamelyik szupermarketből érkezhetett, ettől függetlenül nagyon örült az aranyos kis meglepetésnek. Zoltán beszámolóját tátott szájjal hallgattuk mindannyian. Megtudtuk, hogy látott pici cápát, amelyik a homokba fúrta magát és amiről fotó is készült ha nem hinnénk el. Ott az az ok-t mutató békaember Zoltán, a homok tetején látható hullámok pedig maga a cápa.



Látva Zoltán lelkesedését, boldogságát, csillogó szemét (és leégett orrát), ahogy a búvárélményeiről beszélt, éreztem, hogy az egy évvel ezelőtti szülinapjára kapott búvártanfolyam valóban telitalálat ajándék volt számára és jobb ha megbarátkozom a gondolattal, hogy nyaralásainkból egy napot az ilyen típusú kimenőre kell szánnunk majd.




Puerto de Mogánba vágytam újra. A lányoknak megígértük, hogy megkaphatják a pettyes flamenco ruhákat, amiket korábban kinéztek maguknak. Hanna pirosat, a kicsik pedig mindketten rózsaszínűt választottak. A büszke apuka kifizette az árukat a lányok pedig hallani sem akartak arról, hogy levegyük róluk, így fodrosan, pettyesen korzóztak Mogán utcáin, megállásra, mosolyra és fényképezésre késztetve ezzel a legtöbb embert. Az egyik étteremből Hanna elé toppant a felszolgáló hölgy és rögtönzött flamenco tánc tanfolyamban részesítette legidősebb lányomat. Hanna partner volt, szorgalmasan csavargatta ide-oda kézfejét, tapsolt és dobbantott ahol kellett. Csattogtak az étterem vendégeinek fényképezőgépei és a műsor végén a taps sem maradt el. Ollé!





A búvártúra vezető szerint vihar várható éjjel. Mintha valóban haragosabban zúgna az óceán. De ha lehet még langyosabb az este. Eszterke is mintha lázas lenne. Hamarabb bújtunk ágyba este.

2010. március 19.

Fizetek főúr, volt egy feketém



Friss az élmény. Semmi köze a gyerekeimhez mégis itt a helye. A régi olvasó talán már észrevette, hogy a blogom már nem kizárólag Hanna és az ikrek lábnyomairól, történeteiről és fejlődéséről szól, hanem időnként olyan élményekről, amelyek talán ugyanúgy szót érdemelnek és szerintem kár lenne, ha a feledés homályába merülnének. Ez is egy ilyen lesz.




Szenvedélyem a kávé. Emlékeim szerint kétszer fordult elő velem, hogy nem kívántam, sőt undorodtam tőle. Először, amikor Hanna kezdett növekedni a pocakomban, majd amikor három évvel később Eszter és Noémi -.
Kávéimádatom azóta töretlen. Igyekszem mértékkel és ha lehet tejjel, tejszínnel, tejhabbal enyhíteni erején, mert így szeretem igazán és mert így kevésbé egészségtelen. Maga a szertartás is öröm. Az, hogy kiválasztom az éppen hangulatomhoz illő csészét, az, hogy megadom a módját és kis papíralátétet teszek a csésze és a tányér közé vagy éppen az utasellátós üvegpohárból iszom, mind mind fontos szerepet játszik a kávézásaimban. Volt egy vágyam, hogy majd negyven felé nyitok egy saját kis kávézót. Amikor azonban komolyan elkezdtem beszélni erről a racionálisabb és nem utolsó sorban közgazdász férjemmel, ő egy csomó dologra rávilágított. Például, hogy nincs kedvem (egyelőre) hajnalban kelni, hogy a üzletbe menjek, hiszen nekem a gyerekeket kell útnak indítanom az oviba majd nemsokára az iskolába. Nincs kedvem későn érni haza, hiszen várnak a lányok az oviban és Hanna is azt lesi mikor megyek érte a suliba. Szóval letettem róla de nem véglegesen. Bizonyára eljön az ideje annak, amikor egy maximum három asztalka befogadására alkalmas pici, családi kávézó gazdája lehetek. Mert a mai napig megdobban a szívem ha egy hangulatos, jól berendezett kis kávézó előtt haladok el netán be is ülök egyikbe. Párizsban azt hiszem jól kiélhettem ebbéli vágyaimat és Zoltán a tanú rá, hogy fizetése nagy százalékát a párizsi kávézók asztalán hagytam, ahol nem néztek rám furcsán, ha egy csésze kávé mellett fél napot ücsörögtem.
Ilyen előzmények után nem is kell részleteznem, hogy milyen extázisba kerültem, amikor régi repülőteres kolléganőm, sőt barátnőm, sőt majdnem szomszédom Andi meghívott új munkahelyére egy tárlatvezetéssel egybekötött kávézásra a meseszép New York Caféba. Andival nagyon jókat tudtam beszélgetni mindig is és úgy érzem egy hullámhosszon voltunk. Az élet elsodort bennünket egymástól de hála a sokat szidott iwiw-nek újra egymásra találtunk.
Nyitás előtt hívott a kávéházba, mert akkor egész más a hangulata és szinte csak a miénk az egész. Miközben az egyik asztalnál vártam rá és próbáltam eldönteni, hogy vajon tetszik e nekem a tökéletesen helyreállított aranyozott oszlopok között a kissé merészen modern asztal és a sok bordó beütés- arra gondoltam, hogy milyen hatalmas a kontraszt Andi korábbi és jelenlegi munkahelye között, hogy ide esemény bejárni, hogy innen nehéz lehet elszakadni, ezt nem lehet megunni. Aztán jött, Andi, akinek nem tudom hány éve nem adtam barátnős puszit és aki ugyanolyan "skatulyából kihúzottan" elegáns volt,mint mindig. Elmesélte, hogy a kávézót teljes egészében olaszok hozták helyre, hogy Mr. Boscoló, a szomszédos hotel tulajdonosa bérli jó hosszú időre és hogy most próbálják a múzeumokból visszaszerezni a sok irodalmi kávéházzal kapcsolatos relikviákat, amikről az olaszok azt sem tudták eszik e vagy isszák e, viszont valóban jó lenne ha a falakat újra díszítenék. A vendégek nagy része külföldi. Ez már sajnos nem az a hely, ahová egy kávéra csak úgy beröppen a pesti ember. Ide most már különleges alkalom vagy hangulat kell, hogy betérjünk és kifizessünk 900!! forintot egy presszó kávééért. Mert azzal az első (és második) hallásra kicsit soknak tűnő összeggel nemcsak a kávét fizetjük meg, hanem a szemet kápráztató belső díszítést, a freskókat, a csillárok, a lépcsőkorlát míves kiképzésének látványát és ha elég jó a fantáziánk, oda tudjuk képzelni a hangosan vitatkozó vagy éppen ihletet kapó holt költők társaságát.



Andi ezután az elnöki lakosztályt mutatta meg, ami első ránézésre már-már giccsesnek de legalábbis múzeuminak tűnt, de bizonyára csak az én hozzá nem értésem miatt, hiszen alaposabban szemügyre véve és megtudva, hogy a hatalmas csillár muranoi üvegből készült és a műtárgyak sem az Ecseriről kerültek ki, más szemmel szemléltem a hatalmas szobát. A hálószobában a kék padlószőnyeg annyira puha volt, hogy azt hittem elsüllyedek benne. Egy idő után ezt is, mint minden mást anyaszemmel vizslatok és azon töprengek mennyire gyerekbarát ahol járok. Nos, azt hiszem elég borsos számlát hagynánk magunk mögött a szobaáron túl, ha három lányunkkal együtt lennénk kénytelen egy éjszakát a luxus lakosztályban tölteni. De hát nem is a magunk fajtáknak tervezte a szobát a lakberendező, hanem pl. Paris Hiltonnak, aki csak egy volt az ott vendégeskedő hírességek közül. Azt hiszem a káprázatos belsővel a nem túl szerencsés kilátást szerették volna ellensúlyozni, hiszen a körúton a villamoson és a szemközti házak homlokzatán kívül nem sok látnivaló akad.







A másik lakosztály nekem nőiesebbnek tűnt és ha valaki feltenné a kérdést, hogy "Nos kedves Ágnes, melyikben szeretne eltölteni egy éjszakát párjával?", hát bizonyosan azt választanám.


De megelégednék a standard szobák valamelyikével is, hiszen azok se mindennapiak. Olyan lakberendezési ötletekkel találtam szembe magammal, amelyeket legszívesebben azonnal saját otthonunkban is megvalósítanék (vázák és egyéb törékeny csecsebecsék nélkül). Remélem nem tűnik ipari kémkedésnek az, hogy bőszen kattintgattam a gépemet. Hálószobánk tervezésekor is a hotel stílust tartottuk szem előtt, nem tehetek róla ez is az egyik gyengém, így talán még nagyobb élvezetet okozott a szoba alaposabb szemügyre vétele, mint másnak.



A wellness részleg a korábbi alagút vagy barlangrendszerben lett kialakítva, ügyelve a részletekre. A világítás nem sima izzók adták hanem Swarowski kristály lámpák és a kondi gépeket sem lehet megvenni bárhol, hiszen egy designer tervezte őket oda.



A kávézó közben kinyitott, néhány vendég már a kávéját szürcsölte, így mi is letelepedtünk egy asztalhoz, ahol az ország tortáiból ettem ízelítőket, miközben életem egyik legprofesszionálisabban felhabosított tejhabbal készült capuccinóját iszogattam.





Az anekdota szerint a New York kávéház és étterem nyitónapján Molnár Ferenc egy újságírók kíséretében a Dunába dobta az étterem kulcsát, hogy az éjjel-nappal nyitva maradhasson. Ez már nem ugyanaz az irodalmi kávéház tudom, de azért látható az akkori kor építészetének lenyomata, ízlése, luxusa. Azt a kulcsot azért mégiscsak elkérném most én, hogy bármikor bejuthassak, hogy megmutathassam Hannának, aki már értékelné a kávéház szépségeit és történetét is. Aztán a kicsiknek is és majd az ő gyerekeiknek is. Meg az utána következőknek is.