RSS

2010. október 29.

Erre iszunk!



A minap, amikor kedvenc cipő boltunkból, ahol VIP szolgáltatásban van részünk úgy hét éve és ahol a gyerekek puszival köszöntik az eladókat és első kézből értesülünk a gyerekcipő kedvezményekről (is), szóval akkor este elhaladtunk egy kirakat előtt, majd meg is torpantunk, mert egy Süsü kölyök pezsgő szólt utánunk, hogy "Hé..itt vagyok, vegyetek meg!".

A lányok általában ünnepnapokon fogyasztanak ilyen ártalmatlan buborékos italt (bár az időnként kimondhatatlan nevű alkotóelemeit elnézve nem vagyok biztos benne, hogy valóban ártalmatlan) Szeretnek koccintani, mint a nagyok. Mi nem vagyunk nagy alkohol függők, Zoltánnak nem az az első dolga, amikor hazatér, hogy töltsön magának a whiskey-s üvegből a kristály pohárba amolyan stresszoldás gyanánt egy kupicával és egy üveg sört is nehezen tudunk egy ültő helyünkben elfogyasztani nyáron. Az egyetlen ilyen típusú bűnünk a franciaországi vacsora élmények után a Kir Royal iszogatása amikor elcsendesedett a ház vagy kedves vendég érkezik hozzánk. Ez ugye nem más, mint a Creme Cassis magyarul fekete ribizli likőr édes vagy száraz pezsgővel elegyítve. (időnként a LIDL francia napokat szervez, akkor szoktunk "Made in France" felirattal ellátott Creme Cassishoz jutni) Szeretjük még a pezsgő almabort vagy hivatalos nevén Cidre-t is, aminek csupán 2% alkoholtartalma van és amiből igazán jót és sokat Normandiában gyártanak. Nyáron végig is kóstoltunk néhány változatát és örömmel konstatáltuk, hogy itthon is kapható már. A borokról többnyire elfeledkezünk, ott sorakoznak a spejz polc tetején és csak különleges vacsora alkalmával vagy illusztris vendég kedvéért bontunk ki egyet, amikor aztán megállapítjuk, hogy gyakrabban kéne, de persze másnap is inkább a jeges vizet részesítjük előnyben, szóval a bor kultúránkon van mit csiszolni, de szerencsére nem érezzük annyira nagy hiányosságnak ezt, hogy azonnal sommelier tanfolyamra járjunk. A forralt bort nem vetem meg és most, hogy egyre hamarabb sötétedik és hideg is van, kifejezetten lélekmelengető hatással bír, a lakásban áradó illatról nem is beszélve. Én fahéjjal, szegfűszeggel, ánizzsal készítem meg persze pici cukrot is teszek bele, legtöbbször vörös a színe. Egyébként érdekelne más hogyan készíti, mivel bolondítja meg.
Nyáron, nyaralások alatt persze jöhet egy két koktél is. Utoljára Kubában ittunk magunkhoz képest ipari mennyiségnek számító alkoholt Zoltánnal, mert persze az ottani mojitó meg a többi helyi koktél jól esett a meleg estéken és egyébként is hozzátartozott a tökéletes Kuba libre érzéshez.
Ennyit az ital kultúránkról vagy inkább kulturálatlanságunkról.




Szóval A kölyökpezsgő ránk kacsintott, Hanna meg ránk, hogy vegyünk már egy üveggel igazán! Megkérdeztem, hogy ugyan milyen alkalomból koccintanánk vele édes lányom, hiszen tudtommal mostanában se születésnap, se névnap se más különleges alkalom nem közeleg. Hanna persze most sem hazudtolta meg önmagát, egy frappáns és jól irányzott válasszal vágott vissza és mi csak azt vettük észre, hogy már fizetjük is a kasszánál a Süsü pezsgő árát.
Hogy mire koccintottunk? Hanna első dolgozatára. Arra, hogy a maximális 98 pontból 97 pontot ért el. Bizony. Egy pontot veszített, mert saját bevallása szerint sietnie kellett és nem tudta megfogadni a tanácsunkat sem, hogy minden feladatot átnézzen. Igen. Büszkék vagyunk rá és persze, hogy örömmel koccintottunk a sikerére.

És akkor eszembe jutott, hogy gyerekkoromban ha négyest vittem haza, anya örült neki ugyan, de mindig megkérdezte, hogy miért nem ötös és én ezt annyira nem szerettem, sőt utáltam, hogy megfogadtam, az én gyerekemtől sosem kérdezem meg ugyanezt. No és mit gondoltok mi történt? Megkérdeztem. És amikor láttam, hogy abban hibázott, amiben szinte a legjobb, hogy egy kis figyelmetlenség vagy sietség volt az oka annak, hogy nem maximumot teljesített még fortyogtam is. Aztán persze mérges voltam nagyon. Nem kell megijedni. Nem rá, hanem magamra...

Nézzétek el nekem. Még én is tanulom az iskolás gyerek anyukája szerepet. Egyet tudok. Nem szeretnék teljesítmény kényszeres , folyton versengő, rivalizáló gyereket. Azt szeretném ha továbbra is nyugodtan és mélyen aludna Hanna, mint eddig. Hogy még gyerek lehessen. Akkor is ha iskolás és egyre több dolgozata lesz.

2010. október 25.

Tökéletes töklámpások





Tökfaragásból ismét jelesre vizsgázott Zoltán. Annyira hatékonyan készítette el a lámpásokat, hogy nem volt időm arra sem, hogy megörökítsem a munkálatokat és őt, segédmunkásaival együtt. Pedig nehezítésképpen nem egy óriási tököt, hanem három kisebbet vettem idén. Kettőnek lett arca, a harmadikra nem rendeltem, mert azt fekete dekor gumi anyagból kivágott mintákkal díszítettem. Fő segítségem ebben Hanna volt, aki ezen a vasárnapon a szokásosnál is többet sziporkázott, igazán remek formában volt. Jól mutatnak a teraszon. És jó, hogy eggyel több okunk van várni az egyre korábban érkező sötétedést.


Tipp: Innen letöltheted a sablont, ráadásul tök jó recepteket is találhatsz az oldalon.

Tegnap este anyukám oltotta el a mécseseket. Mi ugyanis Zoltánnal ismét színházban jártunk kettesben. Az előadás alatt szorítottuk egymás kezét és gyakorlatilag egész idő alatt elfelejtettük, hogy nézőtéren ülünk. Komolyan azt hittük, hogy egy kórház ajtaján kukucskálunk be végig és a szünet is észrevétlenül hamar érkezett el. A darab felkavaró és nagyon elgondolkodtató. A téma is komoly. Mégis sokat nevettünk. Azt hittem Rudolf Péter nem tud nagyon meglepni már minket. De nagyon is tudott. Teljesen a hatása alatt vagyok...

Nézzétek meg ha tehetitek! Centrál Színház: Brian Clark: Mégis, kinek az élete?



Tanyán





Szombaton, kihasználva a még barátságosnak nevezhető októberi időt, kirándulni indultunk barátainkkal. Az úti cél ötlete is az ő fejükből pattant ki, mi pedig visszaemlékezve a Katica tanyán töltött kellemes órákra, szívesen kerekedtünk fel, hogy most egy szokolyai Kacár tanyát vegyünk közelebbről szemügyre. A tulajdonos és felesége a megszállott kategóriába tartozik egyébként, másképp nehezen érthetnénk meg miért vállalja valaki önként és dalolva a hajnali négy órás kelést, a kenyérdagasztást, a rengeteg állat gondozását és a tanyavilágra jellemző nomád körülményeket. Mindent két kezükkel építettek, a kemencétől kezdve a kovácsműhelyig méghozzá elbeszélések, idős és még idősebb emberek tanácsait követve. A gazda végtelen lelkesedéssel és szenvedéllyel mesélt a tanya történetéről, csillogott a szeme és elhittük, hogy valóban boldog ember. Közben kisült egy dag kenyérlángos, amit a talicska mellett jóízűen elfogyasztottunk. Megtanultunk egy népi játékot, ami botok hajigálásából és futásból állt és amelyet alig akartunk abbahagyni, ám a kenyér kemencébe vetéséről sem akartunk lemaradni, így fájó szívvel és abban a reményben, hogy ezt majd valahogy itthon is lemásoljuk mentünk tovább.


Megismerkedtünk a fafaragás mesterségével és a gyerekekkel együtt mi is sorozatban gyártottuk a tulipános, szíves és ultra modern motívumokkal ellátott fa díszeket. A szorgos kopácsolásból csak az zökkentett ki bennünket, amikor a gazda megjelent az abban a pillanatban született báránykával karjában és akit meg is simogathattak a gyerekek. Meg is állapítottuk, hogy helyénvaló a mondás, miszerint ártatlan, mint a ma született bárány. Közben a kenyér is megsült és a bárányka születése miatt kicsit sötétebb lett a héja, ám ezt senki nem bánta. És tényleg úgy van, ahogy a menyecske mondta. Egy szelettel jól lakik az ember, nem hasonlítható össze a bolti adalékanyagos kenyérrel. Ettől függetlenül nem kérem meg Zoltánt, hogy építsen kemencét a kert hátsó részébe.





A piros pofikon egyáltalán nem csodálkoztam, ahogyan azon se, hogy a friss tanyasi levegő, a szaladgálás és a sok élmény megtette a hatását és hazafelé kettő perc alatt elaludt a hátsó sor a kocsiban.
Én a magam részéről pedig mától kezdve nem panaszkodom azért, mert reggel hatkor csörög a vekker.

ui. Az meg csak hab volt a tortán, hogy egy három lányos apukává lett , ex világbankos kollégámmal Gyurival, pont itt kellett összefutnunk. Amellett, hogy felidéztük a régi szép időket, a szekérhúzásnál is nagy hasznát vették a gyerekek.

2010. október 21.

Nyerj színházjegyet!



Ma megkaptam valakitől, hogy ritkában írok a blogba, mint azelőtt. A múltkor megkaptam valakitől, hogy sajnálja, hogy az írásaim között már túlsúlyban vannak a programajánlók. A minap pont az ellenkezője történt ennek és megveregették a vállamat, amiért remek program ötletekkel állok elő a blogban, amelyek nagy részét maguk is kipróbálták már. Sőt újabb lehetőség is az ölembe pottyant ennek köszönhetően. Örültem neki. Reklamáltak, hogy még adós vagyok a normandiai, párizsi élménybeszámolóval. Mondtam, tudom, de most nagyon sok más feladatom van, a gondolataim is ekörül járnak, nem tudok csak úgy leülni a gép elé és írni. De megígértem, hogy pótolom. Tegnap beszéltem egy ikres anyukával, aki azt mondta miattam kezdett internetes naplót írni. Mosolyogtam. Tudtam, hogy vannak még páran, akik tőlem kaptak kedvet és még nagyon lelkesek...
Elvesztette a varázsát a blogolás, kicsit régóta űzöm az "ipart" és most úgy érzem más vizekre kellene eveznem. Olyan érzésem van, mintha befejeztem volna egy nagy művet. Igen. Kicsit unom. Hét év után már unhatom. De azért nem zárok be, csak várom, hogy újra azt érezzem azonnal ide kell rohannom, hogy lejegyezzem az élményeinket, a gyerekekkel kapcsolatos érzéseimet. Majd ha lelkiismeret furdalásom lesz ha nem írom le, hogy a lányok legóból házat építettek a kiscicának, hogy újra a diavetítő a sláger, hogy uszodába járnak a kicsik az óvodával de Noémi inkább maradna velem, hogy Hanna novembertől ismét korcsolyázni fog és hogy hogyan halad az a bizonyos nagy fa, amibe belevágtuk a fejszénket- szóval majd ha ezeket úgy érzem nem tudom magamban tartani, akkor folytatom.

No de, hogy addig is adjak valamit a kedves olvasóimnak, ismét egy nyereményjátékra hívom őket. Meg azokat, akik eddig csak titokban olvastak. Merthogy a játékban továbbra is csak a regisztrált olvasók vehetnek részt. Bizony. És mivel a fecabook-on is szerencsére egyre többen "lájkolták" Hanna és az ikrek lábnyomait, két sorsolást tartok majd. Egyet a blog rendszeres olvasói között, egyet pedig a facebook rajongók között.

A nyeremény pedig nem más, mint egy két felnőtt részére szóló színházjegy utalvány, vagy egy családi jegy (2 felnőtt 1 gyerek vagy 1 felnőtt 2 gyerek), amelyet év végéig kellene felhasználni egy tetszőleges darabra a Holdvilág Kamaraszínházban. Aki régen olvas, tudja, hogy szívügyem és kedvencem a kerület kicsiny színháza. Repertoárjukban hihetetlenül színvonalas, kedves és elgondolkodtató színdarabok találhatóak immáron 16!!! éve. Gyerekdarabok és felnőtteknek szóló produkciók közül választhat a nyertes, akinek egy kirándulással is felérhet az Örs vezér tértől pár percre, Budapest kertvárosában, a XVI. kerületben lévő helyre eljutni. Aki meg nem budapesti, sőt nem is Magyarországon él, gondoljon ismerőseire, rokonaira, szeretteire, akiknek átadhatja majd a nyereményt ha a Fortuna hozzá lesz kegyes mondjuk október 31-én, a Takarékossági Világnapon.

Tehát ha Facebook-os vagy "lájkold" a Hanna és az ikrek facebook csoportot (az nem elég ha csak a bejegyzést lájkolod, mert abból nem tudlak beazonosítani, tehát meg kell keresned a facebook-on a csoportot), ha pedig nem, akkor nyomd meg a blogban követés gombot és hagyd itt a névjegyed, hiszen örülnék neked :-)

2010. október 18.

Éljen Süsü



Na ne! Létezik, hogy már 30 éves Süsü?
A szocreál stílusú József Attila Színházban ebből az apropóból vitték színpadra Csukás István egyfejűjének történetét, amit vasárnap meg is néztünk ÖTÖSBEN. Útközben azon gondolkodtam, hogy milyen klassz, hogy a lányok egymáshoz nőttek, hogy van két négy és egy hét évesem, mert így már azért akadnak olyan kultúrprogramok, amelyek mind a hármukat érdekelhetik egyszerre, azaz Hannát még -, a kicsiket meg már igen. Eddig sok olyan rendezvényen voltunk, ahol Hanna már elég érett volt a részvételhez, a kicsik pedig még nem, így volt, hogy ők otthon maradtak és máshogyan kárpótoltuk őket. Lényeg, hogy most, hogy négy évesek lettek bővült azon színházi események száma, amelyeken együtt vehetünk részt és senki nem mondja, hogy " Anya! Ez babás!" meg az sem, hogy "Mikor lesz már vége". Persze ez nem azt jelenti, hogy külön utakon már soha többé nem járunk Hannával és az ikrekkel. Dehogyisnem. Annál is inkább, mivel Hannának kifejezetten igénye van arra, hogy csajos vagy apa lánya percek keretében nagylányos programra vigyük őt, ahol nem vágnak a testvérei a szavába, ahol ő a főszereplő, ahol élvezheti az egykék örömét, azt, hogy ezúttal nem kell osztoznia szülei szeretetén. Nem arról van szó, hogy nem szereti eléggé testvéreit, ám van annyi empatikus képességem, hogy belássam, szüksége van a testvér nélküli nyugodtabb, meghittebb pillanatokra, amiből feltankolva aztán újra a nagy, az okos nővér szerepét veheti magára, ha már egyszer a sors dupla húgocskával áldotta meg őt. A kicsiknél még nem merült fel ilyen irányú igény, azaz boldogok ha ikertestvérükkel együtt mehetnek bárhová és Hanna jelenlétét sem érzik zavarónak, így a velük eltöltendő külön órák, napok, programok még váratnak magukra, bár biztos vagyok benne, hogy előbb utóbb eljutunk a különböző egyéniségeknek különböző program fejezethez is.

Vissza Süsühez.

Bemelegítésképpen Zoltán felhozta a laptopot a lányok hálószobájába az ebéd utáni alvás előtt, hogy mese helyett hallgatva nézzük vagy nézve hallgassuk meg Süsü ma már klasszikusnak számító dalait. Az autóban se a rádió szólt, hanem mi és mire a színházba értünk már kívülről fújták ők is, hogy " én vagyok a híres egyfejű" meg a kedvencemet, az "én vagyok a jó királyfi, könnyű engem megtalálni"-t.

Rég voltam a József Attila Színházban, így elszokhattam attól a kissé avítt miliőtől, ami az oda látogatót fogadja. Nem is lenne ezzel semmi bajom, azzal viszont igen, hogy a kiszuperált wc csésze gondolom nem egy alternatív darab kellékeként maradt az oldalbejáró mellett..
A darab döcögősen indult, a lefekvéshez készülődő pizsamás kisgyerek színészi teljesítménye nem varázsolta el egyikünket sem és kíváncsiak lennénk miért pont rá osztották a szerepet. Egyébként nagyon ötletes rendezői megoldásokat láthattunk, főleg a második felvonásban, ahol valódi füst tört elő Süsü orrlyukából, igazi láng csapott fel a torkából és az árnyjáték is zseniális jelenet volt. Időnként a közönséghez is intéztek egy két kérdést, amire a gyerekek örömmel válaszoltak kórusban, néha répa darabok repkedtek a nézőtéren,időnként lejött közénk valamelyik színész, hogy csak egyet említsek a sárkányfű árus. Üdítő volt a Bergendy István által szerzett dalokat újra hallgatni és időnként a színészekkel együtt énekelni. Érdekes volt a bábfilmből ismert jeleneteket a színpadon látni és próbáltam megsaccolni hányszor néztem bátyámmal vagy nélküle a tv-ben az imádnivaló Süsü történetét.

Bizonyára ennél többet nehezen lehetett volna kihozni a meséből. Mégsem voltunk száz százalékig elégedettek Zoltánnal, ám ennek oka csakis az lehetett, hogy mi a tévés verzión nőttünk fel, az pedig valljuk be felülmúlhatatlan Bodrogi Gyula hangjával a sárkányfűárus kiabálásával meg a helyes királyfival. Hanna, Eszter és Noémi, aki történetesen most találkozott először az egyfejű sárkány meséjével, elmondásuk szerint ugyanúgy a szívébe zárták őt, mint harminc!!! évvel ezelőtt mi.

2010. október 15.

36



Még csak 36 éves. Van három gyereke. Már csak négy év és negyven lesz. Akkor szokott a legtöbb férfi valamiféle számvetést tartani az életéről. Én ma megtettem Zoltán helyett és többször megállapítottam, hogy bizony szerencsés csillagzat alatt született. Élhetett Miamiban és Washingtonban gyerekként, így persze érthető miért beszél szinte anyanyelvi szintem angolul. Mindig csodáltam az okosságát és talán még ennél is jobban a tájékozottságát és valahogy mindig az az érzésem, hogy alig van terület, amihez nem értene. Mondjuk a zene ilyen. Valljuk be bot füle van, de azért fel tud sorolni pár kedvencet és a Megasztárt is félfüllel hallgatja és fél szemmel nézi velem.
A humorérzéke páratlan. És lehengerlő a stílusa. Megfigyeltem, hogy a nők a szó legnemesebb értelmében kinyílnak előtte. Jó lenne pszichológusnak. Jogásznak vagy ügyvédnek még inkább. Eszméletlenül tudja a szavakat csűrni csavarni, esélye sincs egy szópárbajban győzni annak, aki ilyen szituációba kerül vele. Nos, ezt nem mindig szeretem, ám kétségtelenül jó agytornának számít egy vita vele.
Jó, hogy fel tud szögelni képeket a falra, hogy tudja kezelni a fúrógépet és a vízmértéket. Füvet is legalább olyan hatékonyan és gyorsan nyír, mint amilyen sebességgel pötyög a klaviatúrán..vakon persze. Remekül vezet. Azt nem vakon. Viszont a konyhából inkább kitessékelem. Ő az a zseni átlát a káoszon típus, azaz nincsenek a papírok katonás rendben az íróasztalon. Ezt a témát inkább át is ugranám és csak annyit tennék hozzá, hogy inkább egy ilyen típusú férj, mint egy kényszeres rendmániás.

A távfűtés kezdetére esik születésnapja. Melegít a jelenléte az biztos. Tegnap az egész napot együtt töltöttük, bár romantikának ezúttal nem sok nyoma volt..
A lányok csodás rajzokkal lepték meg őt reggel. Hannáé egészen különleges lett. A rajzán repkednek a kis piros szívek, egymást nézzük Zoltánnal, kéz a kézben. Fejünk felett a biztonság kedvéért ott az életkorunk. Ceruzával és nem túl vastagon. Hogy mindig frissíteni lehessen.

Tíz év köztisztviselői múlt után 36 évesen most valami egészen másba vágott Zoltán. Azt kívánom, hogy legalább olyan sikeres legyen ezen a területen is, mint amilyen jól helyt állt eddig az összes többiben. Hajrá! Én ott leszek melletted, mögötted.

Sok boldogságot Zoltán, sok boldogságot férjem!

2010. október 13.

Távolbalátó




A reggeli készülődés rutinja közben Eszter kiesett a látókörömből, aztán visszatért, hogy ragasztószalagot kérjen, amit én automatikusan a kezébe is nyomtam és valahogy még azt is elfelejtettem megkérdezni tőle, hogy minek az neki reggel hét és nyolc között. Teát főztem, zsömlét vajaztam, szempillámat festettem amikor nagyon büszkén elém toppant a teljesen egyedül összeeszkábált távcsövével. Egy ideje már gyűjtöm a wc papír gurigákat, hiszen idén is ebből készíteném el a három adventi naptárat. Ebből a gyűjteményből csent el Eszter kettőt és ezeket ragasztgatta össze sebtiben. Természetesen Noémi is szeretett volna egyet, így neki is készítettünk egyet, de az már közösen, kabátban, sapkában, az ajtó előtt, toporogva. Azt mondta, ez egy távolba látó. Sokszor belenéztünk. Hogy ők mit láttak benne nem tudom, de én valami káprázatos dolgot, amiről még nem akarom elhinni, hogy a miénk és ami miatt egy ideje Zoltán nagyon sokat dolgozik és amiért újfent csodálom...
Jó volt belenéznem, köszönöm drága Eszter!



2010. október 10.

A jegyek és a Hangvilla titka




Még jó, hogy nem az utolsó pillanatban vettem észre. Eltűntek a vasárnapra szóló színházjegyek. Meg a jövő hétre szólóak is. Azon kívül, hogy igen drága mulatság csak úgy kidobni öt jegyet az ablakon, bosszantó, hogy az előre eltervezett, színházi eseményt, amit Hannával hármasban szándékoztunk eltölteni ,csak úgy egyszerűen egy "Sajnálom kislányom, anyukád elvesztette a jegyeket, nem tudunk menni" mondattal elintézzünk. Ráadásul bemutató- és nagyon ígéretes előadásról van szó. Első alkalommal fordult elő ilyen velem, pedig megfordult a kezemben néhány jegy életem során. Van egy faliújságunk a bejárati ajtó mellett, arra szoktam kitűzni a belépőket, emlékeztetőket. Nem tudom melyik az a pillanat, amikor tudatosult bennem, hogy már nem látom ott a jellegzetes kék fecniket. Megkérdeztem Zoltántól tud e valamit a jegyekről, ő meg nem tudott semmit így fogta a csavarhúzóját és egy mozdulattal leszerelte a fűtőtest burkolatát, hogy hátha mögé pottyantak be. De nem. Legalább portalanítottam a szerkezetet..De a jegyek nem lettek meg. Ráadásul a történtek miatt nem érzem magamat bűnösnek se.

Mégis nagyon örültem. Örültem annak, hogy a Centrál színházba szóltak a jegyek és nem mondjuk a Víg-be. Mert a Centrál Színház igazgatója Zoltánnal együtt jár a Common Purpose előadásokra, a Vígszínházé meg nem, így aztán elég jól ismeri őt férjem (és most már én is). Még a gyerekekkel is találkozott azon a bizonyos Andrássy úton megrendezett Színházi Évadnyitó Fesztiválon, ahol az ő standjuknál időztünk el nagyon hosszan, hiszen a jelmeztervező hölgy mesés kézműves foglalkozással bírta marasztalásra Hannát és a kicsiket.. Szóval felhívtam Júliát és elrebegtem neki bűnömet, azt, hogy biztosan emlékszik, hogy vettünk két előadásra összesen öt jegyet, amik rejtélyes módon eltűntek... És Juli segített. Kiderítette azt is melyik helyre szóltak a jegyek és kiállított egy biankó utalványt nekünk...



Most, hogy már túl vagyunk az előadáson, kijelenthetem, hogy iszonyatosan kár lett volna kihagynunk. Jelen pillanatban úgy érzem az utóbbi idő legjobb gyerekdarabja a Hang-villa titka.. Maga a téma is figyelemre méltó. Arról szól, hogy valaki ellopja a minket körülvevő hangokat, mert az erősen irritálja őt. Suzy a kislány és a Albert a kutyája viszont nem hagyja annyiban és megpróbálja visszaszerezni őket, annál is inkább, mert az ellopott hangok között kutyája ugatása is ott van. Nekem fontos, hogy szép legyen a díszlet. Nos erre sem lehetett panasz. Ráadásul a darab interaktívként volt beharangozva. A második felvonásban valóban bevonták a közönséget egy szavazós játékba. Pont akkor, amikor már talán kicsit elfáradtak páran. Egy kis aktiválás sosem árt. Ugyanakkor pont annyira volt interaktív, amitől még nem vált az egész egy anarchiává, egy kezelhetetlen ordibálássá. Tökéletesen kitalált forgatókönyv, zseniális ötletek és szenzációs színészek, akik közül megszavaztuk Hannával és Zoltánnal a gonosz Akusztikusz úrnak az aranyérmet.
Amikor pedig felcsendült az Éj királynő áriájából egy részlet, Hannával pajkosan egymásra nevettük és nem bírtuk magunkba fojtani a nevetést. Aki kicsit is ismer bennünket az tudja miért, aki meg nem, az kérdezze meg ha nagyon akarja tudni..
Zoltán szívesen befejezettnek tekintette volna a darabot annál a résznél, amikor a hőlégballonnal együtt eltűnt apuka visszatért a családjához, ám anyuka hangja torka helyett egy dobozba zárva várta sorsát.. Szerencsére visszaszerezték azt is és megnyugodtam, hogy nem marad néma.

A darabot melegen ajánlom mindenkinek, feltéve hogy hat éven felüli. Ennél fiatalabb gyereknek szerintem nem való, hiszen nekik akár még ijesztő is lehet a Akusztikusz úr látványa, gesztusa és néhány jelenet, ráadásul a történetből sem értenének meg mindent. A mostani előadáson akadt pár elvetemült szülő, aki kicsi gyereket cipelt magával a nyilvánvalóan nem nekik íródott darabra. A kicsik persze ki akartak menni,mocorogtak és időnként engem is zavartak. Azt kívántam bárcsak én is olyan varázserővel bírnék, mint Akusztikusz, mert bizony egy percig nem gondolkoztam volna és szemrebbenés nélkül elvettem volna a hangjukat a nyafizó kicsiknek és a biztonság kedvéért az anyukájuknak is, hogy egy időre ládikóba zárjam azokat.
Egyébként pedig az elvártnál talán kicsit jobban szimpatizáltam a gonosz hangrablóval, sőt egy csöppet még szerelmes is lettem belé, amit nem árultam el persze senkinek, főleg nem Hannának és ami talán megbocsátható egy három igencsak hangos lánnyal és egy igencsak hangos férjjel megáldott anyukától, mint amilyen én vagyok, hiszen igen gyakran temetem a tenyerembe az arcom ugyanazzal a mozdulattal, mint a hang rabló- egy kis nyugalomra, csendre áhítozva itt az otthonunkban.

2010. október 8.

Vers mindenkinek

Iskolában tanulta még valamikor szeptember elején. Hannáról tudni kell, hogy irtó gyorsan tanul szöveget, verset, dalt. Észre sem veszem és újabb műsorokkal kápráztat el. Ahogyan ezzel is, azon a bizonyos estén, fürdés után, pizsamában.
Ma már Eszter és Noémi is kívülről fújja. Ezerszer meghallgatnám, olyan édesen, játékosan, mesterien, színészkedve adja elő Hanna aztán meg a kicsik is gyorsan, hogy le ne maradjanak.




És igen. Nagyon élvezi az iskolát. Énekkaros és kottával a kezében megy a mellékhelyiségbe is, pedig nem is ismeri még igazán a violinkulcsot. Néptáncot tanulnak minden szerdán a harmadik órában, ahol "szerelmével" lép kettőt jobbra kettőt balra. Sakk szakkörre jár Zoltán nagy örömére és itthon megtanított a "rohadt szőlős" játékra, amit néhány gyaloggal kell játszani és közben nem árt gondolkodni.
A töprengő órán fejlesztő társasjátékkal játszanak, hétfőn pedig az első 45 perc beszélgetéssel avagy ráhangolódással kezdődik, amire bevallom én is beülnék..
Nincs túl sok házi feladat, nem kell idegen szavakat magolnia miközben a magyar abc-t tanulja. Szereti, nagyon szereti az iskoláját Hanna, mi meg össze szoktunk nézni Zoltánnal és azt gondoljuk , hogy tudjuk, hogy sok jó iskola létezik Budapesten, de Radnóti csak egy van.

2010. október 6.

Bekereteztem



Korábban már írtam arról, hogy a lányok rajzai közül a legjobbak a falon, ikeás színes keretben végzik. Persze véges a szabad falfelület, ezért időről időre cserélgetni szoktuk a képeket, amelyet hosszas gondolkodás előz meg, hiszen szívem szerint otthagynám mindet örökre. Ilyenkor hangosan azt mondogatom, hogy a lányok is hallják, hogy a múzeumokban is előfordul, hogy egyik másik kép helyébe új kerül, de természetesen nem dobják ki ott sem a festményeket, hanem gondosan megőrzik őket. Én is dossziéban őrzöm mindet és verem a fejemet a falba, amiért nemrég olyan könnyen megváltam a gyűrűs vastag dossziéktól, amibe pedig lapozgatható formába belefűzhettem volna az összes falra ki nem tett remekművet. Ez lesz majd a rajzokkal kapcsolatos következő projekt.

Tegnap Hanna elém tette legfrissebb művét, amit az iskolában napközi alatt rajzolt. Persze magyarázó szöveggel együtt. Hogy ez egy anyuka a kislányával és az anyuka történetesen fodrász és nem tetszett a lánya frizurája, azért gyorsan megigazította.
Elnéztem a részleteket, azt ahogyan az anyuka ujjai közé fogja lánya tincsét, az ollót, a kislány gallérját, azt ahogy kiszínezte a hátteret. Sokáig néztem, aztán bekereteztem. Szeretem Hanna rajzait. Egyébként, mint minden másban, ebben is gyors. Nem vacakol a színezéssel, gyorsan kanyarítja a vonalakat és nem is aprólékos. Akkor is ilyen, ha nem siet. Azt hiszem miközben az egyiken dolgozik, már a másik jár a fejében.
Nagypapája, az én apukám csodásan rajzolt. Bátyám Simon úgyszintén. Simon kislánya, Nóri káprázatosan. Vajon Hannából is jutott a családi rajztehetségből egy kis morzsa?

A kicsik? Nos, nem telhet el egyetlen nap se rajzolás nélkül náluk sem. Az emberábrázolást fejlesztik egyre magasabb szintre. Játszanak a ruháikkal, a mintákkal, kis divattervezőként díszítik a szoknyákat. Legtöbbször a család a téma. Odaférünk mind az öten a lapra és én ennek nagyon de nagyon tudok örülni!

2010. október 5.

Normandia 3. rész





Én ugyan egy kicsit már unom az állatkerteket, ám ez a normandiai azt ígérte a szórólapján, hogy kivételes élményben lesz része az oda látogatónak, mert természetes környezetükben láthatóak az állatok, hatalmas kifutókon, arról nem beszélve, hogy közvetlen közelről láthatjuk a kis rinocéroszt és kivonattal járható be az egyébként hatalmas terület. Lisieux felé autóztunk, amely város talán a lélegzetelállítóan szép bazilikájáról és az arról elnevezett "Kis" Szent Terézről nevezetes, és amelyet volt szerencsénk Zoltánnal látni közelről is, ám most a gyerekekre való tekintettel kihagytuk a zarándokhely felfedezését. Cerza. Így hívják az állatkertet, ahová másnap igyekeztünk. Úgy tűnt más is, mert az autók sorra kanyarodtak be a fasorral szegélyezett bevezető útra. Itt aztán majdnem egy egész napot eltöltöttünk, egészen addig amíg a kicsik az álmosságtól már csak vonszolták magukat. Bizony nekik még nagyon fontos, hogy a napjukba be legyen iktatva némi alvásidő, aminek fontosságát már párszor ecseteltem, így nem untatok vele senkit. Állatsimogató persze itt is van, ahogyan a budapesti állatkertben, csak kicsit nagyobb területen. Eszter most is bebizonyította, hogy mennyire nem tart az állatoktól. Nagyon bátran, magabiztosan közelít hozzájuk és már-már túl szorosan öleli magához őket,amelyek közül néhányan hagyják ezt a kézzel fogható szeretetet, némelyek viszont fejvesztve menekülnek. Érdekes volt ezalatt az idő alatt megfigyelnem mennyire mások a lányaink. Noémi a kezdeti lelkesedés után az egyik agresszívabb kecske viselkedése nyomán már csak Zoltán nyakában érezte jól magát. Hiába magyaráztuk neki, hogy csak az állatcsemegét szerette volna megszerezni a kecske, nem belé harapni, elvesztette bizalmát és amolyan megsimogatnám meg nem is állapotban volt végig. Hanna pedig okosan, megfontoltan közeledett minden állathoz de leginkább a pónikhoz.









Az állatkert étterme úgy van kialakítva, hogy a terasz szinte belenyúlik a szavannához hasonló térbe, azaz a zsiráfok, zebrák látványával is jól lakhatunk nemcsak az egyébként elég gyatra minőségű étellel. Bizony kritikus szemmel vizslattam a gyerekmenüként eladott sonka szeletet és sült krumplikat egy olyan országban, ahol a konyhaművészet párját ritkítja.





A kisvonaton való zötykölődés tényleg nagy élmény volt, főleg amikor a zsiráfok közvetlenül a fejünk fölött ették a friss szénát, de jó volt látni a fehér tigrist és a szabadon mászkáló állatokat.



Okosodtunk is, hiszen az szafari park különböző pontjain tudáspróba táblákat is elhelyeztek, amelynek kérdéseit a lányaink, de különösen Hanna és Noémi, nagyon lelkesen próbáltak megfejteni természetesen némi francia-magyar fordítás után.
Beültünk még egy 3D mozira, ami arról szólt, hogy ne bántsuk az állatokat és vigyázzunk a környezetre, aztán már tényleg annyira elfáradtunk, hogy legszívesebben mi is befeküdtünk volna a megszámlálhatatlanul sok babakocsi valamelyikébe.


Végül azonban saját kocsinkban aludtak el a gyerekek. Jól is tették, hiszen még várt ránk egy igazi normandiai látnivaló,nevezetesen a Domaine de St Hippolyte farm, no de erről majd legközelebb írok, ahogyan a Párizs után a leglátogatottabb francia országbeli turista látványosságról, Mont Saint-Michelről is, hogy csak párat említsek meg közülük.

2010. október 3.

Lánchíd- ami a kulisszák mögött van








Nem tudom más hogy van vele, de mi kiabálva szoktunk átmenni autóval a Lánchídon. Ismerősként köszönnek lányaink az oroszlánoknak, amelyeknek a legenda szerint nincs nyelvük és ezért a Dunába ugrott szégyenében a megalkotója, Marschalkó János, ami persze nem igaz, mert igen tekintélyes kort élt meg a szobrász és csak nevetett a rosszindulatú nyelves megjegyzéseken. Tudják, hogy mese, mégis jól hangzik, hogy esőben be lehet tolni a hidat az Alagútba és egyáltalán, akárhányszor áthaladunk rajta, ugyanúgy gyönyörködünk benne, főleg amikor ki van világítva, mint az azt fotózó száz, meg száz turista.

Szilvitől
tudom, hogy létezik egy Club, amelynek neve Explore Hungary, és akikhez azért jó csatlakozni, mert különlegesebbnél különlegesebb programokkal állnak elő és erről hírlevélben tájékoztatják a tagokat. A csapat olyan emberekből áll, akik rajonganak azokért az épületekért amelyek Budapestet és egész Magyarországot egyedülállóvá teszik. Egy ideje már tervezgettük Zoltánnal, hogy részt vegyünk valamelyik programjukon, ám mindig közbeszólt valami más program. A vasárnapit, amely a Lánchíd kulisszatitkait volt hivatott bemutatni viszont semmiképpen nem akartuk kihagyni. Így esett, hogy reggel kilencre már kedvenc pótmamájukkal játszottak a gyerekek hogy mi időben odaérjünk a a nulla kilométerkőhöz, ahol Judittal, a vezetővel találkoztunk. Már a nulla kőről is sok újat tanultunk az előadás alatt de az utána következő Lánchídról szóló érdekességek hallatán mindketten úgy éreztük Zoltánnal, hogy érdemes volt eljönni és hogy biztosan lesz folytatás. A hídmester irodájának bejárata az alagút elején található, milliószor elmentünk mellette autóval és valahogy nem hittem, hogy valóban dolgozik, netalántán él ott valaki. Most saját szemünkkel láthattuk, hogy hol tölti munkaideje nagy részét a hídmester, akinek már nagyapja és apja is ezt a szakmát űzte és aki reméli, hogy fiának megjön az esze és továbbviszi a mesterséget de ha ez mégse így lenne, akkor legalább lánya veszi át a stafétabotot tőle. Őszintén szólva egy kicsit csalódtam, mert azt hittem valóban ott él a hídmester és családja, mint régen. Azt vártam, hogy majd láthatom, amint a felesége éppen panírozza a húst a konyhában miközben ki kinéz a körforgalomra. Valaha így volt, ma viszont csak az irodában tevékenykedik a hídmester.





Megtudtuk, hogy a Lánchíd maga az angliai Hammersmith híd koppintása, amely híd már nem létezik, így azt „Old Hammersmith Bridge-ként emlegetik. Ebbe szeretett bele Széchenyi és gyakorlatilag ugyanezt szerette volna megépíttetni itt is méghozzá a kor sztár építészével. Egyébként pedig Judit felvilágosított bennünket, hogy a hídépítést nem nemzeti érdekből kezdeményezték, hanem kőkemény üzleti érdekek vezérelték, de hát kit érdekel, lényeg, hogy megépült a város első állandó hídja méghozzá nem is akármilyen. Szegény Széchenyi ugyan sosem sétálhatott keresztül a hídon, mert a megnyitáskor már az elmegyógyintézetben kezelték, ellenben fürdött egyet a Dunában, amikor az utolsó láncszem beemelésére rendezett ünnepségen az lezuhant és az állványt ripityára törte, amiről az emberek egyenesen a Dunába estek.



János elmesélte mi is a dolga egy hídmesternek, régi fotókat láthattunk a lebombázott, újjáépített hídról, saját szemünkkel láthattuk a kissé elavult de azért működőképes kapcsolótáblát. Elmesélte, hogy bizony időnként a híd tetejére is fel kell másznia, előtte persze nem árt értesítenie a hatóságokat és sokszor a Duna fenekéig kell lemásznia , ahol a hídkamrák találhatóak. Annak idején a németek ezekbe a kamrákba rakták a robbanóanyagaikat, amivel aztán próbálták tökéletesen megsemmisíteni a hidat. Szerencsére a robbanószer a budai oldalon beázott, így nem végzett akkora rombolást, mint amilyet végezhetett volna ha minden a terveik szerint haladt volna.
A hídmesternek van egy álma. Szeretne eljutni a Lánchíd kistestvéréhez hogy a Marlow-i hidat megnézze, amelyen egy réztáblán azt olvashatjuk, hogy Clark, William Tierney volt a budapesti Széchenyi Lánchíd tervezője és az általa tervezett lánchidak közül ma már csak a budapesti, és a Marlow-i áll.

Reméljük még nagyon nagyon sokáig.

(William Tierney Clark nem tévesztendő össze Adam Clakkal a híd építészével, aki a térnek adta nevét és aki csak névrokona a tervezőnek.

Az Explore Hungary Clubhoz pedig bátran csatlakozzon mindenki, aki a fenti sorokat nem unta túlságosan. Még egy ajándékkal is felér ha befizetünk valakit egy-egy programjukra, hiszen olyan élményt ad, amelyet nem biztos, hogy máshol megkaphat. Lesz csokitúra is hamarosan. Találkozunk?