Kambodzsa (Pampers-UNICEF misszió) Eng és az ő kunyhója




Mielőtt a számítógép elé ültem, hogy lejegyezzem a kambodzsai utam legfontosabb mozzanatait hosszan álltam a zuhany alatt. Hagytam, hogy a vízcseppek lecsurogjanak a hátamon, az arcomon, jólesett a meleg víz és a szappan illata. Aztán hirtelen belém nyilallt a lelkiismeret furdalás. Mintha én tehetnék arról, hogy Kambodzsában abban a poros kis faluban, ahol a kisfiát egyedül nevelő fiatal lánnyal találkoztam nincs olyan luxus, mint a folyó víz, a zuhany. Mintha én tehetnék arról, hogy a gyerekek cipő nélkül járnak. Furcsa érzések kerítettek hatalmukba. Mérges vagyok a minket körülvevő tárgyakra, a zsúfoltságra. Arra, hogy mindenből olyan sok van. Tollból, könyvből, tisztítószerből, a spejzban élelmiszerből, dísztárgyból, társasjátékból, ruhából. És nem tudom kiverni a fejemből Eng kunyhóját. Nem én tehetek róla, hogy így is élnek emberek, mégis felelősnek érzem magam érte. Amikor Eng némán, alázatosan átölelt, akkor könnyeztem másodszorra.

A Red Cross hotel udvarán baguettet rágcsáltunk el reggeli gyanánt. A közeli piacon szereztük be és csak azért nem csodálkoztam azon, hogy a Franciaországból ismert kenyértípusokkal találkoztam, mert előzőleg elolvastam azt a részt az útikönyvben, amiben arról számolnak be, hogy a francia megszállás idejéből ez az élelmiszer fennmaradt.




Jó, hogy csak ennyit reggeliztünk, hiszen a viszonylag jó állapotban lévő aszfaltos -, majd földutat olyan hepehupás, gödrös útszakasz követte, ami miatt egyszerre megértettem miért is fontos, hogy terepjárókkal járjuk be a helyszíneket. Megkönnyebbülten szálltunk ki az autókból és kacsák hápogása közepette egy lábas ház felé vettük az irányt. Anyukák, karjaikban oltásra váró kisbabákkal fogadták a lehető legtermészetesebben, érkezésünket. Aztán ahogy gondolom híre ment, hogy idegenek érkeztek és egyre többen lettek. Kíváncsi nagymamák, nagyobb gyerekek és újabb anyukák. A ház a mi védőnő központunknak felel meg , mivel itt adják be a kötelező védőoltást, itt látják el tanáccsal az anyukát és a súlymérés is itt történik, méghozzá megmosolyogtató módon, a kis műanyag ruháskosárban. Tanácsadás és baba-mama találkozó színhelyének tűnt a ház alja és látszott, hogy fontos közösségi térnek számít a faluban. Az emberek teljes szimbiózisban éltek ott is az állatokkal, így egy idő után már nekem is természetesnek tűnt, hogy hol egy disznó, hol egy baromfi vagy kutya halad el mellettem.







A velünk utazó "celebek", akiket a kedvükért UNICEF nagykövetnek hívok- egy fotó kedvéért aztán beadhatták a szájon át felszívódó oltóanyagot egy-egy babának és csak azt reméltem, hogy az injekciós tűket nem bízzák rájuk..
Látogatásunk fő célja ez volt. Saját szemünkkel látni, hogy egy eldugott kis faluba is eljut az oltóanyag és azt be is adják a babáknak, mamáknak. A fiolákat ahogyan kell, speciális hűtőtáskában tárolták, ami a nagy meleg miatt duplán indokolt. Az oltási könyvekbe és egy óriási könyvbe is bekerültek aztán az adatok, azokkal a szemet gyönyörködtető khmer betűkkel rögzítették a beadás időpontját, épp úgy, mint itt Magyarországon.
Az édes, aranyos babák láttán folyamatosan mosolyogtunk. Nem bírtam megállni és elkértem az egyik, az oltáson már túlesett babát, hogy egy kicsit ringathassam. A kicsi elaludt a karjaimban. Pelenka nem volt rajta, ahogy a többi babán se. Öltözékük minden esetben egy kis pólóból, ingecskéből állt felül, deréktól lefelé viszont mindegyik baba pucér volt. Eszembe jutott, hogy milyen érdekes az egész szituáció. Egy pelenka márka, nevezetesen a Pampers által szervezett küldetésben veszek részt és az itteni babák és mamák csak hírből ismerik ezt a terméket.







Beugrott, hogy itthon már hallottam az ázsiai biliről sőt kissé csodabogárnak tartottam az anyukát, aki itt Magyarországon ezt a módszert alkalmazta a pelenkázás helyett. Az Elimination Communication (űrítés-kommunicáció vagy EC) a hagyományos pelenkázás alternatívája. Ezt az ősi gyakorlatot fedezte fel újra a nyugati világ és egyre több szülő gyakorolja. Amikor egy kisbaba megszületik, éppúgy jelzi a kiválasztás iránti szükségletét, ahogyan azt is jelzi, ha enne, aludna, vagy testkontaktusra vágyik. A világ nagy részén megszokottnak számít, hogy erre a szükségletre reagálnak. Lehet, hogy igaza volt a csodabogár anyukának? Mindenesetre megúsztam szárazon a dajkálást és csak azt sajnáltam, hogy amikor az alvó csecsemőt visszaadtam anyukájának, az olyan hangerővel kezdett beszélni a szomszédjával, hogy azonnal felébredt.




A szemem ekkor egy csoport kisfiúra tévedt. Csöppnyi, műanyag, fröccsöntött kisautókat tologattak a porban. Elmélyülten játszottak és hosszan. Kénytelen voltam haza gondolni. A sok játékra, ami a karácsonyfa alatt volt, a legókra, a társasjátékokra. Arra, hogy mennyire feldühít ha azzal jönnek hozzám lányaim, hogy unatkoznak.
Ők teljes békességben, egyetértésben tologatták a körömnyi autókat a porban. Nem tudom miért de ez volt a következő alkalom, amikor le kellett törölnöm egy könnycseppet az arcomról..



Eng, a 21 éves lány is 4 hónapos kisfiával érkezett. Próbáltunk a tolmácsunk segítségével interjút készíteni vele, ám rá kellett jönnünk ez nem olyan egyszerű, hiszen tőmondatoknál, egy szavas válaszoknál nemigen remélhetünk többet. Arra voltam kíváncsi, hogy tudja -e miért fontos az oltás. Annyit tudott, hogy a babája érdeke, hogy ne betegedjen meg. Ennél többet nemigen. Amikor arról faggattam mivel foglalkozik, szégyenlősen mosolyogni kezdett ő és a többiek. Eng fehérnemű készítő. Kambodzsában a ruhakészítés sokaknak ad munkát, kísérőnk is azt javasolta, hogy ruházati cikket vigyek haza ajándékba, mert azt helyben készítik, nagyon jó minőségű és ugyanazt kapom meg tízszeres áron itthon. A piacon aztán rájöttem, igaza volt...
Egyre bátrabban kérdezgettük Enget, aki elárulta, hogy férje is szabó. Igaz, erre újra zavarba jött mindenki, pusmogni, vihogni kezdtek, ahogyan csak nők tudnak egymás között. Nos, igen. Engről kiderült, hogy egyedül neveli kisfiát, férje sosem volt, a baba apukája pedig árkon bokron túl van már. Azt már csak a tolmácstól kérdeztem meg, hogy ez arrafelé szégyenteljes dolog e, mire azt válaszolta igen. Reméltem, hogy csak annyira, mint amennyire egy magyar kis faluban is előfordulhat ez..
Eng lett a nap hőse, ő lett a továbbiakban a főszereplő. Mert semmi kifogása nem volt az ellen, hogy ellátogassunk a néhány száz méterre lévő otthonába. Akkor még nem sejtettük, hogy nem egy lábas házba látogatunk el, hanem egy kunyhónak is csak kis jóindulattal nevezhető viskóba. Eng otthonába. A kicsi sírdogálni kezdett, Eng pedig hozzákezdett a rizs főzéséhez. Tüzet gyújtott, homokkal edényt súrolt. Cseppet sem zavartatta magát, nem feszélyeztette az hogy annyian elkísértük, a mikrofonba is a legnagyobb nyugalommal és természetességgel válaszolt kurtán. A kis kunyhóban volt egy franciaágy méretű fekvő alkalmatosság gyékénnyel leterítve. Felette az elmaradhatatlan függőágy, amibe a kisbaba került. Olyan erővel hintáztatta a kicsit az anyuka, hogy azt hittem menten kirepül. A rizs közben készült, füst lepte el az egész kis teret, a babát is betakarta, de ez egy cseppet sem zavarta egyikőjüket se. A ruhák sorban felakasztva, a fürdőszobát két lavór jelentette. Most meleg, száraz idő volt. Elképzelni sem tudtam, hogy esős időszakban hogyan lehet élni egy ilyen helyen. Figyeltem a lány mozdulatait. Gépiesen, sorsába beletörődötten végezte teendőit. Nagyon kemény, erős nőnek tűnt. Vajon szokott sírni?
A háza környékét lassan ellepték a környékbeliek. iskolából haza igyekvő gyerekek álltak meg. Az egyik 14 éves kislánytól megkérdeztem mi szeretne lenni ha nagy lesz. Orvos! -felelte büszkén és azt is tudta, sokat ás jól kell tanulnia ehhez.
















Eng, anyukája segítségére számíthat, bár szegény asszonynak sem volt könnyebb sorsa, férje akkor halt meg, amikor megszületett lánya. A kicsi fiúnak vajon könnyebb élete lesz? Eng egyvalamiben biztos. Iskolába járatja rendesen, mert az az alapja mindennek. Benéznék hozzájuk évek múlva. Jó lenne ha addigra "rendes" talpas házuk lenne. A kicsi fiú egyenruhában tekerne haza az iskolából és talán ő is orvosnak készülne...
Észre se vettem, hogy Eng ott áll velem szemben. Átölelt, kicsit könnyes volt a szeme. Így búcsúztunk el. És nem telik el nap, hogy ne gondolnék rá, a nyomorúságos kis kunyhóra, a tűzhelyére, az életére, a kicsire és a megfejthetetlen mosolyára ott a rizsföld mellett.

Bevágtuk magunkat az autóba, hosszan integettünk. Prey Vengbe igyekeztünk, ahol egy kisfiúval találkozhattunk, aki csodával határos módon felépült az ujjszülöttkori tetanuszból. Hogy miért kapta meg a betegséget és miért a nagymamája neveli a csöppséget, egy másik történet. Hamarosan elmesélem.



Eng történetével ma, vasárnap a TV2 Napló című műsorban találkozhattok. Szántó Dávid riportot és felvételeket készített a kambodzsai napokról, többek között az előbb említett kunyhóról, az oltásokról. Ha van kedvetek nézzétek meg. Én biztosan a tv előtt leszek.

You Might Also Like

7 megjegyzés