A fővárosban található UNICEF irodában az ottani igazgatónak egyenként bemutatkoztunk, majd amolyan ráhangolódásképpen végignéztünk és hallgattunk egy előadást a tetanuszról, statisztikáról, eddig elért eredményekről, a kambodzsai egészségügyi állapotokról egyszóval arról, amit nemsokára saját szemünkkel is láthattunk. Az összefoglaló legfontosabb mondata talán az volt, hogy nagy valószínűséggel 2012-re véglegesen eltűnik Kambodzsa színéről is a tetanusz baktérium által okozott szörnyű betegség, azaz nem fordulhat elő, hogy újszülött kisbaba és anyukája amiatt haljon meg, mert nem kapták meg az életmentő védőoltást. A megbeszélés végén már tényleg mindenki tűkön ült.



Közel két órás autóút állt előttünk. Homlokomat az ablaküveghez tapasztottam és úgy bámultam a tájat, amelyet csak a National Geographic valamelyik számában láttam korábban..





Sovány marhákat terelő gazdát, rizsföldet, lótuszokkal teli tavacskákat, egyetlen kisteherautóba több, mint húsz embert bepréselve, fejjel lefelé lógó baromficsokrot motoron szállítva, a tűző napon mindenféle hűtés nélkül árult húsokat. Üdítő látvány volt viszont a fehér blúzba, ingbe és sötét aljban iskolába bicikliző gyerekek sorozata. Egy idő után nem szisszentem fel hangosan és megszoktam, hogy szinte minden kisgyerek és felnőtt mezítláb jár. Eszembe jutott, hogy itthon állandóan azért veszekszem a lányaimmal, mert nem vesznek fel papucsot a lábukra. Félek, hogy megfáznak vagy a kertben belelépnek valami szúrósba. Rájuk gondoltam és valahogy megkönnyebbültem amikor végre papucsban vagy cipőben bandukoló gyereket láttam..



A cölöplábakon álló, jellegzetes vidéki házakba szívesen bekukucskáltam volna, kíváncsi voltam milyen berendezési tárgyakat találnék egyikben másikban. ( az út során aztán teljesült ez a vágyam, ha ott tartok ígérem elmondom mit láttam).
Por, mindenütt por. Igaz, ez most a száraz évszak arrafelé, az eső ilyenkor ritka vendég, ám az utak állapota is hozzájárult ahhoz, hogy inkább feltekert ablak mellől szemléltem az utat és azt is megértettem miért viselnek sokan maszkot. A rizsből is csak az egyik szezonális fajtát termesztik ilyenkor. Nekünk még éppen elviselhetően meleg ez az időszak. A március már kibírhatatlan állítólag. Prey Veng tartományba érkeztünk. A helyi kórház látogatása előtt betértünk a környék legjobb éttermébe, ami a mi szemünkkel nézve inkább talponállónak tűnt. Csak semmi előítélet, nyugtatgattam magam. A mosdóba igyekeztem, amikor akaratlanul megpillantottam a konyhájukat. Percekig csak álltam, földbe gyökerezett a lábam, aztán eszembe jutott, hogy lefotózom az ott látottakat, mert úgysem hinné el senki hogyan készítik el a szorgos kezű fiatal lányok a sok finomságot. Csattogtak a kések a vágódeszkán és minél tovább néztem a sürgést forgást, annál kevésbé tűnt koszosnak, rendetlennek a konyha.





Mivel hűtőszekrény egyáltalán nincs vagy csak egészen ritka esetekben fordul elő arra, garantáltan friss ételt szolgálnak fel. Ezzel nyugtatgattam magam és a többieket. Csirkét, halat, disznót esznek és sokféle zöldséget. Jól választottam és jól laktam. Az édesség hiányzott ugyan az étkezés végén, itt nem szokás desszerttel zárni a lakomát de valamennyire kárpótolt az elénk rakott gyümölcs, abból is az a picike, zöld banán, ami nálunk nem kapható pedig eszméletlenül finom és a sok túl édes üdítő, amiből és konstans módon a fehér dinnye ízűt választottam (Made in Malajzia) Az étterem egyébként tényleg jó lehet, mert egyre több asztalt foglaltak el, ráadásul európai típusú emberek is megjelentek. Azon töprengtem, hogy kik lehetnek. Turista viszonylag ritkán fordul meg azon a vidéken. Nos, kiderült idővel. Csaknem minden fehér bőrű valamilyen jótékonysági szervezet keretében volt jelen a környéken.

*****

A kórház egyik szárnya kifejezetten újnak tűnt és az is volt, hiszen 2009-ben épült mindenféle adományból és némi állami pénzből, hogy a sebészeti és szülészeti osztálynak helyt adjon. Ami azonnal feltűnt, az a nagy nyüzsgés, a sok rokon jelenléte volt, aminek magyarázata borzasztó egyszerű. Mivel ápoló személyzet alig van vagy egyáltalán nincs, ezt a szerepet a rokonok látják el. Aggódtam, hogy rossz szag lesz az épületben, de a kitárt ablakoknak köszönhetően nyoma sem volt ilyesminek.
Az egyik szobában császármetszésen átesett kismama pihegett, hasán jéggel töltött flaskával. Együtt éreztem fájdalmában és örömében. Édes, kicsi babája ott aludt mellette. Visszaemlékeztem milyen ellátásban részesültem császármetszéseim idején itthon és akaratlanul is összehasonlítottam az ottani viszonyokkal. Itt a lepedő minden esetben egy gyékény szőnyeg, a takarók pedig mindenféle színes anyagok és törölközők egyvelege. A pici babák is ilyenekbe voltak bebugyolálva és a meleg idő ellenére mindenkin kötött sapka is volt. No meg kés vagy olló a fejük felett. Babonából. Mert ez elvágja a fájdalmat a sírást a betegséget, az ártó szellemek útját. Ártalmatlan tradíció, mindenesetre biztos ami biztos a pengéket becsomagolták. Ha már a hiedelmekről volt szó, leírom, hogy igen gyakran az okozta egy kisbaba halálát, hogy szülés után ugyanebből az okból kifolyólag hamut vagy sarat tapasztottak a baba köldökcsonkjára. No mármost, annyit már én is tudok a tetanuszról, hogy a baktériumok leggyakrabban az állati ürülékben illetve a földben találhatóak meg. Ha ez bejut egy nyílt seben keresztül a vérbe az szinte biztos, hogy betegséget okoz, méghozzá az esetek többségében gyógyíthatatlant. Az izmokat A baktérium az izmokat támadja meg és szörnyű rángások, kínok várnak az ily módon megbetegedett babákra. Nem sok esély van a gyógyulásra. De azért akad ilyen is. Erre még később visszatérek.











Megtudtam, hogy a császármetszést gerincközeli érzéstelenítéssel végzik, akárcsak nálunk. Amikor erről beszélgettem az orvossal újabb frissen műtött kismamát hoztak a kórterembe. És bár senki nem küldött ki bennünket, senkit nem zavart hogy sokan vagyunk bent a kórteremben, mégis inkább kijöttem. A pár perce született babára azért még egy pillantást vetettem. Ekkor csordult ki ottlétem alatt az első könnycsepp a szememből..
Az emeleten a szülészeten tíz ágyon tíz újdonsült kismama csodálta kisbabáját, mi pedig őket. A kések és ollókon kívül mind mellett ott feküdt a sárga kis oltási könyvecske. Ez nagy dolog! Óriási eredmény, hogy az anyukák megértették miért fontos, hogy megőrizzék az adatokkal teli könyveket, miért fontos, hogy megkapják a babáik a kötelező oltást. Tényleg, az enyémeket hová is tettem?
Egyetlen baba sem sírt. Mindegyik békésen szundikált anyukája mellett. Nincs csecsemős nővér, nincs külön kocsi a babáknak, nincs cumi, cumisüveg, fertőtlenítő...

Optimális esetben másnap mehetnek haza...Biztosan másnak is volt már olyan gondolata, hogy mi lett volna ha nem ide születik, hanem távoli földrészre. Hanna is már sokszor kérdezte meg, hogy miért pont ide érkezett. Csacska kérdés tudom és filozófusok sem tudnának értelmes választ adni erre, mégis eszembe jutott a sok kisbaba láttán ugyanez. Hogy hová születtek, hogy mi lesz belőlük, milyen élet vár rájuk. Reméltem, hogy mind nagyon boldog lesz.
A kórházból, ami mondjuk egy megyei szintű kórháznak felelt meg, egy sokkal kisebb egészségügyi központba vagyis inkább egészségházba érkeztünk meg. Már javában folyt a környékről érkezett nők, anyukák, leendő szülők oktatása. Higiéniáról, a helyes táplálkozásról, az oltás fontosságáról, a veszélyeztetett terhesség jeleiről, a szoptatás fontosságáról (bár ezt szerintem ösztönösen tudják), arról, hogy mikor kell orvoshoz fordulni és miért fontos a terhesgondozás.






Az egyik melléképületben aztán megláttam az oltóanyagokat tartalmazó nagy hűtőládát és a vakcinákat, amelyek arra várnak, hogy az arra kiképzett személyzet beadja a babáknak, mamáknak. Akkor én ezt most elhiszem. Működik a rendszer. Tényleg eljut a megfelelő helyre az oltás, tényleg ott van a hűtőben és tényleg beadják annak, akinek kell...
Mire minden helyiséget végignéztünk az előadásnak is vége lett. Az asszonyok, lányok felpattantak robogóikra, biciklijükre és nagy port kavarva maguk után falujukba igyekeztek, hogy átadják a többieknek is a tanultakat, többek között azt, hogy ne tegyenek hamut a köldökcsonkra...

Mi a Vöröskereszt Hotelben foglaltuk el szobáinkat, ami az elképzeléseinkkel ellentétben nem tábori ágyas sátrat jelentett hanem nagyon is korszerű, modern villaépületet. A második emeleten szobát kapók ugyan nem sokat aludtak a furcsa hangokat kiadó ám ártalmatlan gekkók miatt. Engem elkerültek szerencsére, így abban a bizonyos legjobb étteremben elfogyasztott vacsoránk után, a látottaktól, tapasztaltaktól kissé felkavarva, de nagyon hamar az igazak álmát aludtam.