Kambodzsa (Pampers-UNICEF misszió) Tanulni, tanulni, tanulni



Írtam már, hogy üdítően hatott rám a sok kis bicikliző iskolás látványa. Többnyire csapatban kerekeztek az iskolába vagy a tanítás után haza. Mindegyikük hófehér blúzban vagy ingbe és sötét szoknyában vagy rövidnadrágban tekert. Piciny iskolatáska is volt majd mindenkinél, cipő vagy papucs pedig mondjuk a felén..
Nagyon kíváncsi voltam milyen lehet egy általános iskola belülről, hová igyekeznek ezek a tündéri mosolygós gyerekek minden nap. Könnyen felismerhető az egy szintes, sárga épület, a valaha jobb időket látott, ma már rozsdás csúszdákkal, mászókákkal és a rengeteg parkoló kerékpárral.
Mondanom se kell, nagyon megörültem annak, hogy az eredeti útitervtől eltérően mégis megnézhettünk egy iskolát közelebbről. A már megszokott, poros, úttalan utakon jutottunk el a sárga épülethez, amelynek építését valaha a Unicef némi adománnyal támogatta és amelyben javában folyt a tanítás. Az iskola igazgatója szeretettel és a kedves khmer köszöntéssel fogadott bennünket, azaz összetette két kezét és kissé meghajolt közben. Érdekes, hogy mennyire meghatott utam során mindvégig ez az imádkozó kéztartással való köszönés, különösen amikor kisgyerektől érkezett. Őszintébbnek tűnt bármilyen kézfogásnál, váll- vagy hátveregetéssel megspékelt ölelésnél. Természetesen mi is ugyanígy viszonoztuk a köszönést és próbáltam a lehető legjobb kiejtésemmel kimondani az autóban ezerszer elismételt kifejezést, hogy "dzsinrupszhuo" vagyis jó napot.








A teremben különböző életkorú és nemű gyerekek ültek. Amikor megszálltuk a termüket és a tolmács segítségével kérdéseket tettünk fel nekik, mindegyikük tisztelettudóan és már-már katonásan vigyázzba pattanva felelt. Egy kislányt tartottak a legjobb tanulónak, sokan orvosnak készülnek és igen, szeretnek iskolába járni. A berendezés olyan lehetett, mint anyukám gyerekkorában a mendei általános iskola. Hosszú fa padsorok, kissé kifakult, kopottas képek és tábla a falon. Kérésünkre kórusban elmondtak -de lehet hogy énekeltek- egy Kambodzsát dicsőítő verset. Később, az ablakból láttam, hogy csoportokat alkotva furfangos matematika feladatokat próbáltak megoldani. A tanár úr végtelenül szimpatikus és lelkes embernek tűnt. Nagyon nagyon sokra becsülöm és úgy tudom a kambodzsai emberek között is nagy köztiszteletnek örvendenek.



A másik osztályban egy kiskacsás történetet adott elő azon a furcsa, dallamos és a mi fülünknek annyira idegenül csengő khmer nyelven egy csinos tanítónéni a kicsiknek. Ők nem padban ültek, hanem egy alacsony, kopott asztal körül térdeltek. Szinte mindannyian mezítláb, a szakadt linóleumon. Kis hátizsákjaik az út porától voltak koszosak de ők maguk rendezetten érkeztek az első osztályba vagy inkább nagycsoportnak megfelelő iskolai előkészítő foglalkozásra. A kacsás mese nagyjából arról szólt, hogy nem szabad túl messzire menni a szüleinktől, a szülői háztól, mert eltévedhetünk. Nos, ennél tanulságosabb mesét nem is tudnék elképzelni arrafelé, hiszen úton útfélen egyedül bóklászó gyerekeket láttam, amitől nekem azonnal rossz gondoltaim támadtak. Nem úgy az ottani szülőknek, akik valahogy kevésbé féltik a gyerekeket, mintha nem ismernék az aggódás, izgulás, idegeskedés fogalmait. Persze az ottani morált itt nemes egyszerűséggel csak felelőtlenségnek neveznénk én mégis irigyeltem ezt a könnyedséget, hiszen az állandó aggódás gyerekeim miatt szinte természetes kísérője már életemnek, amióta szülő lettem.







A ki- és becsengetést egy vas kerék és egy vas bot segítségével oldják meg. Olyan erőteljes hangja van, hogy a falu végén is tudják mikor van vége a tanításnak.
Egy ideig még fényképeztünk, gyönyörködtünk a sok okos és lelkes szemekben, aztán indulni készültünk. Egy pillanat alatt ellepte az udvart a sok kis iskolás. Azt hittem addig, hogy csak pár osztálynyi gyerek jár oda, ám kiderült száznál is többen vannak. Egymás mellé álltak, vidáman integettek, nevetgéltek és reméltem, hogy mire felnőnek egy sokkal erősebb, gazdagabb és fejlettebb Kambodzsában élhetnek.













A hivatalos programjaink utolsó állomása felé folytattuk utunkat. Egy kis faluba érkeztünk, ahol a helyi egészségügyi központba mehettünk be. Cipőinket levetettük és mezítláb léptünk be a folyosóra. Oktatás folyt ott is csak éppen felnőtteket tanítottak a szüléssel kapcsolatos alapvető és fontos információkra. A hallgatóság ebben az esetben idősebbekből állt, olyanokból, akik már vezettek le életükben szüléseket, ám nem biztos, hogy steril gumikesztyűt húztak a művelet előtt ahogyan az sem biztos, hogy tiszta ollóval vágták el a köldökzsinórt, sőt nem jóddal, hanem a korábban már említett varázsló erővel bíró sárral vagy hamuval tapasztották be a sebeket..A résztvevők mind hazavihettek a higiénikus szüléshez elengedhetetlenül fontos kellékekkel teletömött egységcsomagot. Az érdeklődők között szemet szúrt egy idősebb úr is, akiről kiderült, hogy élete során 5000 baba születésében segédkezett sikeresen és ugyan ma már koránál fogva nem vezet több szülést, az itt tanultakat továbbadja a falubélieknek. Egyébiránt ő a falu gondnoka vagy ha jobban tetszik főnöke is. Kíváncsi voltam arra, hogy egy ilyen tapasztalt ember vajon kapott e bármilyen új információt, amire azt a választ adta, hogy igen. A veszélyeztetett terhesség jeleit korábban nem ismerte fel, nem tudta mit jelent ha egy állapotos nőnek túl vastag azaz vizesedni kezd a bokája vagy magas a vérnyomása.



Egy kicsit beljebb sétáltam, amikor megláttam a nagy kék hűtőládát. A biztonság kedvéért belekukkantottam és saját szememmel meggyőződhettem arról, hogy tetanusz elleni oltóanyagok ott várják, hogy a szimpatikus orvosok beadják a babáknak, mamáknak.

Amikor kiléptem az épületből megláttam egy szomorú szemű kisfiút. Annyira ártatlannak, kedvesnek és szomorkásnak tűnt, hogy legszívesebben megsimogattam volna fejét, ám tisztában voltam azzal, hogy ez hatalmas sértés ott. A buddhisták nem szeretik ha a fejüket cirógatjuk, simogatjuk. Neki adtam volna mindenem de határozottan kérték tőlünk az út előtt, hogy semmilyen ajándékot ne vigyünk és osztogassunk a misszió alatt. Utólag be kellett látnom, semmi fennforgás nem lett volna abból ha vittem volna egy kis édességet vagy írószert magammal. Nem bírtam megállni és a fehér Pampers-Unicef logóval ellátott simlis sapkámat méretre igazítottam és mosolyogva odaajándékoztam a kisfiúnak. Nagyon örült neki, láttam a szemén. A közös képen már az is látszik, hogy kicsit elmosolyodott, aztán percekkel később újra láttam. Hosszan integettünk egymásnak, aztán a nála kétszer nagyobb biciklin elhajtott és valószínűleg soha többé nem találkozunk.
Ha én lennék Angelina Jolie vagy Madonna és a kisfiúnak nem lennének szülei(fogalmam sincs ki neveli, de remélem szerető családja van), szívesen örökbe fogadtam volna. Na nem mintha az előbb felsorolt sztároknál garantáltan jó kezekben lennének az örökbefogadott kicsik, hiszen annyit azért lehet sejteni, hogy nem sokat látják nevelő szüleiket, -csupán az egész örökbefogadási herecehurca és a döntéshozatal is könnyebben megy ezekben a berkekben, az anyagi háttérről nem is beszélve.

Nem tudom miért de ez a szomorú szemű kisfiú tette a legmélyebb benyomást rám, ma is sokat gondolok rá és azon töprengek most vajon mosolyog -e.








+1 kérdés: A kambodzsaiak kortalanok vagyis nehéz meghatározni az életkorukat. Én mindig melléfogtam vagy meglepődtem. Nos, szerintetek hány éves a képen látható falugondnok/bába úr?

You Might Also Like

7 megjegyzés