RSS

2011. január 30.

Kambodzsa (Pampers-UNICEF misszió) Tanulni, tanulni, tanulni



Írtam már, hogy üdítően hatott rám a sok kis bicikliző iskolás látványa. Többnyire csapatban kerekeztek az iskolába vagy a tanítás után haza. Mindegyikük hófehér blúzban vagy ingbe és sötét szoknyában vagy rövidnadrágban tekert. Piciny iskolatáska is volt majd mindenkinél, cipő vagy papucs pedig mondjuk a felén..
Nagyon kíváncsi voltam milyen lehet egy általános iskola belülről, hová igyekeznek ezek a tündéri mosolygós gyerekek minden nap. Könnyen felismerhető az egy szintes, sárga épület, a valaha jobb időket látott, ma már rozsdás csúszdákkal, mászókákkal és a rengeteg parkoló kerékpárral.
Mondanom se kell, nagyon megörültem annak, hogy az eredeti útitervtől eltérően mégis megnézhettünk egy iskolát közelebbről. A már megszokott, poros, úttalan utakon jutottunk el a sárga épülethez, amelynek építését valaha a Unicef némi adománnyal támogatta és amelyben javában folyt a tanítás. Az iskola igazgatója szeretettel és a kedves khmer köszöntéssel fogadott bennünket, azaz összetette két kezét és kissé meghajolt közben. Érdekes, hogy mennyire meghatott utam során mindvégig ez az imádkozó kéztartással való köszönés, különösen amikor kisgyerektől érkezett. Őszintébbnek tűnt bármilyen kézfogásnál, váll- vagy hátveregetéssel megspékelt ölelésnél. Természetesen mi is ugyanígy viszonoztuk a köszönést és próbáltam a lehető legjobb kiejtésemmel kimondani az autóban ezerszer elismételt kifejezést, hogy "dzsinrupszhuo" vagyis jó napot.








A teremben különböző életkorú és nemű gyerekek ültek. Amikor megszálltuk a termüket és a tolmács segítségével kérdéseket tettünk fel nekik, mindegyikük tisztelettudóan és már-már katonásan vigyázzba pattanva felelt. Egy kislányt tartottak a legjobb tanulónak, sokan orvosnak készülnek és igen, szeretnek iskolába járni. A berendezés olyan lehetett, mint anyukám gyerekkorában a mendei általános iskola. Hosszú fa padsorok, kissé kifakult, kopottas képek és tábla a falon. Kérésünkre kórusban elmondtak -de lehet hogy énekeltek- egy Kambodzsát dicsőítő verset. Később, az ablakból láttam, hogy csoportokat alkotva furfangos matematika feladatokat próbáltak megoldani. A tanár úr végtelenül szimpatikus és lelkes embernek tűnt. Nagyon nagyon sokra becsülöm és úgy tudom a kambodzsai emberek között is nagy köztiszteletnek örvendenek.



A másik osztályban egy kiskacsás történetet adott elő azon a furcsa, dallamos és a mi fülünknek annyira idegenül csengő khmer nyelven egy csinos tanítónéni a kicsiknek. Ők nem padban ültek, hanem egy alacsony, kopott asztal körül térdeltek. Szinte mindannyian mezítláb, a szakadt linóleumon. Kis hátizsákjaik az út porától voltak koszosak de ők maguk rendezetten érkeztek az első osztályba vagy inkább nagycsoportnak megfelelő iskolai előkészítő foglalkozásra. A kacsás mese nagyjából arról szólt, hogy nem szabad túl messzire menni a szüleinktől, a szülői háztól, mert eltévedhetünk. Nos, ennél tanulságosabb mesét nem is tudnék elképzelni arrafelé, hiszen úton útfélen egyedül bóklászó gyerekeket láttam, amitől nekem azonnal rossz gondoltaim támadtak. Nem úgy az ottani szülőknek, akik valahogy kevésbé féltik a gyerekeket, mintha nem ismernék az aggódás, izgulás, idegeskedés fogalmait. Persze az ottani morált itt nemes egyszerűséggel csak felelőtlenségnek neveznénk én mégis irigyeltem ezt a könnyedséget, hiszen az állandó aggódás gyerekeim miatt szinte természetes kísérője már életemnek, amióta szülő lettem.







A ki- és becsengetést egy vas kerék és egy vas bot segítségével oldják meg. Olyan erőteljes hangja van, hogy a falu végén is tudják mikor van vége a tanításnak.
Egy ideig még fényképeztünk, gyönyörködtünk a sok okos és lelkes szemekben, aztán indulni készültünk. Egy pillanat alatt ellepte az udvart a sok kis iskolás. Azt hittem addig, hogy csak pár osztálynyi gyerek jár oda, ám kiderült száznál is többen vannak. Egymás mellé álltak, vidáman integettek, nevetgéltek és reméltem, hogy mire felnőnek egy sokkal erősebb, gazdagabb és fejlettebb Kambodzsában élhetnek.













A hivatalos programjaink utolsó állomása felé folytattuk utunkat. Egy kis faluba érkeztünk, ahol a helyi egészségügyi központba mehettünk be. Cipőinket levetettük és mezítláb léptünk be a folyosóra. Oktatás folyt ott is csak éppen felnőtteket tanítottak a szüléssel kapcsolatos alapvető és fontos információkra. A hallgatóság ebben az esetben idősebbekből állt, olyanokból, akik már vezettek le életükben szüléseket, ám nem biztos, hogy steril gumikesztyűt húztak a művelet előtt ahogyan az sem biztos, hogy tiszta ollóval vágták el a köldökzsinórt, sőt nem jóddal, hanem a korábban már említett varázsló erővel bíró sárral vagy hamuval tapasztották be a sebeket..A résztvevők mind hazavihettek a higiénikus szüléshez elengedhetetlenül fontos kellékekkel teletömött egységcsomagot. Az érdeklődők között szemet szúrt egy idősebb úr is, akiről kiderült, hogy élete során 5000 baba születésében segédkezett sikeresen és ugyan ma már koránál fogva nem vezet több szülést, az itt tanultakat továbbadja a falubélieknek. Egyébiránt ő a falu gondnoka vagy ha jobban tetszik főnöke is. Kíváncsi voltam arra, hogy egy ilyen tapasztalt ember vajon kapott e bármilyen új információt, amire azt a választ adta, hogy igen. A veszélyeztetett terhesség jeleit korábban nem ismerte fel, nem tudta mit jelent ha egy állapotos nőnek túl vastag azaz vizesedni kezd a bokája vagy magas a vérnyomása.



Egy kicsit beljebb sétáltam, amikor megláttam a nagy kék hűtőládát. A biztonság kedvéért belekukkantottam és saját szememmel meggyőződhettem arról, hogy tetanusz elleni oltóanyagok ott várják, hogy a szimpatikus orvosok beadják a babáknak, mamáknak.

Amikor kiléptem az épületből megláttam egy szomorú szemű kisfiút. Annyira ártatlannak, kedvesnek és szomorkásnak tűnt, hogy legszívesebben megsimogattam volna fejét, ám tisztában voltam azzal, hogy ez hatalmas sértés ott. A buddhisták nem szeretik ha a fejüket cirógatjuk, simogatjuk. Neki adtam volna mindenem de határozottan kérték tőlünk az út előtt, hogy semmilyen ajándékot ne vigyünk és osztogassunk a misszió alatt. Utólag be kellett látnom, semmi fennforgás nem lett volna abból ha vittem volna egy kis édességet vagy írószert magammal. Nem bírtam megállni és a fehér Pampers-Unicef logóval ellátott simlis sapkámat méretre igazítottam és mosolyogva odaajándékoztam a kisfiúnak. Nagyon örült neki, láttam a szemén. A közös képen már az is látszik, hogy kicsit elmosolyodott, aztán percekkel később újra láttam. Hosszan integettünk egymásnak, aztán a nála kétszer nagyobb biciklin elhajtott és valószínűleg soha többé nem találkozunk.
Ha én lennék Angelina Jolie vagy Madonna és a kisfiúnak nem lennének szülei(fogalmam sincs ki neveli, de remélem szerető családja van), szívesen örökbe fogadtam volna. Na nem mintha az előbb felsorolt sztároknál garantáltan jó kezekben lennének az örökbefogadott kicsik, hiszen annyit azért lehet sejteni, hogy nem sokat látják nevelő szüleiket, -csupán az egész örökbefogadási herecehurca és a döntéshozatal is könnyebben megy ezekben a berkekben, az anyagi háttérről nem is beszélve.

Nem tudom miért de ez a szomorú szemű kisfiú tette a legmélyebb benyomást rám, ma is sokat gondolok rá és azon töprengek most vajon mosolyog -e.








+1 kérdés: A kambodzsaiak kortalanok vagyis nehéz meghatározni az életkorukat. Én mindig melléfogtam vagy meglepődtem. Nos, szerintetek hány éves a képen látható falugondnok/bába úr?

7 megjegyzés:

Kriszti írta...

Szia Ágnes!
A bábaúr, gondolom, idősebb, mint aminek hinnénk. A kezéből ítélve hetven mondjuk már túl van.
Jó látni a bábákat, mennyi csodát láthattak már! Szívesen jelen lennék egy ottani otthonszülésnél! :)
Az iskolás témád sok kérdést vetett fel bennem. Van-e órarendjük, 45 percesek-e az órák? Hány éves kortól és meddig tankötelesek? Ja, és irigylem az ottani tanárokat, hogy még van tiszteletük, tekintélyük!!!
Miért gondolod, hogy a fiú Madonna kezében jó helyen lenne? Mindene meglenne, az tény, de - innen úg ylátom, hogy - idejéből sok nem jutna rá... A haiti földrengéskor elgondolkodtam rajta komolyan, hogy mi lenne, ha fogadnánk haiti árvát örökbe. Miért is ne? Komoly áldozat persze és felelősség és nehézség, de nem kell ahhoz Madonnának vagy Jolienak lenni, hogy ilyet megtegyünk egy egyedül maradt gyerekért.

Szabina es Julia írta...

Nagyon gyonyoru volt ez a beszamolo is,erdekes ahogy az ottani gyerekek jarnak iskolaba,szegeny gyerekeket sajnalni lehet ahogy ott ulnek a szakadt linoleumon,de oket nem zavarjak,es ha nekunk meglyukad valami rogton kidobjuk es ujat veszunk.Hat csodas az iskolai oktatas arafelle es a gyerek erdeklodese,es onbizalma is.De jo hogy a kismamak mar megkaphatjak a tetanusz oltast es a kisbabak is,na de ezeket en lattam a tv-ben is szuper beszamolo volt.puszika

Ági meg az angyalai írta...

Kriszti! De jó, hogy ennyi kérdésed van, legalább érzem, hogy igazán érdeklődő vagy. Ígérem válaszolok is amire tudok, de most rohanok az enyémekért.
Madonnát, Joliet kissé fanyar humorral említettem meg, egyáltalán nem gondolom, hogy remek náluk gyereknek lenni.

Ja és igen. A az árulkodó volt, az úr valóban 74 éves.

Izabella!
Igen, én is azon gondolkodtam mennyibe kerülne egy teljes osztály festés, linóleumcsere. Azt hiszem egy nagy bevásárlás árából kijönne. Annyira szeretni valók voltak ezek a gyerekek!

Bea írta...

Szia, nemrég találtam a blogodra, szeretek idejárni olvasgatni. Néha olyan, mintha én is ott lennék a helyszínen. Tuti nem találtam volna ki hány éves a gondnok bácsi, de most éppen azt szerettem volna megkérdezni, hogy melyik képen van ő? :)
A sálas úr, a nénikékkel együtt, aki ül a székeken? Ha nem, ne nevess ki, ha igen, akkor hűűha! :))

Üdv: Bea

Natimi írta...

Ági,hosszasan és kinagyítva megnéztem a kisfiút a biciklin.Most meg úgy sírok,hogy nem látom a billentyűzetet.De nem most van ez először,mióta a Kambodzsai beszámolódat olvasom.Az előző bejegyzéseidből még egy kislány fogott meg annyira,hogy azon gondolkodtam,Istenem,vajon mi kellene ahhoz,hogy ide hozzam hozzánk,közénk és felneveljük őt saját gyerekünkként??-úgyis szeretnénk még egy gyereket:)De most komolyan??!Annyira mélyen érintenek ezek a képek és az írásaid,hogy ezeken gondolkodom!Vagy legalább adni nekik valamit innen,amiből nekünk amúgy is rengeteg van.Játék,ruha,finom ételek,édesség!Amikor sokszor a szavatosság lejárta miatt,egy egyszerű mozdulattal a kukába hajítok finomságokat vagy amikor /a minap is/egy nagy fekete zsákba pakolom,a megunt játékokat vagy dobozolom a kinőtt ruhákat.És ezeket halmozzuk és halmozzuk!Ők meg...
Van egy fiatal háromgyerekes anyuka itt Csekefalván,a neve Livi.Neki szoktam adni a kopottabb kinőtt ruhákat és a játékokat.Ő cigány/nálunk így mondjuk és ezzel nem sértjük őket/.A férje Magyarországon dolgozik,ő neveli itthon a három gyerekét.De nagyon aranyos nő.Én kedvelem.Olyan,mint egy kislány és a minap láttam.Megint babát vár!!!

Nem tudom,miért de ez kijött most belőlem.Bocsánat Ágnes

Puszillak,
Timi

u.i.nem kell Madonnának vagy Jolienak lenni,viszont nagy előny!!Az,hogy egy gyereket örökbe tudj fogadni a tied mellé harmadiknak vagy negyediknek,ahhoz nem egy és nem kettő dolognak kell megfelelned.És nem csak anyagiakban.Szerintem!

Natimi írta...

Ja,elfelejtettem válaszolni a kérdésre.Én nem mondtam volna 70 évesnek!Az arca nagyon fiatalos!Komolyan!-10 szerintem.Mármint 60:)

Ági meg az angyalai írta...

Szia Bea! Örülök, hogy rám találtál,mindig boldoggá tesz ha valaki csak úgy előbukkan és főleg megjegyzést is hagy. A fotód ill. névjegyed ott van rendszeres olvasók között? Te is blogolsz?
Nem nevetlek, ki kicsit kuszán pakoltam fel a képeket. Igen a sálas bácsiról van szó de a keze valóban nagyon árulkodik a a koráról.

Timi. Nagyon jó, hogy megosztottad velem és a többiekkel is azt, ami eszedbe jutott az eddig olvasottakból. Mindenkiből mást hoz elő a fotók az írásaim hangulata de abban biztos vagyok, hogy nem sokan maradnak közömbösek csak legfeljebb nem írják le.

Puszillak,
Ági