RSS

2011. április 30.

Ötlevelű lóhere




Rég hallottam Hannát ennyire zokogni. Hüppögve sírt, teljesen kikelt magából.
Bevallom az elején nem is sajnáltam szegénykét, hanem azokat a szörnyűséges mondatokat ismételtem neki, amiket már én is utáltam kislány koromban, hogy "Magának köszönheti" meg azt is, hogy "Vessen magára!"

Később persze ölbe vettem, vígasztaltam, összebújva sirattuk a különlegességet, amire nem vigyázott eléggé. Persze addigra már magam is elhittem, hogy semmi nem történik véletlenül és igenis figyelni kell néha a misztikusnak tűnő jelekre.


-Anya, anya! Találtam egy ötlevelű lóherét!- szaladt hozzám Hanna.
Sandán néztem rá, azt hittem megint csak lóvá akar tenni a lóherével, mert szokott, már máskor is előfordult, hogy csak huncutkodott vagy mondjuk ki nyíltan, átvert.
Kezembe vettem, forgattam és azt néztem hol ragaszthatta rá a plusz egy levelet, milyen technikát alakalmazott, hogy ilyen élethűre sikeredett az ötlevelű lóhere.
-De hiszen ez igazi, ez tényleg ötlevelű lóhere!- kiáltottam és együtt örültünk a nagy szerencsének. Bizony igazi ritkaságot talált Hanna.
-Holnap beviszem a környezetismeret órára!- csicseregte.
-Rendben, ez jó ötlet, akkor máris vidd be a lakásba és tedd be egy vastag könyvbe, hogy kilapuljon. - ajánlottam.

Három órával később, amikor a kicsikkel a zeneovi foglalkozásáról tértünk haza és az ott tanult dalokat dúdorászva lerúgtam balerinacipőmet, észrevettem, hogy egy zöld foszlány van a talpam alatt. Mi lehet az? Rosszat sejtettem, így mielőtt közelebbről megvizsgáltam volna, megkérdeztem Hannát hová tette végül a becses darabot, a ritkaságot, a különleges lóherét. Nem emlékezett.
-Véletlenül nem a cipőmbe? -kérdeztem, mire ő a homlokára csapott és annyit mondott:
-Jaj, de igen, mert éppen a sportcipőmet vettem fel és biztonságos helyre akartam tenni a lóherét addig és hát a te cipőd éppen ott volt, így abba tettem. Mire felhúztam a saját cipőmet elflejtettem, mert siettem. Jaj mi lett vele?
Megmutattam a foszlányt és nem bírtam megállni, hogy ne vessem oda neki, hogy remélem ezentúl jobban vigyáz majd olyan dolgokra, amelyek értékesek számára.
Iszonyatosan bánatosan kezdett sírni.

Ekkor lépett Zolán a tettek mezejére, hiszen már megszokhattuk, hogy ha baj van ő azonnal ott terem, mint Sam a tűzoltó, rá aztán minden nehéz helyzetben számíthat az ember. Még ilyen ötlevelű lóhere szétszakadása esetében is. Hogy mit csinált? Azonnal beütötte a Google keresőjébe, hogy ötlevelű lóhere és azt is, hogy arborétum, mert ha talált volna olyan helyet, ahol ez tömegesen nő, biztos vagyok benne, hogy azonnal autóba pattant volna és szedett volna Hannával egy csokrot.
Nem talált ilyet. Viszont megtudtuk, hogy az ötlevelű lóhere nem szerencsét jelent, hanem éppen ellenkezőt, nagy szerencsétlenséget, betegséget.

Hanna toporzékolt tovább, hogy ez csak egy babona, emberek által kitalált hülyeségek, ő nem hisz ilyenekben és tovább siratta az összegyűrt, leszakadt levelű lóherét.

Ölbe vettem és ekkor kezdtem neki mesélni arról, hogy én speciel nem hiszek a véletlenekben, hogy szerintem ennek így kellett történnie. Misztikus, hogy mégcsak lefényképezni se tudtam a ritkaságot, mert valami miatt az egyébként pár perce még működő fénylépezőgépem nem reagált a gombnyomásra. Megbeszéltem vele, hogy örülök, hogy nem hisz a babonákban, de azért jó elhitetni magunkkal, hogy jobb, hogy ez lett a vége.

Lassan megnyugodott és megelégedett annyival, hogy majd elmeséli az iskolában Csilla néninek a környezetismeret órán, hogy talált egyszer egy ötlevelű lóherét és hogy mennyire örült neki..

Én meg annak, hogy ilyen vége lett. Mert ma reggel Hanna öt napra egy mesebeli helyre, a Vackor erdei táborba utazott az osztállyal. Márcsak ezért sem hiányzott nekünk ez a betegséget, rosszat jelentő ötlevelű lóhere.

Remélem épen, egészségesen és élményekkel telve tér haza. Az is lehet, hogy a természetbúvárkodás közben talál újabb négylevelűt. Ötlevelűt továbbra se kérek. Most akkor babonás vagyok vagy nem?

2011. április 26.

A három nyúl




Idén is megérkezett és idén is visszaválthatósak, azaz a szembeszomszéd Feri bácsi jóvoltából csak addig élvezik vendégszeretetünket, amíg én azt nem mondom, hogy elég majd szépen megköszönve, hogy a lányoknak ismét felejthetetlen húsvéti nyúl élményben lehetett részük érzékeny búcsút veszünk a nyusziktól és gondos kezekre bízzuk..

Tegnap visszavittük a három nyuszit, névszerint Tappancsot,Banderit és Kockásfülűt. Nem tudom hogy mindhárom lányunk elhiszi -e mesémet, miszerint a nyuszikat a Húsvéti nyúl pottyantotta ide és azért adjuk Feri bácsinak, mert ő szakszerűen tud gondoskodni az állatokról a későbbiekben és attól, hogy csak három lépésnyire kerültek olyan érzésük lehet, hogy még mindig az övék. Hanna gondolom ismeri a valóságot, mégsem rontja el a mesét.






Azon a bizonyos vasárnapi reggelen, amikor Zoltán biciklizni ment a lányokkal amolyan figyelemelterelés gyanánt, én az előre megbeszélt forgatókönyv szerint átmentem az édes bundásokért. Kaptam hozzá dobozt, forgácsot, szénát, tápot, két kis tálat és némi instrukciót. A két hetes nyuszikat megnyugtattam, hogy csak pár napig kell kibírniuk nálunk, utána mehetnek vissza anyukájuk mellé a ketrecbe és egy szavuk se lehet, mert nálunk legalább szaladgálhatnak a fűben, ismerkedhetnek a szabadság érzésével, amit Feri bácsinál gondolom nem kapnak meg lévén házi nyulak, akiknek az a sors jutott, hogy megfelelő súly elérése után megegyék őket. Jaj. Nem véletlenül nem ettem még nyuszipörköltöt, hiába mondják, hogy finom..










No de hogy ne legyek ünneprontó leírom inkább, hogy felejthetetlen pillanatok közé tartozik az a látvány, amikor Hanna és a kicsik mindent hátrahagyva szaladtak a fű közepén álló dobozhoz, amiből pontosan 3 pár fülecske kandikált ki. A helyes nyúl fogás elsajátítása után ki-ki a sajátját vette ölbe és azt becézgette. A nyuszik bemutatták, hogy gyorsabbak náluk és karmolni is tudnak így csakhamar három nyúl után szaladgáltunk, mert a világért se szerettük volna ha a kerítés alatt az úttestig jutnának el vagyis csak az járt a fejemben, hogy jó lenne épen egészségesen visszaadni Feri bácsinak a tapsifüleseket és bevallom nem bántam volna ha már aznap este... Az egyik a kerítés mellett húzódó nagy bokorrengeteg mélyén egy elérhetetlen zugban húzta meg magát, Zoltánnak kellett a tettek mezejére lépnie és elfogni a szökevényt. Úgy döntöttünk, hogy a nyulaknak a dobozban lesz a helyük és a továbbiakban csak szigorú felügyelet mellett futtathatóak a fűben. A lányok betartották a szabályokat. A legnagyobb egyetértésben etették, itatták, becézték a nyulakat és pedig nem győztem a tápot, a szénát és egyebeket takarítani a teraszon majd a házon belül is de nem bántam, mert csillogott közben szemük és legalább hússzor elmondták mennyire nagyon örülnek nekik.
Hogy a lenti mellékhelység mosdója jelen pillanatban használhatatlan mivel nyúltáppal kevert vízzel eldugult? Ugyan! Amikor felfedeztem mi történt, odamentem Zoltánhoz, hogy figyelmeztessem, lesz egy kis munkája és megmutatom, ha megígéri, hogy a látványtól nem ájul el és nem is kezd éktelen ordításba. Nem kiabált és remélem ma nem felejt elmenni a barkácsboltba, hogy vegyen szifonalkatrészt.

Aranyos állatok ezek a nyuszik, tényleg nagyon lehet őket szeretni és puha selymes a bundájuk- a lányoknak el is meséltem, hogy jól emlékszem, hogy apukámnak volt egy nyúlszőr sapkája de az régen volt, Hannát persze nagyon érdekelte a téma, záporoztak a kérdései én meg kapva kaptam a lehetőségen, hogy az állatvédelemről és a szűcs szakmáról csacsogjak vele. Beszélgettünk még a felelős állattartásról illetve az állattartás felelősségéről. A vendég nyuszi ismét megerősített abban, hogy a lányok még kicsik ahhoz, hogy saját állatkájuk legyen, a gondozás és a piszkos munka is rám maradna, amit én nem szívesen vállalok be. Életformánk is olyan, hogy sokat hagynánk szegényt egyedül, más gondjaira kellene bízni, akkor meg minek. Minden tiszteletem azoké a sokgyerekes anyáké, akik családjuk mellett még más állatfajták lelkiismeretes gondozását is magukra vállalják. Sziréna a macska mindenesetre velem együtt könnyebbült meg, amikor ünnepélyesen visszavittük az utca túloldalára a három nyuszit.

2011. április 25.

Felírjuk





De jó, hogy van ez a blog. Így felírhatom, hogy 2011. húsvét vasárnapja a hivatalos dátum, amikor a négy és fél éves Eszterünk és Noémink megtanult kétkerekűn biciklizni.

Nem bírtuk kivárni az ünnepet és pár nappal ezelőtt odaadtuk nekik az áhított bicikliket. Hátul babaüléssel, mert a mackókat, babákat valahol szállítani kell. A pótkerekeket már rá sem szereltette Zoltán, mindketten bíztunk abban, hogy a futóbiciklis gyakorlás eredményeképpen egy pillanat alatt ráéreznek a kétkereken való egyensúlyozás ízére. Noémi ráadásul folyton azzal nyaggatott, hogy ültessem rá nővére biciklijére, hagy tekerjen azzal. Fogtam a grabancát és szaladtam mellette, aztán már csak a kapucniját markoltam, végül már azt sem kellett. Ment egyedül én pedig tördeltem a kezemet és harapdáltam a szám szélét, hogy jaj csak el ne essen vagy ha igen, akkor csak kicsit üsse meg magát és lehetőleg ne vérezzen semmije.




Esztert noszogatni kellett. Kérte, hogy tegyük rá a pótkerekeket új biciklijére, aminek kimondhatatlanul örült. Ő az a típus, aki ha kap valamit hozzábújik. Mindegy, hogy egy új ruha, cipő, játék vagy sporteszköz, puszilgatja és borzasztóan megköszöni. És ha már a gyerekcímkézésnél tartunk el kell mondanom, hogy ő az, akit kicsit ügyetlenebbnek, sutábbnak tartunk ha sportról, mozgásról van szó. Gyakrabban kér segítséget és hajlamosak vagyunk bedőlni neki amikor bámulatos tehetséggel játssza el a Hattyú halála típusú jeleneteket.
Azért egyszer kétszer ő is Hanna biciklijén akart tekerni, én meg úgyanúgy megfogtam a grabancát de valahogy azt éreztem jobban dülöngél, kevésbé stabil és tekerni is lustább. Sebaj, gondoltam magamban, majd a szokásos pár hónap különbséggel ő is ráérez a biciklizésre.






Húsvét vasárnapján amikor én titokban a szembeszomszéd Feri bácsihoz igyekeztem, hogy átvegyem tőle a kölcsön nyuszikat, Zoltán amolyan figyelemelterelés gyanánt elvitte a három lányt biciklizni, méghozzá a közeli lakópark nyugodt utcácskájába. A nyusziknak bemutatkoztam, mindhármat megsímogattam, etettem és becézgettem őket, közben pedig vártam, hogy hazajöjjenek végre a biciklisek. Egy idő után meguntam a várakozást és inkáb utánuk mentem. Messziről láttam egy őrült iramban tekerő kislányt, akiről annyit biztosan tudtam, hogy nem Hanna. Közelebb érve láttam csak meg, hogy Noémi teker, ő veszi be a kanyarokat, ő versenyzik Hannával. "Anya! Engem figyelj!"- mondta ekkor Eszter. Én pedig figyeltem. Kicsit megfontoltabban, kevésbé brahiskodva de gyönyörűen biciklizett ő is. Irtó büszke voltam mindegyikükre. Zoltánra, hogy nem hagyta, hogy Eszter rosszul érezze magát amiatt, hogy neki még nem megy és csakazértis megtanította egy pillanat alatt. Noémire, akitől kezdem megszokni, hogy bármihez fog, tehetséges és Hannára is, aki már igazi biciklis partner és hosszabb utakra is elmerészkedünk. Túl van az első nagy esésén, amelyet kisebb horzsolásokkal megúszott de azért aranyos volt, ahogy a szomszédunkban lakó doktor úrnak, aki éppen a kapuja előtt állt, megmutatta könyökét, hogy biztosan nem tört -e el, mert nagyon fáj...

A két futóbicikli eladó státuszba került. Igazán sokat köszönhetünk nekik (is). Biztos vagyok benne, hogy nagy szerepük volt abban, hogy ennyire gyorsan megtanultak kétkeréken biciklizni lányaink.

2011. április 23.

Last minute locsolóváró húsvéti dekorációk



Utolsó pillanatban is elkészíthető húsvéti dekorációkat és a locsolóknak szánt tojásbabák know how-ját osztom meg a hozzám hasonlóan (ha nem is mindent, de sokmindent)utolsó pillanatra hagyó anyukatársaimmal. A "bezzeganyák" szerintem már mással foglalkoznak, túl vannak a húsvéti díszítésen és a tojásfestésen is de azért el tudom képzelni, hogy kedvet kapnak ők is ilyen kislány tojásokhoz és rohannak maradék fonalért és gurigáért.

Mondanom se kell, kedvenc technikámmal dolgoztunk. Toalett papír gurigát félbe kell vágni, majd ezt beburkolni papaírral. Erre jöhet a szoknya, egy megfelelő vastagságúra vágott papaírcsík bevagdosva, hogy rakottszoknyát kapjon a kislányka. A ruhát díszíthetjük ha van kedvünk, mi inkább a frizurákra fektettünk nagyobb hangsúlyt. Csak szőkében gondolkodtunk, mert nálunk az a nyerő hajszín. A fonalat tetszés szerint hajtogathatjuk, vághatjuk de ragasztópisztollyal lehet stabilan feltenni a tojásfej búbjára. Alkoholos filccel arcot rajzolunk nekik és papaírból kezet is vágunk ill. ragasztunk a két oldalára. Hajba masni is tehető. Hát nem édesek?





(Kifújt tojásokat használtunk a művelethez, amelyben Zoltán volt nagy segítségemre. Még azt is megbocsátottam neki, hogy nem tudta úgy kifújni őket, hogy külön tálkába kerüljön a sárgája és a fehérje..Szerinte ez kivitelezhetetlen és egyébként is örüljek, hogy nem az én halántékom horpadt be)

Cukorkatartó virágot szintén gyerekjáték alkotni. Virágformát rajzolunk színes papaírra vagy ha margarétát szeretnénk, akkor fehérre. Utóbbi azért is gyerekbarátibb megoldás, mert a kicsik saját maguk színezhetik, festhetik ki a szirmokat. Ennek közepébe ragasztjuk a muffin papírt és a kelyhet megtöltjük színes cukorkával vagy drazséval, amiből kedvükre válogathatnak a locsolók. Hogy legyen tartása a virágnak, ajánlott keményebb, kartonpapírból kivágni a virágot.

A zseniálisan egyszerű törölköző nyuszik Móni barátnőmnél láttam először. Én addig csak a törölköző hattyú hajtogatásban jeleskedtem. Húsvét előtt kapóra jött a nyuszi alakzat meg az Ikeás 70 ft/db-os tötölközőhalom.
Móni blogjában részletes leírás található. Annyit azért hozzátennék, hogy mozgó szemek híján mi gombokkal, patentokkal tettük látóvá (és szaglóvá) a nyuszit. A kész művek a fürdőszobában a mosdó mellett ügyelnek a helyes fogmosási technikára.



2011. április 13.

Hiány



A francba!!!!

Bocsánat, hogy szitkozódással kezdem bejegyzésem. Ennél sokkal cifrábban fejeztem ki magamat, amikor pár perce a nappaliban a lányok rajzasztalkája mögül előhalásztam Hanna tegnapi matek házifeladatát, aminek ugye ma a táskájában, azon belül a füzetében beragasztva lenne a helye. Becsületesen megcsinálta a feladatokat Zoltánnal, - mert nálunk a matekfeladatok átnézése, magyarázata Zoltán reszortja, míg a betűkkel kapcsolatos gyakorlatok rám maradnak- csak éppen mielőtt bekerült volna a cetli a füzetbe az észrevétlenül leesett a földre, az asztalka mögé és mire Zingózni kezdtünk már el is felejtettük hogy nyolc dm az nyolcvan cm és az öt dm az ennél hárommal kevesebb.

Bizosan hiányjelet kap szegényke. Pedig annyira de annyira figyelünk most már mindketten, hogy ne legyen hiányos a felszerelése és a házi feladatai is mind készen legyenek, hogy már volt, hogy éjszaka is felébredtem... Ez a gyenge pontunk. Ha éppen nem napközis Hanna akkor itthon nyálazzuk át az oldalakat, nehogy kimaradjon egy feladat. Van házi feladat füzete, amit már szépen vezet. Van könyvjelzője. Mégis becsúszik az a fránya hiányjel.

"Biztosan elkönyveltek feledékenynek, akinek mindig hiányos valamije!" - szomorkodott tegnap este a lefekvés előtti "mondd mi nyomja a kis szívedet" típusú beszélgetésünk alatt.
Vígasztaltam, mondtam neki, hogy hiszen még csak elsős és egyre ügyesebb lesz, egyre precízebb és összeszedettebb. Közben pedig reméltem, hogy a szétszórtság nem örökölhető tulajdonság. Bizony nem tagadom én az vagyok, minden erőfeszítésem ellenére. Emlékszem nyolcadikban az osztályfőnökünk úgy búcsúzott tőlünk, hogy egy rövid üzenetet írt egy cetlire. Amolyan jellemzést, amiből rá kellett jönnünk kinek szól az üzenet. Az enyémen ez volt:

"Méltó a nevéhez, jó ember. Jó partner, mert legalább olyan feledékeny, mint az osztályfőnöke..."

Nos ez azóta sem változott túl sokat és csak annak köszönhetem, hogy nem estem szét teljesen, hogy feleségül mentem egy igencsak pörgős hajcsárhoz, aki ugyan néha az agyamra megy de nélkülözhetetlen. (Affelől sincs kétségem, hogy én pont az előbb említett hiányosságaim miatt megyek az ő idegeire..)

Méltányolom, hogy Hannáék nem kapnak fekete pontot elsőben. Kapnak helyette hiány jelet. Fogalmam sincs hol gyűjtik ezeket a tanító nénik, egyáltalán megjegyzik -e és valóban megcímkéznek gyerekeket a feledékeny, szétszórt jelzőkkel, mindenesetre Hanna füzetében virít néhány, amire cseppet sem büszke. Mi sem szoktuk megdícsérni érte. Mindent bevetettünk az ösztönzésre. Most ott tartunk, hogy a névnapján felfedezett lovarda rendszeres látogatása függ attól, hogy mennyi hiányjelet gyűjt össze egységnyi idő alatt.

Hanna jól tanul. Olvasásból az egyik legjobb, tudom. A betűk formálásával hadilábon áll, a ceruzát gyakran fogja görcsösen én azonban látom a fejlődést és azt is, hogy egyre szebben kerekíti a betűket. Azt mondja magáról, hogy csúnyán ír, pedig nem is. Szeretem a betűit. Matekból is ügyes. Nemrég újra koccintottunk gyerekpezsgővel a 100%-os dolgozata örömére, mert így szoktuk. Gyűlnek a pezsgős dugók és gyűlnek a piros pontok, az arra kapott matricák és az abból születő termések a tudás fára. Süniket kapnak magatartásból, amiből van a neve mellett jó néhány de azért nem elég a jókislány kategóriához. Mondjuk egymást kell úgymond beajánlani a sünire, azaz ha egy gyerek úgy ítéli meg, hogy a másik valami jót tett, akkor ad neki a tanító néni. Persze elég agyafúrtak már ahhoz, hogy van, akik összefognak és kölcsönösen sünire javasolják egymást vélt vagy valós jócselekedetekért. Ez azért kicsit zavarja Hannát. Mondtam, hogy mosolyogjon rajta.

A februárban kapott félévi bizonyítványban két oldalon keresztül olvashattunk Hanna érdemeiről és jellemzéséről. Úgy kezdődött, hogy:

"Hanna nyílt, energiával teli, nyüzsgő kislány. Társaival mindig barátságos. Közösségben kezdeményező, jól tud együttműködni és segítőkész. Órákon mindig aktív, sokat jelentkezik. Véleményét jól érthetően fogalmazza meg, amellyel sokat segít társainak. Ahol tud segít. ..."

aztán így folytatódik:

"Órákon előfordul, hogy többet beszél a kelleténél, ezért figyelme elkalandozik. Házi feladata és felszerelései néha hiányosak. Munkatempója gyors, néha kapkodó, ezért egy-egy hiba többször előfordul munkáiban."

Aztán persze a tantárgyak alatt felsorolják milyen jó a vonalvezetése, mennyire biztos a számfogalma, milyen ötletesek munkái és mennyire nagyon lelkes és hogy szeret mozogni.

Amikor anyukám nagy érdeklődéssel az Értékelő lapra hallgató papírosban álló szöveg végére ért, nagy levegőt vett és csak annyit mondott:

"Édes lányom, ami ebben a bizonyítványban jó, az mind Hanna érdeme. Az összes negatívum pedig a te hibád, téged minősítettek a tanító nénik, úgyhogy jó lesz összeszedned magadat. Egyébként gyönyörű bizonyítvány, neked kell még fejlődnöd."

Naná, hogy nem esett túl jól. Viszont igaza volt. Már megint. Mint mindig.

Szóval tanító néniknek tisztelettel jelentem, a családunk létszáma 5, nem hiányzik senki és én készülök minden órára, esküszöm, hogy minden nap átnézem Hanna füzeteit és együtt is tanulunk, reggel uzsonnát csomagolok neki és innivalót is. Üzenő füzetetbe jelzek, aláírok, Kisradnótis kör-emailt olvasok. Figyelek, hogy tornafelszerelését magával vigye, hogy a néptáncra a szoknyája is ott legyen, van váltócipője, csat és gumi a hajában, hogy ne lógjon a szemébe és együtt pakolunk be a táskába és majdnem az összes verset tudjuk a Verselő ABC-ből, sőt Hanna 4 éves tesói is és utánaolvasunk dolgoknak, rákeresünk a gólyahírre és másra is a Google.ban. Beragasztunk, színezünk, dossziéba pakolunk, szamárfület kisimítunk, ceruzát hegyezünk, szóval tényleg nagyon igyekszünk. Ha mégis becsúszik egy hiány, akkor azt tessék nekem címezni. Azt hiszem én már sosem leszek precíz. Hannának még tessenek szívesek esélyt adni rá. Én tudom, hogy nagyon igyekszik.

2011. április 11.

Volt egyszer egy népdalverseny



Bizony volt, méghozzá Hanna iskolájában, ahonnan két arany minősítésű oklevéllel tért haza. Azon pedig már meg sem lepődöm, hogy egy ilyen kisebb rendezvénynek is mennyire megadják a módját a suliban.

"Iskolánkban második alkalmmal rendezzük meg a népdalversenyt, amelyre kérjük, hogy szép benevezési lapon három dalt jelöljenek meg a versenyezni kívánó gyerekek.." Valahogy így szólt az énekes Kati néni által írt levél, amit Hanna izgatottan lobogtatva hozott haza egyik nap. Szeretem Hanna csengő bongó hangját még akkor is ha nem kristálytiszta és nem lehet zongorát hangolni hozzá... Nem érzem kiemelkedően tehetségesnek ebben, de értékelem az igyekvését, próbálkozását és bizony látom a fejlődését is. Énekkaros szeptember óta, válogatott jó dalokkal tér haza minden csütörtökön és alig várom, hogy kezembe vegyem kottáit és együtt énekelgessünk. Repertoárjukban szerepel az Üzküdárba ment az írnok (jaj de nagyon szeretem), a Bikaviadal és a Dona nobis pacem is, amit már a kicsik is kívülről fújnak.
Én is voltam énakkaros, Petrikás Laci bácsi vas szigorral és kokikkal tanított be bennünket a kórusművekre, amiket aztán az Ikarusz Művelődési Házban tartott iskolák közötti versenyeken próbáltunk legjobb tudásunk szerint előadni. Akkor még nemigen gondoltam bele micsoda munka ennyi gyereknek ennyi szólamot betanítani.

Szóval nevezési lap. Legyen zongora? Legyen! Fekete papírra zongora billentyűt ragasztott Hanna majd a stilizált kottatartóra tett egy kinyitható lapot, amelyre a 3dal címét írta.




1. Kimet a ház az ablakon
2. Pirosbagi templom tornya ide látszik
3. Csipkefa bimbója


Gyakoroltunk is kicsit. Emlékszem, majdnem mindig a konyhában és majdnem mindig akkor amikor főztem valamit. Elláttam tanácsokkal. Hogy ne kapkodjon, hogy hol vegyen levegőt, hogy hol vigyázzon a hangokra és hogy artikuláljon, azaz nyissa ki a száját..most szabad.

Kimondhatatlanul boldogan jött haza arany minősítésű oklevelével. A három tagú zsűri őt is beválogatta a következő megmérettetésre, ahol már a nagyobbakkal együtt kellett kiállni a Radnóti dísztermében és amire már mi szülők is elmehettünk. Ott is voltunk időben. Hanna a lámpaláz legkisebb jele nélkül szorongatta új nevezési lapját, amelybe két új dal címét írtunk be tanári javaslatra. Ezúttal egy cifra palota jellegű benevezési lapot gyártottunk. Papírhasábokat ragasztottunk egy színes lapra amelynek ablaka és zászlaja alatt bújtak meg a dalcímek. Tényleg különleges lett és ezért kiemelt dícséretben részesült, amit kicsit magaménak éreztem.




Számhúzással döntötték el milyen sorrendben éneklik el a dalokat. Hanna ötödikként állt ki a közönség elé, így volt ideje lélekben felkészülni a megmérettetésre. Édesen, aranyosan, nagyoon koncentrálva adta elő a jól ismert Kiment a ház az ablakon kezdetű dalt, majd az Anyám édes anyám elfeslett a csizmám-at végül pedig a Kinyílt a rózsa hajlik az ága című dalt. Büszkék voltunk rá Zoltánnal, anyukámmal és a kicsik is áhitattal néztek nővérükre bár nehezükre esett megállniuk, hogy ne énekeljenek bele a jól ismert, ezerszer hallott dalokba.

Én nem biztos, hogy ki mertem volna állni egy szál magamban a színházterem közepére, hogy mindenféle erősítő nélkül, a három tagú zsűrinek, a többi versenyzőnek, a transzparenssel érkező drukker gyerekeknek no meg a néhány érdeklődő szülők előtt énekeljek. Ők igen! A zsűri kis időt kért az eredmény meghozataláig és hogy ne unatkozzunk a felsősök ritmusgyakorlatokkal és tánctanítással foglalták le a közönséget és a résztvevőket. Később népzene csendült fel, amire kedvére táncolhattak a gyerekek. Hanna osztálytársával Dominikkel lépett egyet jobbra egyet balra. Domi pörgette, cifrázták a lépéseket ennek ellenére megállapítottuk, hogy néptáncban még van mit fejlődniük...
Eszter és Noémi nem bírta tovább hogy passzív résztvevői legyenek a versenynek, egymás mellé állva elénekelték azt a bizonyos Piros bagi templom tornyát, amit Hanna még a Varázsoviban tanult és így persze ők is kívülről fújnak.



Arany és ezüst minősítésű okleveleket kaptak a gyerekek, ami azért is jó, mert senkinek nem vette el a kedvét a további énekléstől, versenyzéstől. Persze Hannának sokat jelentett, hogy az arany oklevelet szorongathatta ám én talán még ennél is jobban meghatódtam azon az őszinte és szenvedélyes összatartásnak, egymás sikereinek fogadtatásán, az összeölelkezéseken, a gratulációkon, amiket az osztálytársai körében tapasztaltam.



Mini demokrácia

Vasárnap a Gouba design vásárban jártunk mjegint, mert Hanna szerette volna elkölteni a perselyéből kihalászott spórolt pénzének egy részét. Határozott céllal mentünk, lógós fülbevalóra vágyott, mégpedig valami egyedi és különleges darabra. Márpedig a Goubában csak ilyenek vannak, úgyhogy nem meglepő, hogy egész hamar megatlálta az ötletesw, ízléses, vicces, kislányos és picit lógós jelzőknek mind megfelelő ékszert.
Fagylaltot ábrázol és biztos vagyok benne, hogy ha nyáron felveszi kis pántos ruhájához, sokan megkérdezik "De jópofa! Hol vetted? "

A kicsik ezalatt a kürtőskalácsos kocsiból áradó illat felé rohantak Zoltánnal. Felolvastatták a kínalatot. Volt fahéjas, kakaós, diós, vaníliás, cukros...
Hosszú egyezkedésre készült fel Zoltán, ám legnagyobb meglepetésére Eszter és Noémi a maguk négy és fél évükkel, felnőtteket is megszégyenítő nyugalommal kezdtek el tárgyalni egymással a fennálló helyzetről:

-Eszter! Szavazzunk! Ki szeretne kakaósat?
-Én diósat szeretnék!
-Tudod mit? Szerintem most ne szavazzunk, inkább kő-papír-ollózzunk!
-Jó!
-Aki nyer az választja ki..
-Kő, papír, olló!
-Papír!
-Kő!
-Nyertem, mert a papír becsomagolja a követ!
-Ah! No nem baj!
-Akkor egy kakaósat kérünk!- mondta Zoltán az eladónak, aki a lehető legjobb érzékkel tájékoztatott bennünket arról, hogy ha kettőt fizetünk, hármat kapunk csak ma..


Mi pedig olyan nagyon büszkék voltunk Zoltánnal a két kicsire, akik veszekedés nélkül igazságosan, a játékszabályokat betartva, szóval demokratikusan megegyeztek ebben a fontos kérdésben. A "vesztes" az eredményt szó nélkül elfogadta és őszintén hitte, hogy legközelebb majd mellé áll a szerencse de az is lehet, hogy ő állít maga mellé embereket (mondjuk nővérét) és akkor mégis a szavazásos módszert választja és akkor többségi győzelmet arat... Mi ez ha nem mini demokrácia?



-

2011. április 4.

Bolondok napja




Lefogadom alig van olyan család, amelyikben ne lenne legalább egy olyan fotó, ahol a gyerekek - valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag- ne pózolnának a fejükre húzott harisnyanadrágjukkal vagy más, oda nem illő ruhadarabbal. Az enyémek is boldogan szaladgálnak fel s alá ilyen szerelésben és minden alkalommal megkérdezik, hogy mehetnek -e így óvodába. A válaszom mindig ugyanaz: Majd bolondok napján.

Április elsején reggel aztán hamar rájöttek, hogy itt a lehetőség, hogy ez az ő nagy napjuk, hiszen meglehetősen vicceskedve ébresztettük őket. Semmi különös, csak az ablakon kinézve bugyutaságokat hittettünk el velük és ők ezen jót nevettek. Közben pedig röpködtek az "Április bolondja, május szamara" ártatlan csúfolódások.
Harisnyanadrággal a fejükön mentek oviba. Hanna is az iskolába. Állítólag aznap nem sokan vettek fel felemás cipőt, nem sokan fésülték viccesen a hajukat. Kár. Mert bolondozni igenis jó. Boldog vagyok, hogy már a kicsiknek is kifinomult humorérzékük van, hogy mindig kaphatóak egy kis bohóckodásra, viccelődésre. Mondjuk volt is kitől örökölniük ezt a fontos tulajdonságot. Zoltán bármikor egyetlen mondatával, szavával meg tud nevettetni. Ez pedig nagyon jó. Vállalom. A mi családunk kicsit bolond(os). Remélem így is marad(unk).




Ja. Zoltán tisztán emlékszik egy jó tíz évvel ezelőtti átvágásomra, amikor elváltoztatott hangon telefonon felhívtam és így közöltem vele, hogy valami igen nagy lehetőséget, jutalmat nyert. Idén megkért, hogy egyik barátját is vicceljem meg. Megtettem. A végén már megesett a szívem az áldozaton, hiszen a hétvégéjét kezdte átszervezni az áhított Mazaratti tesztvezetés miatt. És bármennyire óvatosan vettem fel a telefont ezek után, engem is behúztak a csőbe. Visszakaptam. A TV2 interjú után nem lepődtem meg, hogy egy másik csatorna is szeretne beszélgetni velem, elhitették, hogy ez a kampány része. Az állítólagos tv csatornának az értékrendje, szellemisége viszont annyira távol áll tőlem, hogy nemet mondtam a kedves felkérésre, különös tekintettel arra, hogy olyan emberekkel kellett volna egy asztalhoz ülnöm, akiknek még a köszönésüket sem fogadnám szívesen politikai szélsőséges nézeteik miatt. Mondjuk fogalmam se volt mit keresnék és egy ilyen műsorban, egy ilyen társaságban de nem gyanakodtam mindaddig, amíg az udvarias köszönöm nem válaszra az ismeretlen hangú hölgy csak annyit ordított a kagylóba, hogy megnézhetem magamat és a vállalkozásaimat. Na ekkor jöttem rá, hogy átvertek. Az a helyzet, hogy megérdemeltem. Vigyázat! Jövőre is lesz április elseje.