Tényleg olyan hihetetlen nekem, hogy Hanna, aki szeptemberben egy hangot se tudott lejátszani a zongorán, tegnap sikeresen levizsgázott a Rácz Aladár Zeneiskolában. Egy hosszú asztal mögött ült tanárnője Larisza néni, három, sokkal szigorúbb arcú vizsgabiztos társaságában és hát őket kellett elbűvölnie legnagyobb lányunknak. A vizsgalapra, amely igazi csapatmunkában készült el a nagy napra, alig fértek rá a tanult darabok, amelyeket kotta nélkül el tud játszani Hanna. Nekem ez tényleg egy csoda, pedig én is tanultam hangszeren, igaz a hegedülésből már csak a vonó helyes tartására emlékszem sajnos...
Azt azért sejtettem,hogy van érzéke a zenetanuláshoz, mert akkora csillagokat hoz haza énekből,mint egy ház és a furulyázás se okoz neki gondot, most éppen az Örömódát fújta el egy osztálytársnőjével. Addig gyakorolta, míg nem sikerült. Meg is állapítottam, hogy szerencsés választás volt a zongora, amikor a zenetanulás kérdés felmerült...


Mintha csak most lett volna amikor felhívott Larisza néni, hogy gratulálnak, mert felvették Hannát a zongora szakra. Mintha csak most lett volna, hogy megvettük a felújított lengyel pianínót. Emlékszem milyen büszkén újságolta Hanna a nagy hírt mindenki és, hogy szinte kivétel nélkül mindenki azt felelte, hogy de jó és ugye tudja, hogy majd sokat kell gyakorolni? Sejtettük. Ahogyan azt is, hogy a szolfézzsel együtt heti három alkalommal jelent Hannának ez elfoglaltságot és csak magunkra számíthatunk... Néha fárasztó volt mindig pontosan odaérni a zeneiskolába. Tudatosan választottuk a szombati napot az egyik zongora órára, ráadásul reggel nyolc órás kezdéssel, hiszen így nem töri keresztbe a hétvégénket, van időnk eljutni más programra, matinéra. És ahogy az lenni szokott, voltak hullámvölgyek, dicséretek, szárnyalások, csalódások, sikerek

Szeretjük amikor gyakorol, a kicsik velem együtt dúdolják a századszorra lejátszott dallamokat. A zongora hangja kellemes akkor is, ha a kicsik "gyakorolnak" rajta, hát még ha hozzáértő ujjacskák veszik kezelésbe a hangszert. Áhítattal nézem ahogyan kis ujjaival leüti a billentyűket és csillogó szemmel kérdezi "Na milyen volt anya?"
Persze nekem mindig tetszik, nem értek az ujjrendhez, a zongora kottához sem. Mondjuk már csak ezért is tartom szép teljesítménynek amit eddig elért.


A közönség szülőkből, nagyszülőkből állt. Hanna örült, hogy anyukám és én is ott drukkoltunk én meg annak is, hogy végre sikerült élvezhető minőségben az egészet felvennem videóra, hogy aztán kielemezzük Hannával és büszkén megmutathassa húgainak és Zoltánnak. . Négy kis darabot kellett eljátszania a csodás hangú fekete zongorán. Nekem úgy tűnt nagyon könnyedén és nyugodtan teljesítette a feladatot, ám később elárulta, hogy igenis izgult. Olyan szépséges volt hullámos, kibontott hajával, ami csak egy hajráffal volt megzabolázva. Az előírt fekete-fehér ünneplő viselettől nem mertünk túlságosan eltérni, de a kottás anyagból készült kreatív nyakláncot mindenképpen viselni akarta Hanna. Nemrég találtunk rá a Rózsák terén tartott rendezvényen ahol egy vándorkórus pavilonjában árulták és persze mindketten arra gondoltunk, hogy ideális kiegészítő lesz ez a szolfézs és zongora vizsgához..


A majdnem másfél órás koncert végén aztán nagy dicséretet, két puszit és olyan kedves simogatást kapott a pofijára Larisza nénitől Hanna, hogy remélem kellően megtáltosodott tőle és ügyesen kigyakorolja a nyári szünetre kapott darabokat. A Kopogóst mindenesetre már meg is tanulta, hiszen ha minden jól megy egy újabb szereplés vár rá.

Ha egy kisgyerek túlságosan sokszor fújja az orrát, ha már apukáját is túlszárnyalja a horkolásban, ha nyitott szájjal veszi a levegőt, mert az orra folyton be van dugulva és ha már mindez a hallása rovására is megy, bizony el kell fogadni az orr fül gégész tanácsát, miszerint jobb ha megszabadulunk az orrmandulától, mielőtt az még nagyobb galibát okoz.

Bizonyára furcsán néztek rám az oviban, iskolában, játszótéren az anyukák, akiktől az utóbbi időben köszönés után csak annyit kérdeztem, hogy megvan-e még az orrmandulája csemetéjüknek, mert ha nincs, akkor szívesen meghallgatnám az ő ezzel kapcsolatos élményeiket. Szerencsére csak olyanok kezdtek bele a történetbe, akiknél zökkenőmentesen zajlott le a műtét és próbálták elhitetni velem, hogy viszonylag fájdalommentes, gyors rutinműtétről van szó, aminek kézzelfogható illetve füllel hallható eredménye lesz majd, vagyis bátorítottak vagy fogalmazzunk úgy lelket öntöttek belém.



Eszterrel április 23-án reggel vonultunk be a Bethesda Kórházba, hogy még aznap kivegyék az orrmanduláját. Sokat beszéltünk róla előtte, felkészítettem amennyire csak egy öt és fél éves gyereket lehet és ahogyan említettem tájékozódtam, mégis meglepett Eszter hősiessége, alázata és bátorsága. Leírom hogyan éltük át/meg a műtétet, abban a reményben, hogy másnak is segítséget és megnyugtatást jelentenek majd soraim. Hasonlóval ugyan nemigen találkoztam a blogok útvesztőiben, ám felbecsülhetetlen segítséget jelentett Éva e-mailje, amelyben saját történetét mesélte el, megspékelve pár jó tanáccsal. Ezúton is köszönöm neki, mert sokkal könnyebb úgy átlépni egy kórház küszöbét, hogy tudjuk mi vár ránk.

Eszter felkészítését kórházas témájú könyvek olvasásával kezdtük. Van az a kedves francia sorozat a Márti, amelynek egyik kötetének címe Márti balesete. Ebben ugyan nem mandulaműtétről van szó, hanem csonttörésről, mégis mesélnek az altatásról, a kórházi környezetről és ez amellett, hogy hasznos, felettébb érdekli a legtöbb kicsit, így Esztert is. Hasonló sorozatkönyv (vagy inkább füzetecske) a Bori is, amelyből a kórházi várakozós időszakok tartalmas eltöltésének érdekében be is vásároltam úgy öt kis kötetet amelyek közül Bori a kórházban és a Bori az orvosnál címűek vitték a prímet. További fájdalomcsillapítás reményében mentünk el egyik nap családilag egy játékboltba, hogy ott Eszter kiválaszthassa azt a játékot, amelyik majd a műtét utáni ébredése után a kórházi ágyán várja. Hanna és Noémi aktív rábeszélése, lebeszélése, befolyásolása mellett végül Eszti egy olyan baba mellett döntött, amelyik köhög és amikor belázasodik, kipirul az arca. Ezen kívül a mellékelt fonendoszkóppal meg lehet hallgatni a szívverését, mellékeltek hozzá vérnyomásmérőt, injekciót és ha az orvosságos kanalat a szájához érintjük szürcsöl, majd meggyógyulva kacag és azt mondja mama. Mert Eszter úgy babázik, ahogyan én soha. Gondosan betakar, etet, ringat, levegőztet, olvas, beszélget, nevel, altat, énekel és egyetlen dobozt sem szabad kidobnunk, mert az jó lesz a babázásnál valamire. Szóval boldog volt a kiválasztott ajándékkal, amit persze nem kapott meg azonnal. A polc tetejére tettük és megígértük, hogy ott várja majd ébredés után a kórházi ágyon.

A műtétet laborvizsgálat előzi meg. Tanácsos a gyerkőc reggeli pisijét egy biztonságos üvegben magunkkal vinni, mert így egyszerűbb az egész procedúra és már csak a vérvételen kell túllesni. A vizsgálat nem éhgyomorra történik, tehát a sok várakozást leszámítva gyerekbarát. Eszter ekkor lepett meg minket először. Nemcsak hogy nem sírt a vénás vérvételnél, de érdeklődve figyelte hogyan csöpög bele gyönyörű piros vére a kémcsövekbe. Én inkább elfordultam és úgy simogattam. A vérvétel után még az ujjbegyét is megszúrták, de egy olyan profi szerkezettel, hogy a legtöbb gyerek észre sem veszi. Esztert sem viselte meg. Közben egy két oldalas papírt kellett kitöltenünk, amelyet aztán az aneszteziológus orvosnak kellett átadnunk. Ebben olyan kérdésekre kellett válaszolnunk, hogy milyen betegségei voltak a műtétre váró gyereknek, kihez ragaszkodik a legjobban, mennyire jó alvó, mi a kedvenc étele...némelyikről nem tudtam elképzelni, hogy miért van szüksége a válaszra az altató orvosnak, de mégis végtelenül megnyugtatott ez az alaposság. Meg az azt követő is, amikor a doktornő alaposan megvizsgálta Esztit és részletesen elmesélte, hogyan és milyen módszerrel altatják és ébresztik fel majd őt, mennyi ideig lesz távol tőlünk és tényleg ne izguljunk. Mellesleg még ajánlott egy jó fogorvost, aki Eszti csálé fogait és buldog harapását profin eltünteti. Az orvosban azért bíztunk meg maximálisan, mert nem most kezdte az orvosi praxisát és elnézve határidő naplóját azt láttuk, hogy egymás után, amolyan csípőből végzi a mandulaműtéteket. Nem az a mézesmázas, kedveskedő típus, de mégis látszik, hogy szereti és tiszteli a gyerekeket. Laza szerelésben, többnyire egy farmerkabátban rendel a Bethesdában és mondja el valószínűleg ugyanazokat a mondatokat...

Megkönnyebbülten és néhány fiola orrcseppel tértünk haza a vizsgálatról, abban a reményben, hogy a műtét napjára maradéktalanul elmúlik náthája, mert ha nem, újra el kell napolni a beavatkozást és ezt már egyikünk se akarta. Eszterrel együtt számoltuk hányat kell aludni. Együtt pakoltunk be a kis rózsaszínű bőröndbe. Vittünk tartalék bugyit, pizsamát, játékokat, evőeszközt, bögrét, kedvenc párnát. A szórakoztató eszközökre (könyv, memória kártya, matricás füzet, rajztömb, kártya) külön hangsúlyt fektettem és egy hordozható dvd lejátszót is betettem a bőröndbe Eszti legeslegkedvesebb "meséjével" a Mr Beannel. Ez a kis lejátszó és vicces történet segítette át Esztit a nehezebb pillanatokon és azt hiszem, hogy a magyar-angol kooprodukcióról most már mindig Eszter mandulaműtéte jut eszembe.

Vidám zenét hallgattunk az autóban végig. Elhatároztam, hogy csak pozitív gondolataim lesznek és erre kértem Zoltánt is. A kórházba érve a betegirányítónál jelentkeztünk majd a jól ismert orr-fül gégészet várótermében ültünk. Tudtuk, hogy akinél bőrönd van, ugyanazért jött és ugyanúgy izgul, mint mi. Nemsokára egy nővér jött, aki felkísért bennünket az első emeletre. Nyomatékosan megkért mindenkit, hogy egyszerre csak egy hozzátartozó legyen a kórteremben a kicsikkel. Mi komolyan vettük a kérését, így Zoltán érzékeny búcsút vett tőlünk és elment. Moziba. Komolyan. Aki ismeri őt, az nem botránkozik meg ezen. Zoltán ugyanis érthető okok miatt nem bízik az orvosokban és a sikeres műtétekben és nekem nem volt szükségem a negatív hullámaira, amelyektől saját bevallása szerint sem tudott volna egykönnyen megszabadulni- így a struccpolitikát választva a teljes kikapcsol(ód)ást választotta. Jól tette. Öt kisgyerek várt a műtétre a tágas, tiszta és egyáltalán nem nyomasztó kórteremben. Megkaptuk a kórházi pizsamát, amibe át kellett öltöztetni a kicsiket. A fehér alapon kis kék háromszögek mintázatú pizsiben, ha lehet még törékenyebbnek nézett ki Eszter. Le is rajzoltam őt, ahogy az ágyon térdelve nézi a filmet. Mivel fényképezőgépet nem vittem, a rajz az egyetlen hiteles kép Esztiről, kicsit úgy, mint Amerikában a zárt bírósági tárgyalásokon készült illusztrációk.




Mivel a műtét sorrendjét a gyerekek nagysága, kora illetve súlya dönti el, Eszter a maga 19 kilójával és öt és fél éves korával az ötödik,azaz utolsó helyre csúszott. Persze vannak előnyei is ennek, hiszen láthattuk hogyan történik a felkészítés, előkészítés, mikor mi történik és mire számíthatunk majd. Azt láttuk, hogy a 15 kg alattiaknak orrcsepp formájában adják be azt a szert, amitől kellően elkábul a gyerek és nem tiltakozik ha az izmos műtős fiú gyengéden felkapja és leviszi a műtőbe. A szer beadása előtt szigorúan el kell menni pisilni a kicsiknek, mert utána már nem kelhet fel, mivel könnyen eleshet. Eszter összetört tabletta formájában kapta meg a gyógyszert, amiben megint csak az volt a jó, hogy egy icipici folyadékot is magához vehetett, keserű teával nyelhette le a még keserűbb szert. Utolsónak lenni azért volt rossz, mert természetesen semmit nem lehet enni és inni a műtét előtt és a várakozás fárasztó tud lenni, ami az "essünk már túl az egészen" érzéssel párosul. . A bent tartózkodó szülőknek ellenben tanácsos valami harapnivalót vinni magukkal, mert senkinek nem jó ha ájulásközeli állapotba kerül egy anyuka és a nővéreknek vele kell foglalkoznia. Az elkábító szer bevétele után Eszti nagyon vicces tüneteket produkált. Kérdezgettem őt, teszteltem, hogy mire emlékszik, észnél van -e. Mindvégig helyesen válaszolt de a tekintete üvegessé vált és nevetgélve mondta a szavakat. Időnként összeakadt a nyelve és tényleg olyan volt, mintha spicces lenne. Tudtam, hogy bármelyik pillanatban feltűnhet az műtősfiú, aki felkapja Esztert. Így is lett. Követtem őket, vittem a takaróját, mivel a műtét után az ébredés az intenzív osztályon történik. A lépcsőkön aztán leértünk a földszinti műtőbe, ahol még egy puszit nyomtam Eszti homlokára, majd bescsapódott az orrom előtt az ajtó és elkezdődött a várakozás, a percek számlálása. A könyvem otthon maradt, újságot sem vittem a nagy izgalomban, valószínűleg úgysem tudtam volna koncentrálni abban a helyzetben Vámos Miklós mondataira, de azért jó lett volna elterelni a figyelmemet a csigalassan vánszorgó percmutatóról... Közben megérkezett az elsőként műtött kisfiú, majd a második kislány és szépen sorban a többiek is. Próbáltuk meghatározni mennyi idő telt el összasen. Átlagban másfél órát voltak távol a gyerekek, akiknek a kézfejükben branül volt és infúzió csöpögött le. Ezt a kisebbek nehezen viselték, ki akarták tépni magukból, nem értették mire jó. Volt, aki nyöszörgött, kicsit sírt, de alapvetően jó állapotban hozták vissza a kórterembe a kicsiket. Persze mindegyikük meg volt szeppenve, de az öt éves korúak meglepően felnőttesen viselték az egészet. Reméltem, hogy Eszter is ugyanolyan hősiesen és nyugodtan viseli a műtét utáni órákat, mint a többiek. Másfél óra múlva aztán már elvesztettem a türelmemet. Mérges voltam, hogy senki nem mond semmit magától. Miért nem nyugtatnak meg, hogy túl van a műtéten, hogy most van az ébredőben, hogy minden rendben? Minden fehér köpenyes igyekezett valahová és engem elfogott a félelem. Erőnek erejével töröltem ki a "Mi van ha.." kezdetű mondatokat. Elkaptam valakit, aki végre megnyugtatott. Azt mondta már az ébredőben van Eszter és arra várnak csak, hogy az orvos újra rápillantson, utána hozzák a kórterembe. Közben Zoltán is befutott a babával. Pontosan két óra telt el azóta, hogy becsapódott az orrom előtt a műtőajtó...

Végre meghallottam a lépteket a lépcsőn. Esztert kicsit reszketve tették le az ágyra, nem sírt, nem panaszkodott. Megszeppent, kissé sápadt arcocskájával nézett rám, ám hamar sikerült mosolyt csalni rá. A fájdalom szó helyett az érzékeny jelzőt használta. Simogattam, dicsértem a bátorságát és nagyon nagyon szerettem őt. Innentől kezdve látványosan szedte össze magát, tudott örülni a babának, nekem, a meséknek de a legjobban annak, hogy egy óra elteltével végre ihatott vizet vagy teát. Amikor lecsepegett az infúzió, már kikelhetett az ágyból, a mosdóra is önállóan mehetett. Persze futkosni azért nem tanácsos, még akkor sem, ha valóban úgy érzik a kicsik, hogy kutya bajuk. Magára a műtétre nem emlékezett Eszter, de a branül behelyezését fel tudta idézni. A kórteremben mindenesetre volt egy kislány, aki már a műtétje után az ágyon azt kérdezte anyukájától, hogy mikor veszik ki végre a manduláját...
Délután az amúgy is jó étvágyú Eszter a vacsorára tálalt tejbegrízt a kórterem közepén álló asztalnál úgy befalta, mintha a legfinomabb csemegét tették volna elé. Evett volna még többet is, de jobbnak láttuk, ha mértékletesek maradunk. Joghurtot, pudingot adtam neki még elalvás előtt, abból is szigorúan csak olyat, aminek nem piros vagy sötét a színe. Erre elővigyázatosságból van szükség, mert a legaggasztóbb tünet, amit produkálhat a frissen műtött gyerek, az a vérzés.
Kilenc óra felé elaludt Eszter én meg attól féltem, hogy a többi, még nem alvó kicsi gyerek miatt majd felébred, aztán lassan ők is elcsendesedtek. Mi anyukák is kinyithattuk a nyugágyakat, amire ráhúztam az otthonról hozott lepedőt, kedvenc kispárnámat. Eszter békésen aludt, kissé horkolt, ami teljesen normális tünet. Sokkal jobban aggódtam amiatt, hogy hajnalban köhögni kezdett, ami várható is volt, tekintve, hogy orrfújásról szó sem lehetett, márpedig Esztert kissé náthásan műtötték meg. Szerencsére nem ébredt fel, nemsokára újra békésen aludt és én is pihenhettem. Mondjuk nem sokáig, mert a két kicsi gyerek közül valamelyik mindig sírva riadt fel, így most azon aggódtam nehogy felébressze Esztert a nyöszörgésük.

Vidáman ébredtünk, mert tudtuk, hogy hamarosan indulhatunk haza. Reggelire már puha vajas kenyeret evett, aminek a héját gondosan levágták, hiszen kerülendő minden olyan étel, ami felkarcolja a torkát. Amikor Eszter repetát kért és a barackos joghurtból is kettőt megevett, tudtam, hogy nagy baj nem lehet. Amíg elkezdtem összepakolni a kis bőröndbe, rajzolgattak, kirakódtak Laurával, a kis sorstárssal, akivel aztán pár perccel később kézen fogva a legnagyobb egyetértésben sétálgattak a folyosón. Megértették, hogy szaladgálni, fejen állni, viháncolni nem szabad. Azt is, hogy nemcsak aznap, hanem egy hétig. Ahogy az orvos a zárójelentés átadásakor mondta, öregasszonyosan kell élni egy egész hétig, de ha lehet a tíz nappal későbbi kontrollig. Nos ezeket a szabályokat megint könnyebb egy öt évessel betartatni, mint egy két, három évessel, hiszen nekik már el lehet magyarázni miért kell még vigyázni magukra, miért érzékeny a seb belül. Eszter a biciklimegvonást tűrte a legnehezebben, de azért kárpótoltuk őt rendesen. Az elő napokon pépeset, főzelékfélét, puha ételeket ehetett, majd fokozatosan a rághatóakat, szilárdabbakat is. Nurofennel kellett csillapítani a fájdalmát, ám ő otthon sem panaszkodott ilyesmire, így csak az eső nap adtam neki az orvosságból. Hőemelkedés, enyhe láz előfordulhat az orvos szerint és Esztert is melegebbnek éreztem a műtét után a kórházban és itthon is, ám ez is elmúlt másnapra.


Két hétig nem mehetett óvodába, ami miatt morcos volt, mert nagyon szereti a csigabiga csoportot és az óvónéniket is, ám belátta nem is olyan rossz kettesben csavarogni, újabb és újabb gipszfigurákat festeni és fagyizni, fagyizni, fagyizni.

Utólag visszaemlékezve olyan könnyen ment minden, ám ha jobban belegondolok, a kontroll idejéig folyamatosan aggódtam, nehogy valami olyan történjen, ami miatt azonnal vissza kell menni a kórházba.
Az, hogy szükség volt a műtétre nem volt kérdés. Eszter hallása megjavult és ezáltal sokkal jobban kinyílt. Csukott szájjal veszi a levegőt alvás közben és még nem volt náthás sem. Remélem így is marad. Tíz nappal a műtét után Eszter a kontroll vizsgálaton átadta a doktor bácsinak szánt rajzát, amely egy jó nagyra tátott szájat és egy torokmandulát ábrázolt (a Kiskirálylány című mesekönyv illusztrációja után szabadon) és amitől az amúgy nagyon komoly orvos is elmosolyodott...



Amikor a bőröndjeinkkel egyszerre hagytuk el a kórházi osztályt, és a fotocellás ajtó kinyílt, aggódó szülők és a műtétre váró gyerekeik haladtak el mellettünk a kórtermek irányába. Pont, mint egy repülőtér tranzitjában a ki és beszálló utasok. Azzal a különbséggel, hogy mi, kifelé haladók fellélegeztünk, ők pedig sóhajtoztak.

"Anya! Megvan még az a fénykép, amit úgy harminc évvel ezelőtt apa készített az EMG strand előtt? Tudod, amelyiken a 127-es Fiat (még a rendszámát is tudom UB-09-72) előtt állok veled. Kezemben tartom a Zsuzsi babámat és azt a pöttyös ruhát viselem, amit nemrég odaadtál nekem és amire azonnal lecsapott Eszter, mert ő értékeli az én régi kislánykori holmijaimat a leginkább. Tudod melyik?! Van egy retikül is nálam és te egy rémes trapéznadrágban nézel a nappal szembe és a bal kezeddel a fejemet fogod. Hogy tudod miről beszélek, de nagy munka lesz megtalálni a fényképalbumokban, mert az is lehet, hogy csak egy dobozba van behajítva? Nem baj. Kérlek keresd meg, nagyon fontos lenne!!!"

Megkereste és ezúttal értékeltem, hogy nem feszegette, hogy mire is kellett. Anyák napján, az elegáns Le Meridien hotel Le Bourbon éttermében aztán úgyis megtudta és kellően meg is lepődött tőle. Pont ez volt a célom vele. Hogy együtt sóhajtozzunk, hogy mennyire rohan az idő és most ezt kézzelfoghatóvá is tettük.



Zoltán ötlete volt, hogy anyák napján elviszi a családot és anyukámat egy Sunday Brunchra a belváros egyik gyönyörűséges hoteljébe. Azért, hogy ne töltsem a jeles napot a konyhában és anyukámnak se kelljen fáradnia sütéssel, főzéssel, még akkor se ha ő szerinte ez nem fáradtság. Igazán kedves gesztus volt tőle. Így aztán a felfoghatatlanul finom fogások között átadtam neki a fotóalbumot, benne a kissé megviselt fekete-fehér fényképet és a két nappal korábban készült színeseket.




Igen. Elmentünk az eredeti helyszínre, a hajdan volt EMG gyár hajdan volt strandjának kerítése elé. Igyekeztünk megtalálni ugyanazt a fát, ami a régi fényképen is látható volt, így aztán ott nyitottuk ki az autónk első ajtaját, pont úgy, ahogy a kis Fiatnál is volt. Azt a nadrágomat vettem fel, amelyik a leginkább hasonlított anyuéhoz. Esztert érte a megtiszteltetés, hogy felvehette az Úttörő Áruházból származó kék-fehér pöttyös ruhámat. Hannára és Noémire egy ahhoz hasonló ruhát adtam és mivel az eredeti retikülnek nyoma veszett, kerestem egy másikat. Zoltán, a fő fotós aztán adta az instrukciókat, azt, hogy hogyan tartsam a jobb és bal kezemet, merre forduljak, hogyan mosolyogjak. Nem volt könnyű dolga, mert a szemünkbe sütött a nap, bolond szél fújt, és a Fiathoz képest hatalmas autó mérete is nehezítő körülmény volt. Figyelmeztettem Zoltánt, hogy ügyeljen a kellően amatőr kivitelezésre, azaz ha lehet ne legyen benne a lábfejem a képben, mert az eredetiről is lemaradt anyué. Azért csak összehoztuk. A kicsik partnerek voltak, hiszen tudták, hogy ebből egy rendhagyó anyák-napi ajándék készül. Négyféle beállást fotózott le Zoltán. Egyiken csak Eszterrel, másikon csak Noémivel, harmadikon csak Hannával mosolygok, a negyediken pedig mind a hármukkal. Itt már egy kis vita is kerekedett a lányok között azon, hogy melyikük fogja a babát, a retikült és ki álljon közvetlenül mellém és a fényképezőgép eleme is kifogyóban volt.




Eredetileg egy szép fényképkeretbe szerettem volna betenni, egymás alá vagy mellé az összesen négy képet, de végül csak egy albumba kerültek. Ezen még lehet, hogy változtatok és bár anyunak így is tökéletesen megfelelt, mégiscsak úgy mutat jól ha egy oldalon látható a harmincvalahány évvel ezelőtti kép a mostani változattal.


Anya nagyon-nagyon meglepődött, boldog volt és sokáig nézte a hasonlóságot. Hosszan taglaltuk, hogy ki kire hasonlít és azt, hogy milyen jó nekem, hogy három kislányt ölelgethetek, majd amikor kellően kinosztalgiáztuk magunkat a desszertes asztalkák felé vettük az irányt, hogy minden porcikánkkal azt érezzük az élet édes. (No ez viszont már szirupos volt, de anyák napján ugye ennyit megengedhetek?)


Búcsúzóul hagy ajánljak figyelmetekbe egy könyvet, amit pont Anyák napjára olvastunk ki Hannával (persze a kicsik is hallgathatták). A kidsbooks-nál vettem potom pénzért és az utóbbi idők legjobb gyerekkönyvének szavaztuk meg.
Egy Katka nevű kislány benne a főszereplő, aki elhatározza, hogy világgá megy és jobb anyukát keres, mert az nem engedi meg, hogy kiskutyája legyen. A többit nem árulom el. Lényeg, hogy a lányaim , mintha még jobban szeretnének!
Gabriela Futova írta és az a címe, hogy Jobb anyukát akarok!

Hátha más is kedvet kap valamelyik gyerek vagy felnőtt darabhoz, vagy épp ellenkezőleg, ha tervezte, hogy megnézi, a soraim elolvasása után már nem vágyik rá annyira. Meglehetősen sok színházi élményben volt ugyanis részünk az elmúlt hetekben hála az élmény ajándék családon belüli népszerűségének és a "Ma este színház" oldalnak, ahol last minute jegyekre lehet lecsapni, igaz ehhez kell némi rugalmasság és felnőtt előadás esetén azonnal riasztható gyerekfelügyelő is... Ott kezdem, hogy a lányok kezdik megszokni, hogy a könyv, amiből este olvasok nekik színházi változatban is látható, márpedig ha így van, akkor nagyon szépen kérik,hogy vegyek rá jegyet és nekem persze nem kell kétszer mondani, szívesen teljesítem kérésüket. Elolvastuk Tersányszky Józsi Jenő könyvét a Misi Mókust, Bagossy László csodaszép meséjét a Sötétben látó tündért és Szabó Magdától a Bárány Boldizsárt is. Állami Bábszínház: Misi Mókus vándorúton Vajon mióta játsszák ezt a darabot a Bábszínházban? Kizárólag a kicsik kedvéért vettem rá jegyet. Hanna már látta ugyanennyi idősen és nem vágyott rá, hogy újra átélje. Milyen élmény volt? Nos, ha ki tudjuk zárni az olyan zavaró tényezőket, mint a mindent kommentáló anyuka vagy bariton hangon suttogó apuka, a ropit majszoló gyerekek, az ülés hátulját rugdosó unatkozó kölyök vagy a "mikor lesz már vége? " típusú kérdéseket feltevő gyerek, akkor egész jól is érezheti magát az ember. Én csak azért nem robbantam fel a méregtől, mert a kicsiket láthatóan és szerencsére nem zavarta a neveletlen közönség, ők feszülten figyeltek és időnként diszkréten megjegyezték, hogy bizony a könyvben azért másképp szól ez a történet, az író bácsi ezt és azt is leírta, hogyhogy kimaradt a bábos változatból? Mondom, nekik így is tetszett, de azért amikor megkérdeztem melyik jobban, akkor mindketten a könyvre szavaztak. Kisföldalattival mentünk a Deák térig, onnan pedig egy öt perces sétával a Gipszkorszakba, ahol mókus figura híján elefántot festettek. Én pedig megállapítottam, hogy mégiscsak jó munkát végeztem eddig, hiszen úgy látszik manapság már az is nevelési eredmény, ha a gyerekeink kulturáltan viselkednek egy színházi előadás elejétől a végéig. Operett Színház: Musicalmesék Bátyáméktól kaptuk karácsonyra a jegyeket, mert továbbra is az élmény ajándékokat részesítjük előnyben a tárgyakkal szemben. Örültünk neki, mert jókat hallottunk róla és tudtam azt is, hogy utolsó pillanatban már nehéz jegyet kapni rá. Azt reméltem ennek nyomós oka van. Egyébként fogalmam sincs mikor léptem be az Operett Színház ajtaján utoljára, bevallom az operett sosem tartozott a kedvenc műfajaim közé, musicalre meg majd Hanna kedvéért megyünk. A lányok és az én szemem is sokáig gyönyörködött a díszes belső térben, aztán olyan nem szokványos módon, egy színházi felügyelőnek álcázott színész szólalt meg és biztatta tapsolásra, varázslásra, bekiabálásra a gyerekeket, amitől olyan jó kis interaktívvá vált rögtön az egész. Szépséges ruhakölteményben éneklő tündérek, fény és hang effektek, fülbemászó, ismert és kevésbé ismert dallamok tették a lányok számára varázslatossá a darabot. Egy órányi kikapcsolódás, amiről jókedvűen és dudorászva jöttünk el. A Nagymező utcán aztán egyesével végignéztük a színészek talplenyomatatit. Halász Judit piciny cipőjének nyomán sokáig kuncogtunk... Örkény Színház: A Sötétben Látó tündér Erre a darabra az ölembe pottyantak a jegyek, mintha a Sötétben látó tündér intézte volna el, hogy végre eljussunk a Madách téren található színházba. Barátaink gyerkőcei megbetegdtek és felajánlották a leggyorsabb jelentkezőnek a jegyeket. Mi voltunk azok. Bagossy László gyönyörűséges könyvét kétszer, de lehet, hogy háromszor olvastam el a lányoknak és rögtön utána nagyon vágytunk arra, hogy megnézzük a színpadi változatot is. Tudtam, hogy különleges élményben lesz részünk, de erre nem számítottam. Pogány Judit, aki a címszerepet játssza a színpad közepén ül és úgy mesél, úgy beszél,ahogy csak nagyon kevés színész képes. A gyerekek pedig azzal jutalmazzák ezt a teljesítményt, hogy egy pisszenés nélkül figyelnek és csak akkor morajlik fel a nézőtér, amikor olyan különleges színpadi meglepetésekben van részünk, mint a teljes sötétség, az élő, húscafatokat marcangoló farkasok vagy a két gyerekszereplő Tökmag Királyfi és Málnácska no meg a törpe, aki igazából törpe. Szünet nélkül játsszák és bizony ebben az esetben elmondható, hogy a könyv változat ugyanolyan jó,mint a színpadi. No persze nem véletlenül. Rendezte Bagossy László, a látványért pedig Bagossy Levente volt felelős. Az Örkény Színház pontosan egy percre található a Gipszkorszaktól. Természetesen átugrottunk a lányokkal egy festésre. Ezúttal lovat választottak. Budapesti Kamaraszínház Ericsson Stúdió: Bohóc a pácban A jegyirodában ajánlotta az egyik alkalmazott ezt a gyerekműsort. Azt is hozzátette, hogy ha nem tetszik, visszakérhetjük a pénzünket. Az Ericsson Stúdió előterében már gyülekeztek a gyerekek, a lányoknak meg külön tetszett,hogy ez nem az a klasszikus, bársonyszékes színházi miliő, hanem egy stúdió. Azért van pácban a bohóc, mert nem érkeztek meg a zenészek időben, de aztán csak befutnak és innentől kezdve egy interaktív zenés, táncos műsor veszi kezdetét, vagyis teljesen mindegy hová ülünk, mert úgy tíz perc múlva az összes gyerek a színpadon lesz és ott rajzol, zenél, énekel vagy táncol. Az enyémek nagyon élvezték. Egyetlen kritikám csupán annyi, hogy szerintem az erősítő gombját túlságosan feltekerték, időnként fülsiketítően hangosnak érzékeltem a zenét, igaz a lányok nem panaszkodtak erre. Lehet, hogy én öregszem... Mindenesetre ha így is lenne, ebben az egy órában garantáltan megfiatalodtam. Aranyos kis darab úgy 3-6 éveseknek. Ja és nem kértük vissza a pénzünket. Már-már restellkedve merem leírni, de persze innen is csak egy ugrás a Gipszkorszak, így kénytelen voltam engedni a lányok kérésének, akik még mindig nem unják a gipszfestést és elmentünk a játszóházba. Naná, hogy bohócot festettek. Pesti Színház: A Dzsungel könyve Hihetetlen, de még mindig nem unjuk a Dés László-Geszti Péter zseni páros által írt Dzsungel könyvének zenei anyagát, pedig gyakorlatilag recsegősre hallgattuk a huszon-valahány éve vásárolt cd-t. Vannak benne kedvenc részek, ilyen Ká, a kígyó dala. Ilyenkor mindig ijesztgetjük egymást, ha van kéznél zokni, akkor a kezünkre húzzuk és azzal imitáljuk a kígyót, aki azt mondja "Senki se megy sehová..itt maradnak a majmócák!". Teli torokból énekeljük Balu nótáját a Pofonofont és az Ember vagyok refrént is. Érdekes, hogy a dalszövegek egy részét csak most fogtam fel, bezzeg a lányok a legbonyolultabbat is megtanulták, hogy csak egyet említsek a Monkey Funkie-t. Ilyen előzmények után persze érthető, hogy nagyon szerette volna Hanna megnézni a színházi változatot. Nagy nehezen szereztünk rá jegyet, ráadásul egy jó helyre. Azt gondoltuk a kicsik majd úgy két év múlva nézik meg és majd velem. Ez a program most apa-lánya keretében zajlott le egy laza hétfő este. Persze nagyon tetszett, bár Zoltán azért elmondta, hogy biztosan csalódtam volna, mert már nem a kígyótestű Méhes László alakítja Kát a kígyót. Balu bőrébe bújt Reviczky Gábor nem jön ki az előadás végén meghajolni, ezt viszont Hanna sérelmezte. Mondtuk neki, hogy ő már elfoglalt színész és húsz éve alakítja a medve szerepét, engedtessék meg neki, hogy menjen a dolgára ha már egyszer a második felvonásban már úgysincs szerepe. A dögkeselyűk dala közben a nézőtérre repült névjegykártyákból egyet Hanna is elkapott. Kicsit morbid, ahogy a temetkezési vállalat hirdeti magát: Ne hívj! Úgyis jövök... Ajánlom még a Mezőgazdasági Múzeum által megrendezett Illúzió című kiállítást, mert ugyanolyan interaktív, érdekfeszítő, informatív és gyerekbarát, mint amilyen a korábbiak voltak, de ezt sajnos nem magamtól írom, mivel apa-lányok program keretében járták végig a termeket és oldották meg a kiállított furcsaságokhoz kapcsolódó feladatokat lányaim. Tetszett nekik és sokat meséltek is itthon, ám mégis az azt követő kacsaetetést élvezték a legjobban. Jelenleg próbálom őket lebeszélni arról, hogy egy hónapig letakart szemmel éljenek, mert kíváncsiak, arra, hogy tényleg fordítva látnak -e mindent ha majd 30 nap múlva leveszik magukról a kendőt... A felnőtt darabok között volt felejthető és emlékezetes is. Magdalena Rúzsa a Pesti Színházban elvarázsolt a hangjával és bár az összekötő szöveg néhol döcögősre vagy talán túl természetesre sikeredett, nagyszerű estében volt részünk Piroska barátnémmal. Pintér Béla társulatáért tudom, hogy sokan oda vannak, sajnos a Kaisers, Tv, Ungarn darab a Szkénében nem az én lelkemnek való, sajnos nem az én műfajom, bár itt-ott megnevettetett. Egyébként pedig nélkülem is mindig telt-házasak az előadásaik, így lehet, hogy bennem van a hiba és nektek nagyon is tetszene. A Pestiben láttuk Kern András zseniális alakítását a Színházcsinálóban. Piroska barátnőmmel egyetértettünk abban, hogy könnyen lehet, hogy ha nem Kern játssza a címszerepet, nem szórakoztunk volna olyan jól, mint akkor. Szeretem no. Bárány Boldizsár jegyekre még vadászom, de arról tudom előre, hogy jó lesz. Hann kétszer látta már és mégis velem és húgaival tartana a következőre is.

Csivirintem csavarintom szomszéd asszony kontyát, kicsavarom, becsavarom szomszéd asszony kontyát. Ismeritek a dalt? Mi elég gyakran énekeljük a lányokkal, sőt motanában az ő fejük búbján is ott díszeleg egy igazi konty. Zsófi kollegina nemrég meglepett három, gondosan felcsavart lábszárvédővel, hogy én is tudjak majd olyan frizurát készíteni a lányoknak, mint amilyen neki van időnként. A kontyról mindig azt gondoltam fiatalabb koromban, hogy öreges, csak vénkisasszonyok hordják. Később meg, hogy csak táncosok, azok közül is főleg a balettosok. Ma már csak egyszerűen tetszik. Elegáns, kedves és olyan rendes kislány benyomását kelti az, aki viseli. Az tudni kell, hogy nem vagyok túl ügyes a lányok frizurakészítésében, de arra azért törekszem, hogy rendezett legyen hajuk, főleg ha iskolába, oviba mennek. Hajráf, hajgumi, csatok tömkelege segít abban, hogy ne csak úgy kibontott, lógó hajjal jelenjenek meg a lányok nevezetes vagy kevésbé nevezetes eseményeken. Mondjuk egy évnyitóra, évzáróra, anyák napjára nem szívesen engedném őket lógó hajjal, de például sajnáltam a zongora koncerten játszó kislányt, akinek nem tűzte el anyukája a haját, ami így a játék közben az arcába és a zongorára borult. Komolyan. Csak egy csini csatt vagy hajráf kellett volna. Szóval ha nem is járnak minden nap szorosan befont coffokkal vagy különleges hajkölteményekben iskolába, óvodába, azért különleges alkalmakkor vagy fotózás előtt biztosan szánok a készülődésből pár perccel többet a hajformázásra. Nekem sosem volt vállnál hosszabb érő hajam, elég hamar rá kellett jönnöm, hogy jobban járok egy jól megválasztott rövid frizurával, így 19 éves korom óta ezzel kell beérnem. Hanna, Eszter és Noémi viszont hallani sem akar bubifrizuráról. Mondjuk nem is erőltetem, mert jól áll nekik a hosszú haj, Hannának pedig igazi ékessége hullámos, dús loknija. Így aztán kénytelen vagyok fejleszteni csekélyke frizura készítő tudásom. Mondhatni továbbképzésre járok. Hanna osztálytársának anyukája olyan fonás technikákat mutatott nekem, hogy tátva maradt a szám. Ő tanított meg a parkett fonásra, ami persze elsőre nem sikerült, de szorgalmasan gyakorlom, már ha van rá önként jelentkező. Mert sajnos nálunk a fésülködés eléggé hangos folyamat szokott lenni pedig beszereztem fésüléskönnyítő hajsprayt és egy fodrászat is megirígyelhetné azt a fésűválasztékot, amivel rendelkezünk. Hiába fésülöm óvatosan Hannát, az első mozdulat után visít vagy jajgat. Minden alkalommal elmondom neki, hogy örüljün, hogy hullámos haja van, más nők egy vagyont költenek arra, hogy begöndörítsék hajukat- ő egyenes hajzuhatagról álmodik. A kicsik közül Noémi tűri a legjobban a fésülést, Eszter is szeret nyafogni közben... No ennyi bevezető után íme, hogyan készíthetünk pofon egyszerűen kontyot lányainknak megunt és felgöngyölített harisnyából, lábszárvédőből vagy zokniból. Aztán lehet vitatkozni azon, hogy a végeredmény decens, konzervatív, nagylányos vagy csini. 1. Készítsünk erős gumival egy lófarkat! 2. Húzzuk rá a felgöngyölített zoknit vagy lábszárvédőt! 3. A kilógó szálakat pálmafa alakban osszuk szét a körön! 4. Erősítsük meg újra egy erős gumival! 5. A kilógó tincseket csavarjuk körbe a zokni mentén és csattal igazítsuk, erősítsük meg. Íme a végeredmény: Frizurakészítő tanfolyam pedig tényleg létezik, nemrég a Baba-Mama Expón ismerkedtem meg egy szimpatikus fodrász hölggyel, aki az önként jelentkező kislányok hajából bámulatos ügyességgel varázsolt különleges frizurát. Akkor beszéltünk arról, hogy tarthatna tanfolyamot lányos anyukáknak. Nemrég jött az email, hogy egy női frizura áráért lehet jelentkezni. Megyek, megkeresem az elérhetőségét.

Biztosan hallottatok a Budapest Beyond nevű a hagyományos és kissé unalmas idegenvezetésen túlmutató városnéző sétákról, amelynek egy bizonyos Baglyas Gyuri a vezetője. Még nem? No hát akkor most itt az ideje. Gyuri és gondosan összeválogatott kollégái azzal tűntek fel, hogy Budapest kevésbé népszerű, ám sok izgalmat rejtő kerületeiben tartanak idegenvezetést vagy ahogyan a honlapon is szerepel szocio kulturális sétákra invitálja az erre fogékony közönséget. " Városélmény. Legendák a múltból. Kreatív játékos feladatok. Szórakoztató történelem. Interakció Budapesttel és egymással. Személyes emberi találkozások. Illusztrációk. Összefüggések. Pihenés és tanulás. Alternatív helytörténeti ismeretek. Bekukucskálások. Nyitott és felkészült vezetők. Színes városi hangulatok. Titkok és rejtett helyek." Leginkább a nyolcadik kerületben, méghozzá úgy, hogy bejutsz közben kapualjakba, körfolyosós házakba vagy éppen egy muzsikus cigány otthonába is. Bezsebelt már jó pár díjat, sokan írtak róla és én csak a kedvező alkalomra vártam, hogy kipróbáljam milyen is egy ilyen Budapest Beyond séta. A kedvező alkalom Karácsony formájában aztán elérkezett. Zoltánt leptem meg városnézésre beváltható kuponnal. Némi telefonbeszélgetés és egyeztetés előzte meg a vásárlást, mert ezúttal nem csoportos, hanem két személyes, privát túrát kértem és nem a "nyóckerben", hanem a játszóházunk környékén, a Gozsdu udvar mellett, a Király utca környékén. Zoltán nagyon örült a nyakkendőn, elektronikus kütyün vagy pizsamán túlmutató ajándéknak és csak arra vártunk, hogy kitavaszodjon, mert mégiscsak kellemesebb tavasszal mászkálni a kis utcákban, mint hidegben, latyakban. Idegenvezetőnk Anna aztán elvitt minket a kevésbé ismert kis utcákba, ahol időnként a falfirkákat, street arts-ot elemeztük aztán hosszan beszélgettünk a város egyetlen zsidó rituális fürdője a Mickve előtt, amelynek felfedezése azért is volt nagy élmény, mert nemrég volt szerencsénk a Pesti Színházban látnunk a MIKVE című színdarabot, amelyben olyan nagy színésznők is játszottak, mint amilyen Eszenyi Enikő, Papp Vera és Börcsök Enikő. Anna egy csomó olyasmire hívta fel a figyelmünket, ami mellett csak úgy elmentünk volna. Hozott magával a régi belvárosról készült fotókat. Összehasonlítottuk az azon látottakat a mostani állapotokkal és sajnáltuk, hogy már nem jár a Klauzár téren a villamos. Megtudtuk, hogy miért hívták a Király utcát a háború előtt Zsidó utcának, hogy tele volt kis boltokkal és hogy ezt jobban el tudjuk képzelni felolvasott nekünk egy részletet Krúdy egyik elbeszéléséből. Körülnéztünk a Király utca valaha szebb időket látott, ám a "legrégebb" jelzővel ellátott házában. A több, mint két órás sétánk a Madách téren ért véget, ahol Anna egy érdekes történetet mesélt el arról, hogy az oszlopos, vörös téglás épületkomplexumot az amerikaiak szovjet film díszleteként emlegetik, míg a szovjetek New York tökéletes díszletét találták meg benne régen. A túrát csak olyanoknak ajánlom, akik feltételek nélkül imádják Budapestet. Igen. Kutyakakistól, hajléktalanostól, graffitistől... Olyanoknak, akik hajlandóak felemelni a fejüket, hogy meglássák mi van a szemmagasságon túl. Olyanoknak, akiknek természetes a sokszínűség, a másság. Akiket érdekel mit mesél egy málladozó vakolat, egy felirat, egy régi reklámtábla. Mert Budapest sokkal több a Lánchídnál, a Halászbástyánál és a Hősök terénél. Csak sajnos nem mindenkit érdekel mi van azon túl.

Nemrég, egészen pontosan nőnapon ilyen csodás hóvirágokkal vártak bennünket az oviban a Csigabiga csoportban. Elállt a lélegzetem a látványtól, a távolból úgy tetszett, mintha igazi hóvirágok kandikáltak volna ki az ajtóra ragasztott papírkosárkából. Aztán közelebb érve egyértelművé vált, hogy a hóvirágok kartonpapírból és egy olyan egyszerű, de nagyszerű technikával készültek, amilyennel bárki próbálkozhat otthon. Egy- egy szálat kaptam Esztertől és Noémitől. Az egyik az autómban hirdeti a tavaszt, a másik a játszóházunkban. Lehet, hogy azért is kedves nekem annyira, mert óvodában ez volt a jelem. Ha valaki pedig igazi hóvirágszőnyegre vágyik, ne mulassza el megnézni az Alcsúti Arborétumban a hóvirágmezőt. Mi már láttuk, akkor írtam is róla. Idén megelégedtem a kedves ovis hóvrágokkal. Az igaziak úgyis védettek és hamar elhervadnak, vagyis aligha díszíthetném velük a környezetemet. Az óvó néniktől pedig ezután is nagyon szívesen tanulok és figyelem milyen kreatív csodákat gyártanak a közelgő ünnepekre vagy csak úgy, hogy otthonos, kedves hely legyen a lányok második otthona, ahová annyira de annyira szívesen járnak, hogy hiába mondom minden reggel nekik, hogy lassan, kézenfogva haladjanak az öltözőbe, ők rám se hederítenek és rohannak és amikor hazajövünk, egymás szavába vágva mesélnek élményeikről.

A történet nem olyan érdekes, de azért mégis lejegyzem, hogy majd évek múlva is tudjuk, hogy Hanna kisujja egy ártatlannak tűnő kidobós játék alatt eltört. Persze amikor a keményre fújt pöttyös labdát Hanna éppen próbálta kivédeni és az a kisujjára olyan szerencsétlenül esett, hogy azon nyomban egy reccsenést is hallhattak a körülötte lévők, még senki nem gondolta, hogy komoly a sérülés. Hanna úgy mesélte, hogy egy határozott mozdulattal visszahajlította a megfelelő helyre, majd megmutatta a testnevelés tanárnak, aki megnyomogatta majd kiküldte az addigra már erősen szipákoló Hannát, hogy tegye hideg víz alá a sérült testrészt. Amikor visszatért a lehűtött ujjacskával, újra beállt játszani, bár nem önként. Ekkor érkezett a második ütés és egy újabb reccsenés. Amikor délután az aulában megláttam Hanna zsebkendőbe csavart kisujját és megvizsgáltam közelebbről, csak azt láttam, hogy meglehetősen duzzadt és a színe sem az az egészséges rózsaszínű volt, inkább lilás árnyalatban játszott. Gondolkodtunk, hogy mennyire kell komolyan venni a sérülést, mozgattuk, nyomogattuk, aztán úgy döntöttük jobb ha a négy napos pihenőnap elé nyugodtan tekintünk vagyis irány a Bethesda, ahol biztosak voltunk benne, hogy hosszú várakozóidőre kell számítanunk, de pont akkor rá is értünk. Így aztán nagyon sokat beszélgettünk Hannával kettesben, amire óriási szükségünk is volt és aminek konklúziója az volt, hogy ideje szülinapi kívánságának eleget tenni végre.. Aztán még az is jó volt a rosszban, hogy mindez a bal kisujjával esett meg és nem az íráshoz elengedhetetlen jobb kezével. Hannát borzaztóan érdekelte eközben a röntgen működési elve és alig várta, hogy sorra kerülhessen. Ott aztán készítettek két felvételt a csámpás ujjacskáról, majd újra várakozás következett. Mire mi következtünk, Zoltán is befutott ujjra újra. A röntgenfelvétel addigra már az orvos monitorján mutatta az egyértelműen látható törést azon az icurka-picurka ujjon. Hanna gyönyörködött benne, aztán mire észbe kapott már tették is rá a sínt és a buci kötést. Testnevelés és néptánc alól felmentést kapott. Nem volt szomorú. Érdekes, mert a zongora csak otthon jutott eszünkbe. Vicces kedvében volt, azért azonnal leült a hangszeréhez és játszani kezdte a szamárindulót meg a többi kívülről tudott darabot. Most az egyszer nem számított, hogy helyes ujjrendben játszik vagy sem. Csütörtökön, az iskolai népdalverseny döntő előtt kell visszamennünk kötözésre. Nekem úgy tűnik máris összeforrt, hiszen a tavaszias hétvégét biciklizéssel és intenzív mozgással töltötte ő is. Nem volt hajlandó felkötni a karját háromszög alakú kendővel sem és ha nem szólok rá, bekötött ujjal mászókázik. Ezek után nem tudom miért is van felmentése testnevelés alól. Az első (és remélem utolsó) törés érdekessége aztán lassan nyűggé, teherré vált Hanna számára, és unja már, hogy mindenkinek el kell mesélnie, hogy igen, el van törve a kisujja, nem gipszben van hanem sínben és egy szerencsétlenül dobott és el nem kapott labda okozta a sérülést, ami egyáltalán nem fáj már. Most azon gondolkodom, hogy nem kívántam -e véletlenül dolgozatírás előtt Hannának kéz és lábtörést reggel. Ma elmagyarázom neki a mondás eredetét. Leírom, hátha valaki nem tudná: Régi babona, hogy ha valakinek előre jót kívánsz, akkor azzal szerencsétlenséget hozol rá (a fordítottja teljesül, mert elkiabálod a jót), ezért inkább a rosszat kívánták az emberek, hogy attól óvják meg azt, akinek kívánják. A kéz és lábtörés a német "Hals-und Beinbruch!" fordítása. Marhaság! Sosem voltam babonás!

Nem tudom mennyit gondolkodtak a névválasztáson a játszóház tulajdonosai, de szerintem zseniális. Könnyen kiejthető, megjegyezhető, vicces és aranyos no meg azonnal kifejezi azt is, hogy a játszóházban milyen a hangulat. Vasárnap délutánra ígértük meg a lányoknak, hogy ellátogatunk a nemrég nyílt Kackac játszóházba és dacolva minden pszichológiai útmutatással, igenis zsaroltuk és sakkban tartottuk őket, vagyis a nem megfelelő magatartásért a program elhalasztását ígértük be nekik. Ők meg próbáltak jók lenni és számolták a napokat. Annak idején ott voltunk a megnyitón, ám a nagy tömeg és a próba üzemmód miatt nem maradtunk sokáig. Azt azonban már akkor láttuk, hogy ez nem az a megszokott játszóház kategória, minden a legnagyobb gonddal lett kiválasztva, megépítve és a design is olyan, amitől nemcsak a gyerek, de a szülő szája is tátva marad. Kezdjük a mosdókkal, amelyek három különböző magasságban lettek megépítve egymás mellett. A sok kis labdával megbolondított beépített mosdó előtt aztán kézmosás előtt lehet dilemmázni, viccelődni és gondolkodni, hogy vajon a legalacsonyabb, a legmagasabb vagy a kettő közötti magasságúban mossunk kezet. A játszóházat az a húszon-valamennyi nagyon színes, nagyon hangos, nagyon világító játékgép teszi különlegessé, amelyekbe zsetonokat kell bedobni, majd célozni, eltalálni, hozzáérni, dobálni, nyomni, tekerni stb., mire a hálás gép irdatlan mennyiségű kupont köp ki magából, majd ha már annyi összegyűlt belőlük, hogy anyuka sem bírja tartani egy kézzel, be lehet tuszkolni egy másik gépbe, ami megszámolja a cetliket és kiad egy bizonylatot helyette. A bizonylaton szereplő pontokat aztán távozáskor ajándékra lehet beváltani. Mielőtt a szívéhez kap minden jóérzésű anyuka és azt mondja, megáll az esze, hogy már gyerekkorban a játékgépek használatára ösztönzik a gyerekeket és máris függővé teszik őket, elárulom, hogy a legtöbb játék ügyességi és ha nagyon szeretném azt is megállapíthatom, hogy az egyik a gyorsaságot, robbanékonyságot fejleszti, a másik pedig a figyelmet, összpontosítást, akkor máris fejlesztő játéknak is elnevezhetjük valamennyit, bár remélem nem minden anyuka olyan, hogy a gyerek önfeledt játéka közben azon morfondírozik, hogy ez csemetéje melyik részképességet fejleszti. Ezek a játékok bőkezűen megjutalmazzák a játékosokat kuponokkal, amit a gyerekek módfelett élveznek, hiszen kézzelfogható az ügyességért járó dicséret. Gondolom azért nem válik ettől máris játékgép függővé a gyerkőc. A mértékletesség ide is érvényes, de ugyanez igaz a nyalókára, vattacukorra de a tv nézésre is, úgyhogy rajtunk szülőkön (is) múlik, hogy mire szokik rá gyerekünk. A lányok sokáig ugráltak a trambulinon, aminek puszta nézésétől is elfáradtam, ám ők nem, így a hatalmas, csúszdákkal és máshol nem látott ötletekkel tarkított mászókomplexumban, -amelyikről egyébként nem árt tudni, hogy az ország legnagyobb mászóvára- tűntek el a szemem elől. Tőlem teljesen szokatlan módon azonban egyáltalán nem izgultam, nyugodtan kortyolgattam a mesterien elkészített kávékülönlegességet. A játszóházban van még egy speciális műanyaggal bevont pálya, ahol korcsolyázni lehet (bérelhető korikkal) és egy spéci beltéri homokozó a totyogóknak, ahol olyan érzése van a gyereknek, mintha a tengerparton lenne. Enni, inni is lehet egész elfogadható áron, így nem kell éhség vagy szomjúság miatt félbeszakítani a játékot. Időnként a színpad is megtelik élettel és az animátorok vagy épp meghívott vendégek azért próbálják a csilivili gépek és a mászóvár mellől egy kis pihenő erejéig elcsalogatni odacsalogatni a gyerekeket. Jó élményekkel, kellően kipirulva és kifáradva ültek be a lányok az autóba, ahol alvás-közeli állapotba kerültek mind a hárman, ám annyi erejük még volt, hogy azt mondják, nagyon klassz volt és jöjjünk máskor is a Kackacba.

Szándékosan nem hívom adventi naptárnak, hiszen a latin eredetű advent szó jelentése megérkezés (az Úr érkezése), eljövetel. A karácsonyra való előkészület ideje, kezdete pedig András naphoz (november 30.) legközelebb eső vasárnap. Nem vagyok biztos abban, hogy más ünnep várására is ildomos az advent kifejezést használni. Remélem valaki felvilágosít, én elbizonytalanodtam, így a Húsvétváró naptár elnevezés mellett maradtam. Minek kell? Mert a lányok nagyon várják már a tavaszi ünnepet és minden nap megkérdezik hányat kell aludni. Mert nekem is jó lesz látnom, mennyi időm van még a lakás húsvéti feldíszítéséhez, a locsolóváró sütik kitalálására és elkészítésére és mert a karácsonyi adventi naptárjainknak évek óta hatalémas sikere van a lányok körében és én minden egyes kis csomagbontás alkalmával ugyanúgy örülök az izgalmuknak, örömüknek, mint ők. Idén viszont a hagyományokkal ellentétben csak egy garnitúrát készítettem. Találtam egy helyes, szalmával kitömött fadobozt, amiben valamikor valamilyen jófajta bor volt és én persze nem dobtam ki a dobozt. Ebbe ültettem bele a a répává alakított papír gurigákat. Az alapötlet Mónitól származik. Amikor megmutatta otthonukban a művét, először fel kellett locsolnia, aztán pedig eltűrnie, hogy azt mondjam neki, ilyen nekünk is kell, ezt az ötletet magammal viszem. Nem volt ellene kifogása én meg szaladtam a papírboltba narancssárga és zöld krepp papírért. Guriga van itthon dögivel, hiszen kedvenc technikámhoz mindig jól jönnek. A formákkal azonban nem voltam maradéktalanul megelégedve, így annyit változtattam az eredetihez képest, hogy két oldalt benyomkodtam a hengereket, hogy valóban valami háromszög alakú répaformát alkossanak mind a tizenheten. Kiszámoltuk a lányokkal, hogy a nemzeti ünnepünk után, majd huszadikától húzhatják ki a szalmából a répákat, amelyek a jól bevált masszirózás, teadélután, közös sütés, kulturprogram, mozi utalványok mellett klasszikus rajzfilmek és mesék címeit is tartalmazzák, amelyeket tévé híján majd a laptopunkon keresztül nézhetnek meg a lányok.