Hanna életében jönnek-mennek a gyerekismerősök. Bölcsődés korában is szert tett egy két barátnőre, akiknek a nevét , itthon sűrűn emlegette és akikről aztán már többet nem hallottam. Vannak az óvodában is kedvenc játszópajtásai és barátaink gyerekeire is szeretettel gondol. Az internetes barátnőim kisgyerekeivel együtt nőtt fel, egy-egy találkozón játszott is velük, az ő nevüket is megemlíti.
Az igazi, nagybetűs és remélem sokáig tartó BARÁT azonban ne más, mint Balázs. Igen, történetesen egy kisfiú az, akivel a legszívesebben találkozik, játszik és egyelőre fürdik is. A történet egyszerű. Henivel, Balázs anyukájával szomszédok voltunk a társasházban, amit azóta mindketten otthagytunk. Szinte egyszerre lettünk pocakosak, együtt éltük meg a terhesség akkor még ismeretlen pillanatait (azóta neki is lett egy kislánya és ugye nekem is kettő..) együtt izgultunk, nevettünk és sírtunk. Balázs októberben született, Hanna decemberben, így még azt is elmondhatom, hogy Heni egy kicsit kitaposta az utat előttem. No de nem magunkról akarok írni, bár erről is lenne mit, pl. a közös kávézásokat amiket oázisként éltünk meg a gyereksírás és gyereknevelés mellett. Inkább Balázsról írok, aki együtt cseperedett Hannával és valóban reméltük, hogy jó barátokká válnak. Öröm látni őket, ahogy megölelik, megpuszilják egymást amikor találkoznak. Vagy a hosszas búcsúzkodásukat, ami már már megható. Mint a kis felnőttek. Persze vannak viták is köztük de hihetelen édes ilyenkor is a kibékülésük a bocsánatkérésük. Mosolyogva és néha könnybe lábadt szemmel nézzük őket Henivel és alig várjuk, hogy elérjék azt a kort, amikor beírathatjuk őket a tánciskolába, hiszen erről álmodunk azóta, amióta az első lépéseiket tették meg gyerekeink.