RSS

2009. április 29.

Párizs, London 1. rész


Az egyetlen ember, akire több napra is rá merj/tük bízni a kicsiket, Vivien, akinek ikres pocakja, úgy növekszik ahogyan a nagy könyvben meg van írva. Ez viszont azt is jelenti, hogy már nem sokáig számíthatunk "szolgálataira", így aztán most vagy (ha nem is soha) egy darabig biztosan nem -alapon megvettük gavallér munkahelyemtől a kedvezményes repülőjegyeket Budapest Párizs ill. London-Budapest szakaszra, hogy eleget tegyünk francia barátaink és a Londonban élő Barbara nyaggatásásnak, miszerint "Mikor jöttök meglátogatni?". Szinte unalmas, de nekem igazán semmi dolgom nem volt azon kívül, hogy kitaláljam nagyjából hogyan szeretnénk tölteni a három napot és olyan nehéz döntéseket kellett meghoznom, hogy az ebéd és a vacsora közötti időben melyik kávézóban szeretném figyelni Párizs lüktetését. Nemúgy Zoltán, aki amikor megtudta , hogy az Eurostarra egy egyirányú jegy kettőnknek csaknem annyiba kerülne amennyiért akár a tengerentúlra is repülhetnénk, addig nem nyugodott, míg talált egy jóval kedvezőbb megoldást. Nem kevés időt töltött a számítógép előtt, szervezett, levelezett, egyezkedett, tájékozódott, aminek persze meglett az eredménye.

Hannára anyukám vigyázott, szombatra Heni és Laci vette magához harmadik gyereknek Hannát, vasárnap pedig a Pán Péter musicalt (itt a közeli Erzsébetligeti Színházban) nézték meg anyuval és "véletlenül" kedvenc ovis barátnőjével, Imóval. Szokásos instrukciók, vész-forgatókönyvek és telefonszámok lejegyezve.
Aznap hajnalban Noémi, szokásával ellentétben kétszer is felriadt és nekem úgy kellett visszaaltatnom a bizonyára receptoraiban, szülei kiruccanásátt pontosan érzékelő lányomat, hogy közben a fejemben elterveztem, mely lépcsőfokokra kell óvatosabban ráálépnem, hogy ne ropogjon olyan hangosan, hogy lefelé menet aztán felébressze a gyerekeket. Elszökésről szó sincsen. Hannának már napokkal előbb, a kicsiknek viszont csak előző nap elmondtam, hogy egy rövid időre elutazunk és mielőtt szájuk legörbült volna, elhangzott a bűvös "de hozunk ajándékot" ígérte is,ami persze ezúttal is hatásosnak bizonyult.
Hajnalban már robogtunk is a sokat dícsért M0-ás autópályán a reptér felé, úgy terveztem, majd ott iszunk egy kávét. Erre azonban nem jutott már időnk. A reggeli párizsi gép nagyon-nagyon tele volt és nekünk kedvezményes jegyeseknek folyamatosan a fejünk felett lebeg a lehetőség, hogy nem férünk fel a járatra. Szerencsére nem így történt és bár régi ismerős kolléganőm a beszállásnál megkérdezte mennyi időre megyünk a fények városába, nekem az elmaradt fekete kapcsán a válaszom anyi volt "óh, csak egy kávéra".
Megfigyeltem, hogy egy kis időnek el kell telnie, hogy ne jusson mindenről Hanna, Eszter és Noémi az eszünknkbe. A magasban, a Hold láttán, szinte hallottam Noémi hangját, ahogy azt mondja Hód..
Aztán megérkeztünk. És ahogyan azt előre tudtam, honvágyam volt. 15 hónap nem olyan nagy idő egy idegen városban, mégis annyira intenzíven éltem meg a Párizsban eltöltött időszakot, hogy közhely vagy sem, ott maradt egy darab a szívemből.
Nina és Lionel már vártak bennünket. Ismerősként mentünk a parkolóba, ahol Zoltán gyors nyelvleckét adott barátainknak, megelégelve, hogy pár perccel érkezésünk után legalább tízszer kezdtem úgy a mondatot, hogy "Emlékszel?" Szóval, hogy barátaink nehogy azt higyjék, hogy ez valami szitok- vagy kötőszó, megnyugtatta őket, hogy csak arról van szó, hogy extázisba kerültem az érzéstől, hogy több, mint hat év után újra kedvenc városomban találtam magam.

0 megjegyzés: