Nem tudom ki hogy van vele, én speciel sosem hordtam sem a pénztárcámban sem az irattartómban fényképeket szeretteimről. Valahogy nem tartottam odavalónak őket.
Most sem fotót tettem a tárcámba, hanem egy picinyke rajzot, amivel Hanna lepett meg, míg én hugicáit altattam. Igen altatni, dajkálnom kell őket, mert így szoktták meg és mert nekem is szükségem van ezekre az összebújásokra. No de most nem róluk szeretnék írni, hanem nagylányomról, aki csak annyit kérdezett tőlem, látva, hogy rajzocskáját hosszan nézegetem: "Anya, meghatódtál?"
Igen, meghatódtam, mert a rajz Zoltánt és engem ábrázolt, részletesen, gondosan kidolgozva. Ügyelt Hanna a szemünk és hajunk színére, apukája öltözetére, akitől a rajzon éppen virágot kapok. (szerencsére nemcsak ünnepnapokon lep meg vele Zoltán, és ezek szerint ezt lányunk is észrevette). Zoltán göndör hajjal szerepel én egyenessel. Szivárvány ragyog felettünk és szivárványszínűek a betűk is: Anya és Apa
A rajzot azonnal lelamináltam, hogy biztosítsam tartósságát és egy mozdulattal a tárcámba tettem. Sokat jelent! A pénztárnál való fizetéskor vagy ha jobban tetszik a pénztártól való távozás után eszembe juttatja (ha esetleg valami folytán elfelejteném), hogy kik a legdrágábbak nekem.