RSS

2009. április 29.

Párizs, London 2. rész







Mielőtt megérkeztünk volna vendéglátónk lakásához, betértünk egy boulangerie-be, ahol iszonyatos önkontroll kelett ahhoz, hogy ne vegyem meg az összes péksüti, quiche és croissant csodát. A ronda de finom mandulás párna lett az új kedvencem, amit a vendéglátó háziasszony Nina herendi tányérkészletéből fogyasztottunk el később. A Herendi úgy került az asztalra, hogy Nina legalább annyira rajong Magyarországért , mint mi Franciaországért. Bármikor amikor itt jár, vásárol egy darabot meglévő herendi készletéhez, amiben az a jó, hogy legalább visszamenőleg is számon lehet tartani hányszor jött Budapestre. Muszáj még leírnom, hogy Herendi porcelán vásárlásra ,rendszerint szegény Zoltán kísérte el Ninát minden alkalommal. Na most Nina elég sokáig képes gondolkodni azon,hogy a bomboniert vagy a kávékiöntőt vegye e meg, ami alatt Zoltán feje lecsuklik és elalszik de még sosem szólták meg emiatt mivel a márkaboltban van egy hatalmas bőr kanapé, ami lehet, hogy pont az ilyen típusú vásárlók hozzátartozóinak van fenntartva.
No de hogy ne kalandozzak el, folytatom a finomságoknál. Bőséges reggelink után szinte azonnal a közelgő ebédre kellett felkészíteni hasunkat. Eredetileg vacsorázni szerettünk volna az elegáns Jules Verne étteremben, de recesszió ide vagy oda, három héttel előre kellett volna asztalt foglalni, különösen ha ablak mellett szerettünk volna ülni.
De persze, mint minden ez sem történt véletlenül, hiszen be kellett látnunk, hogy sokkal nagyobb élmény napközben pásztázni Párizs panorámáját és keresgélni az ismerős épületeket, mint este a fényeket nézni. Aki járt már az Eiffel Toronynál, tudja, hogy mindegy mikor megy, hosszú sorok kígyóznak a pénztárak de legalábbis a liftfeljáró előtt. Aki lépcsőn vágna neki kisebb sorra számíthat, viszonylag kevesebb a gyalog nekiinduló túrista pedig nagy élmény, anno azt is kipróbáltam.
A torony négy lába közül az egyik viszont magányosan áll. No ez az étterem bejárata, ahová belépve nevünk bediktálása után a privát liftre kell csak várni, ami felröppent az áhított helyre. Nem tudom ki hogy van vele, én még nem ettem olyan étteremben, ahol külön étlap van a hölgyek és urak részére. Utóbbi abban különbözik a miénktől, hogy vastagon szerepel benne az étel ára is. Nos, az én étvágyamat így nem sikerült elrontani ... Káprázatos menüsor következett, tökéletes kiszolgálással. A fogások között minden alkalommal asztalunkra tettek egy meglepetés/ajándék ételt, amivel önmagában is jól laktunk volna. Egy idő után, gyanítom a kir royal és a bor hathatós közreműködésének köszönhetően már nem zavart az sem, hogy folyamatosan azt éreztem, hogy imbolyog az amúgy biztos lábakon álló építmény.
Olyan étteremben sem jártam (vagy csak nem figyeltem eléggé(, ahol a morzsát olyan elegánsan tüntetik el villámgyorsan a pincérek, -nehogy szúrja a szó szoros értelmében drága vendéget-, mint ott a Jules Vernében. Ramas miette azaz morzsa összeszedő. Ez a kulcsszó és egész úton ez zakatolt a fülemben. Nekem kell egy ilyen fémdarab. Nálunk aztán annyi morzsát lehetne ezzel összeszedni egy étkezés után, mint a Vernében egy nap alatt. Ok, tudom, hogy morzsaporszívóval is lehet meg ki is lehet rázni az abroszt ,de azt csak étkezés után. Ezzel a micsodával meg visszaképzelhetem magam a torony tetejére és nem értenék a gyerekek, miért mosolygok azon, amiért máskor mérges vagyok.
folyt köv.

1 megjegyzés:

misumma írta...

Hát ez fantasztikus! Folytasd légysziiii, mert bár én nemigen vágytam eddig Párizsba (nem úgy mint anyukám) de történetedtől kezd megjönni a kedvem. És alig várom a Londoni részt, mert nékem meg az a szívem csücske!
Kiváncsian várom a folytatást!
pusza: Misu