RSS

2009. április 29.

Párizs, London 3. rész



A fenséges ebéd elfogyasztása után igazán jól esett az ötlet, hogy lefelé menjünk inkább lépcsőn. Izgalmasabb is, látványosabb is és nem utolsó sorban lelkiismeretünknek is jót tesz a tudat, hogy a dőzsölés után mozogtunk egy kicsit. Betudható magyar mentalitásnak vagy csak egyszerűen élelmességnek az, hogy szórakozásképpen levezettük, hogy hogyan kerülhető el bármely turistának a sorbanállás az Eiffel toronyba való feljutás érdekében. Asztalfoglalás telefonon, lifttel való felmenetel majd egy észrevétlen pillanatban, mielőtt a pincér az asztalhoz ültetne, a hátsó lépcsőn való távozás és önfeledt gyönyörködés a panorámában. Eszembe jutott, hogy még nem írtam le, hogy a vendégek nagy része nem idegen volt, hanem nagyon is helyinek tűnő, valamilyen fontos eseményt megünneplő ember, szóval egy ebéd vagy vacsora a Jules Vernében még a franciáknak is megér "pár" eurót.
Nem messze a toronytól találtunk egy "vasedény" boltot, ahol Nina segítségével azonnal vettünk egy morzsaösszeszedőt, így ez a probléma is megoldódott. Beültünk egy egyáltalán nem puccos brasseriebe, ahol szigorúan a pultnál, hogy helyiebbnek tűnjünk a helyieknél is, elfogyasztottuk kávéinkat. A kiszolgáló kedves volt és kissé ittas, pont úgy nézett ki, ahogyan elképzelünk egy francia filmbéli pincért.
A kávézás tankolásnak fogtuk fel. Észrevettük ugyanis, hogy bérelhető biciklik lepték el a várost. A párizsikakat ezzel a "kölcsönözz fél órára ingyen biciklit" módszerrel ösztönzik arra, hogy két keréken intézzék el dolgaikat, ne autózzanak feleslegesen. Lehet bérletet váltani de egy hitelkártyával a nem helyi lakos is igénybe veheti. Lionel és Nina is kedvet kapott, hogy saját városukat ezen a módon fedezzék fel velünk, így csakhamar két keréken száguldottunk néhol kerékpárúton néhol viszont az úttest szélén. A velibek Magyarországon készültek, emlékszem még írtak is róla az itthoni újságok, ennek ellenére akárhogyan kerestem nem találtam Made in Hungary feliratot rajta. Dühös lettem, mert szerintem igazán jó kis masszív gépeket gyártottunk és akár még büszkék is lehetnénk rá. Bezzeg a kínaiak a legutolsó kis csavarra rányomtatják és jól is teszik, hogy "Made in China"..



Először a Concorde térhez tekertünk el, kis utcákon át, parkokon keresztül, ahol az petanqozó férfiak játszottak halálos komolysággal. Eszembe jutott, hogy nekünk is van valahol a szekrényben egy autentikus készlet de még igencsak fényesek a golyók benne, pedig remek játék- na majd előkeresem.
A Tuleriák kertjében nem szabad biciklivel száguldozni, így inkább a Plaze Vandome-hoz, a Ritzhez hajtottunk, ahol a forgóajtóról szegény Diana jutott eszembe. Persze Zoltán nem is lenne Zoltán,ha nem játszotta volna el, amint biciklijével éppen megérkezik a luxus hotel elé. ..
A Rue Rivolin vettem egy képeslapot, amit nagy betűkkel meg is írtam és elküldtem Hannának, ahogyan azt itthon megígértem neki. (egy nappal érkezésünk után meg is találta postaládánkban, elolvasta és Velencéből kapott lap mellé tette)
Az Alma hídon át mentünk visszafelé, integettem a 63-as busznak, amin annyit utaztam és ami igazi turista járat ezért bátran ajánlom minden tömegközlekedni vágyónak, mert útja során rengeteg látványosság előtt halad el. Az egész biciklizés alatt olyan boldogsághormonok keletkeztek bennünk, hogy fütyülni, énekelni támadt kedvünk..
Két órányi tekerés után, teljesen elvarázsolva ültünk be Lionel autójába, aki kívánságunknak megfelelően, kis kerülővel vezetett haza. A Champs Elyséen dalra fakadtunk, Joe Dassin örökzöldjét dúdolgattuk, végre nem halandzsázva, hanem helyesen:



Gyors gyerekruhavásárlás következett, lévén zárás előtt pár perccel estünk be a DPAM-be, ahol annak idején még gyerektelenként, bátyám kislányának vásároltam ruhácskákat. Most sajátjaimat leptem meg a párizsi gyerekdivat egy-egy darabjával.
Nináékhoz már kifacsartan érkeztünk meg, lezuhanyoztuk magunkról az utazás és a biciklizés porát magunkról és egy pillanat alatt elaludtunk. Persze nem sokáig pihenhettünk, ismét dolgunk volt. Most egy másik, Nináék által választott étterembe volt asztalfoglalásunk. Ez a Bastille közelében van, így ismét az ominózus "Emlékszel?" szóval kellett kezdenem mondatomat, amikor az Operaház előtt elhaladva felidéztük az épp Nináékkal közösen látott Turandot darabot, ami Zoltán számára különösen emlékezetes marad, figyelembe véve operához való (v)iszonyát.
A vacsora helyszínének kiválasztás ismét telitalálatnak bizonyult, el is tettem a névjegykártyát, hátha még arra vet a sors. Én magam Saint-Jacques-t választottam. Minden falat után dícsértem édeskés ízét, a szakácsot, az elkészítés módját, így kértem Lionelt rajzolja le milyen hal ez, hátha otthon is beszerezhető. (az asztalon kréták voltak, hogy a várakozás perceit rajzolással, firkálással üthessük el ha épp nincs beszédtéma asztaltársainkkal). Nos, a rajz , fürdőszobánk egyik dekorációját ábrázolta élethűen, így egy nagy korty víz után csak annyit tudtam mondani: Ah..úgy tudtam nem szeretem a kagylót. Ma viszont ezt a Saint-Jacgues kagylót tartom új kedvencemnek, szóval belevetem magam a gasztro blogokba hátha találok valami jó kis receptet..
Öröm- és bor ittasan tértünk vissza, ahol még mindig nem ért véget az eszem iszom. Nináék amolyan nagyon elegáns párizsi módon pezsgővel és eperrel koccintottak barátságunkra. Mivel a fáradság miatt, mindkettő csaknem kiesett a kezemből, hamarosan az igazak álmát aludtuk, hiszen tudtuk, hogy másnap is legalább ilyen pörgős nap vár ránk, arról nem beszélve hogy a következő éjszakát már nem is ebben a városban, hanem Londonban töltjük..

1 megjegyzés:

sedith írta...

Hát, szóhoz sem jutok. :) Jártam Párizsban, de nem volt alkalmam így ismerkedni vele. Középiskolás voltam, és csoporthoz tartoztam. Azért az élmények ennyi év távlatából is nagyon élénkek.
Örülök nektek, hoyg ilyen jó kikapcsolódásban volt részetek! A beszámolód pedig nagyon jó, úgy érzem, mintha én is ott lettem volna!:)
puszi: edith és a csajok