Szakadó esőre ébredtünk, legalábbis mi négyen, mert Zoltán persze ragyogó napsütésben élvezi a Sagrada Familia és a Güell Park mellett, az összes barcelonai turistalátványosságot, sőt még azt is elmondta, hogy biciklis városnézésre indul nemsokára. Nem, nem vakációzni ment nélkülünk, csak business útra...
Én meg törhettem a fejem hová menjek a három lánnyal ilyen vacak időben. Mert valahogy egyik rokonom és barátom se hívott telefonon, hogy "Hali, tudom, hogy "magányosak" vagytok, mit szólnátok egy közös programhoz?", így aztán az internet programajánlójára bíztam további sorsunkat.
Nem nyugodhattam addig, míg nem találtam megfelelő elfoglaltságot magunknak, mert egy életre megjegyeztem azt a családi klasszikus mondatot, amely Zoltán gyerekorvosának szájából hangzott el hajdanán, azazhogy "Jegyezze meg Évike (anyuka), álmos gyerek nincs eszénél!", amit én kiegészítenék azzal, hogy ...unatkozó gyerek se..
És akkor beugrott, hogy egy női magazinból kitéptem egy "majd ha rossz idő lesz elmegyünk" típusú programjavaslatot. Rövid kutatás után rá is leltem a művész úr honlapjára, amiből kiderült, hogy pont ma, pont jó időben babakoncert lesz lakásán.
Fellegi Ádám minden hónap első vasárnapján lakáskoncertet ad, amire elég gyorsan betelnek a helyek, így felhívtam telefonon és legszebb hanghordozásommal, bekönyörögtem magunkat.
Aztán az elsők között érkeztünk, a körfolyosós, belvárosi ház harmadik emeletére, ahonnan már kiszűrődött a zongoraszó és meglepetésképpen még hegedűmuzsika is. Noémi- szegény- szó szerint beesett az ajtón, beütötte térdét, aminek következtében csak az ölemben volt hajlandó ülni, halk, udvarias nyöszörgések közepette.
Mónika, akiről nem sikerült kiderítenem, hogy családtag vagy esetleg civil segítő, kedvesen beinvitált mindenkit a tágas nappaliba, ahol Fellegi Ádám teljes valójában már igazi átéléssel játszott.
A hivatalos kezdésre teltház lett. Olyan szimpatikus, fiatalos szülők hozták el gyerekeiket, akik már minden bizonnyal, terhességük alatt elolvastak minden szakkönyvet arról hogy mennyire fontos a zene már az anyaméhben is, és biztos vagyok abban is, hogy jelentős százalékuk csecsemőúszásra jár, az anyukák pedig hetente kétszer jógáznak.
Persze nehogy azt gondolja valaki, hogy elvárják a gyerekektől, hogy csendben, vigyázba ülve hallgassák végig a műsort, ami -úgy érzem- akkor és ott pattant ki a mester fejéből. Az egészen pici babáknak pl. a zongora tetején a helye, a nagyobbak anyuka ölében ringatóznak, a még nagyobbak közel merészkednek a hangszerekhez.
Beethowen Tavasz szonátájával indult a szokatlan program és magam is meglepődtem mennyire magával ragadja lánykáimat a muzsika. A zene, amelyik összehasonlíthatatlanul másképp szól egy lakásban és egy cd lejátszón keresztül. Ahogy Fellegi művész úr mondta (merthogy beszél és magyaráz a játék előtt és után), az emnbernek is szüksége van friss zöldségre a sok mirelit után.
Persze, amikor az újdonság varázsa elmúlt, a gyerekek mocorogni kezdek, így jól jött a rövid szünet, amit a vendégek nagy része a kis konyhában rögtönzött büfében töltött el.
Nem mondom, hogy feszülten, pisszenés nélkül figyeltek a zenére a gyerekek de nem is várta el tőlük senki sem. Nem is ez a célja ezeknek a koncerteknek. Ízelítőt kapni a klasszikus zenéből egy kicsit másképp, mint amit megszoktunk. Abban pedig teljesen igaza van Fellegi Ádámnak, hogy minél közelebb van a hangszer a közönséghez, annál nagyobb hatással van rá.
Eszter és Noémi nagyon muzikális, szinte egész nap énekelnek vagy csak dudorásznak. Hanna eközben Kati néninek köszönhetően már magabiztosan tapsolja a tititákat és egyre erősebb benne az elhatározás, hogy valamilyen hangszeren ha lehet első körben furulyán és hárfán megtanul zenélni. A mai nap után szívesen megismerkedne a hegedüléssel és zongorázással is. Az előbbiről megpróbálom lebeszélni. Elevenen él bennem ugyanis, hogy jómagam is négy évig hegedű növendéke voltam a kerületi zeneiskolának. Máig csodálattal tekintek családtagjaimra, akik ép ésszel kibírták nyekergésem, sőt anyukámat, aki rendíthetetlenül ösztönzött további gyakorlásra. Szóval reménykedem, hogy a zongora hangja és látványa erős nyomot hagyott lánykáimban és egyszer megvalósul titkos vágyam és négykezest vagy hatkezest adnak elő a kandalló mellett üldögélő anyukájuknak, mondjuk egy szép karácsonyi napon. Ha mégsem, hát jó lesz síppal, dobbal, nádihegedűvel is. Lényeg, hogy örömmel tegyék.

(Fényképezőgépet nem vittem, de aggodalomra semmi ok. Mónika rengeteg képet készített, amit megígérte, hogy el is küld nekem. Addig ideteszek egy apa nélküli képet)