Ahogy kinéztem a mézeskalács ház ablakán láttam, hogy a felhők befészkelték magukat a hegyek közé, egyhamar nem fog elállni az eső, így hosszú ujjasokat, gumicsizmát és esernyőt kotortam elő a bőröndből. Egyáltalán nem bánkódtunk. A lányok imádnak gumicsizmában pocsolyába ugrálni, esernyővel fel s alá sétálni, mi pedig örültünk, hogy az esős időre tartogatott programnak végre eleget tehetünk azaz lemehetünk Parajd nevezetességébe, a sóbányába, amiről addig csak annyit tudtunk, hogy jót tesz a légzőszervi megbetegedésben szenvedőknek, a köhögősöknek de úgy általában mindenkinek, kivéve klausztrofóbiásoknak és a magas vérnyomásban szenvedőknek. Tudtuk, hogy kissé hűvös lesz ezért ajánlott pulóvert vinni magunkkal. Valami különlegesre számítottunk de nem sejtettük, hogy mekkorára...
Már az is izgalmas ahogy a csuklós busz beszáguld a bánya nyílásán át az alagútba és kb. 3 perc után megáll a hegy gyomrában.



A százvalahány falépcsőn egyre lejjebb jutottunk, míg egy kapun átlépve egy olyan mesevilágba érkezünk, amelyről addig fogalmunk sem volt, hogy létezik. Magával ragadó, tekintélyt parancsoló, hatalmas térbe csöppentünk, ahol a vendégek már vígan tollasoztak, pingpongoztak, hintáztak, ettek-ittak a sószagú barlangban. Kapkodtuk a fejünket és a levegőt is attól a csodától, ami akkor a szemünk elé tárult. Piciny hangyáknak éreztük magunkat a teremben. Csodálkozásunkból felocsúdva, első dolgunk volt saját nyelvünkkel meggyőződni arról, hogy itt valóban minden só.






Azt mondják, hogy a sós levegő jótékony hatása még jobban érvényesül ha felpörgetjük magunkat, ha mozgunk, hiszen erőteljesebben vesszük a levegőt és így hatékonyabban bejut a tüdőnkbe az áldásos levegő. Ez a magyarázat a tollasozó, szaladgáló gyerekekre és felnőttekre és ez az apropója annak is, hogy egy igen tekintélyes méretű ugrálóvár és mászóvár fogadta az arra pár lejt nem sajnáló vendégeket. A mi gyerekeink persze azonnal birtokba vették a színes mászókát és abban bíztam, hogy a gyógyító levegőt jó mélyen belélegzik minden egyes mászásnál és ugrálásnál.
A 20 perc, amire befizettük őket hamar eltelt, mégis nyöszörgés nélkül jöttek le a mászókáról, hogy kipróbálják a többi játékot, amelyek a barlang egy részét elfoglalta. Volt hinta, libikóka, favonat, farepülő és csúszda sőt még tv is, amelyben éppen a Minimax csatorna volt beállítva. A hátsó teremben istentiszteleteket tartanak az ott kialakított Nepomuki Szent János ( a sóbányászok védőszentjéről elnevezett)kápolnában , egy leválasztott részben pedig a bánya történetéről olvashatunk. Persze esélyem se volt a sok gyerektől beleásnom magam a tudnivalókba, így megkértem Mónit, hogy fotózza le egyenként a feliratokat és majd itthon (úgy nyugdíjas koromban) áttanulmányozom. (Azóta megtaláltam a honlapon is a hasznos tudnivalókat) Egyvalamiben végre azonnal egyetértettünk Zoltánnal. Eddigi életünk során szerencsénk volt igazán sok szép helyen megfordulnunk, de ehhez fogható csodát még egyikünk se látott. Mialatt a végtelennek tűnő falépcsőn felfelé haladtunk, megfogadtuk, hogy erdélyi pihenésünk alatt még legalább egyszer újra eljövünk a mesevilágba. Szerencsésebb lenne egyébként a benzines buszt egy elektromos járgányra lecserélni, mert bizony eléggé érezhetően és zavaróan beszorul a kipufogó gáz szag a bánya várótermébe. Próbáltuk meggyőzni magunkat, hogy a belélegzett sós levegő ellensúlyozza a búcsúzóul kapott szénmonoxidot..
Erdély vonzereje kétségtelenül, gasztronómiájában is rejlik. Azért igyekeztünk a felszínre, mert mi pont egy meglehetősen autentikus gasztronómiai élmény elé néztünk.



Különleges ebédmeghívásban volt részünk amit semmiképpen nem szerettünk volna lekésni. Szakadó esőben érkeztünk a háziakhoz, akik pálinkával, áfonya likőrrel kínáltak, majd amikor mindeni elfoglalta a helyét a kerti fa pavilonban, ordás buktát kaptunk, gondolom étvágygerjesztőnek. Az eső senkit nem zavart, sőt különlegesen hangulatossá tette az ebédet. A gyerekek egy idő után dacolva az időjárással, hintázni kezdtek és mi anyukák hagytuk őket, mert nem cukorból vannak és mert újabb fogások érkeztek, amelyek kellőképpen elterelték a figyelmünket.



Került az asztalra padlizsánkrém és sajttál. Én magam beértem volna estig az előbbivel de persze máris megérkezett a csorba leves a növendék hússal, amit először a Gyilkos tónál kóstoltam. Hatalmas tálcán kínálták a ropogósra sült báránycombot, amit már csak a szemünk kívánt igazán, majd újra az ordás bukta következett. Repült a sok poén, a székely vicc és az idő is, így aztán megköszöntük a vendéglátást és a szállásunkra mentünk.







Mondjuk Zoltánnak inkább a detoxikálóba kellett volna mennie a sok pálinkától. Ugyan ő az a fajta, akin nem látszik meg a sokadik kupica feles sem, arról elfeledkezett hogy aznap este még vezetnie kell. Timihez, az addig csak virtuálisan ismert barátnőmhöz volt meghívásunk Székelykeresztúrra. Megfordult a taxizás gondolat fejünkben, végül úgy döntöttünk egy kiadós alvás és egy erős kávé vezetésbiztossá teszi Zoltánt és nyugodt szívvel elautózhatunk Timiékhez.

Timiék házát egész könnyen megtaláltuk. Két embert kérdeztünk meg, hogy tudják e merre esik a címben megadott ház, mire ők inkább a meghívóink nevét kérdezték meg, majd mintha csak a város polgármesteréhez mentünk volna, akit mindenki ismer és tisztel, magabiztosan útba igazítottak, sőt mire odaértünk, már telefonon riasztottak is, hogy vigyázat vendég közeledik! Jót mosolyogtunk ezen a mindenki ismer mindenkit érzésen és kicsit irigykedtünk. István már várt a kapuban. Mintha ezer éve ismertük volna egymást. Timi bűbájosan, mosolygósan fogadott, a lányok pedig egyetlen pillanat alatt összebarátkoztak Anettel és kisöccsével Istvánkával. Anett és Hanna valóban kísértetiesen hasonlítanak egymásra. Göndör fürtök, nagy barna szemek. Mintha testvérek lennének. El is határozta, hogy Anett barátságát ápolni fogja, leveleznek majd, mint a nagyok és ő lesz az ő erdélyi kis barátnője.
de jó is lenne, ha tizenvalahány évesen is még tartanák a kapcsolatot, amelyet két blog "tulajdonosa" azaz Timi és én indított el.
A fiúk a szoba egyik sarkában beszélgettek, mi pedig a másikban pletyiztünk Timivel. Kölcsönösen megajándékoztuk egymást és én még most is alig térek magamhoz attól a figyelmességtől, amit ott és akkor kaptunk.
Terülj terülj asztalkámmá változott a nappali. Hiába kértük Timit, hogy ne főzzön ránk, ő azt mondta, hogy feléjük ez így szokás. Tiszteletben tartottam és annak ellenére hogy pár órával azelőtt degeszre ettük magunkat bizony jól esett a sok finomság. Egyedül Eszter nem evett egy falatot se, ami némi értetlenséggel töltött el, tekintve, hogy ő a legkevésbé válogatós és a legínyencebb a három lányomból. Aztán egy váratlan pillanatban kiderült, hogy miért nem kóstolt bele a friss csirkébe, salátába és süteménybe és csak igen jó reflexeinknek volt köszönhető, hogy csak a nappali kis részét hányta össze. Nos igen. Akkor még nem igazán tudtuk, hogy ez csak egy gyomorrontás, amit Eszter, ebédnél tanúsított mértéktelen evése okozott vagy valami vírus, ami tulajdonképpen Hannán kívül gyengébben vagy erősebben, de elért valamennyiünket.
A hányás után Eszter mindenesetre máris jobban érezte magát és folytatta a játékot. Timitől kaptunk egy kis ruhát, a bizarr szagú helyett, amit ezúton is köszönök neki, mert bizony azóta kedvenc ruhadarabja lett. Szerencsére vendéglátóink előtt nem kellett restelkednem, hiszen maguk is szülők és tudják, hogy ilyen "balesetek" előfordulhatnak bármikor, bárkivel.




Érzékeny búcsút vettünk és őszintén remélem, hogy nemsokára vendégül láthatjuk őket a mi otthonunkban is és ott folytathatjuk a csacsogást, ahol abbahagytuk. Útravalónak még a kezünkbe nyomtak egy játék kis kádat, hogy a hazafelé úton Eszter az ölében tarthassa és megelőzzük a kárpittisztítással járó fáradságot. Nem volt rá szükség szerencsére, viszont elárulom, hogy a beszámolóim valamelyikében még szerepet kap a rózsaszín, műanyag edényke.

(Timiék blogjának olvasásához meghívó kell, amit tőle lehet kérni...)

Tipp: A Sóbányában hat óránál többet ugyan nem tanácsos egyszerre eltölteni, (legalábbis az alkalmazott hölgyek szerint, akik csak tudják..), érdemes magunkkal vinni a tartalmas időtöltés érdekében tollasütőt, pingpongütőt, sőt akár görkorcsolyát is. Ugyan van kávézó és étterem is, mégis jó móka a fa asztalok valamelyikén szendvicset vagy kürtős kalácsot elfogyasztani, vagyis érdemes csomagolni valami hazait.