RSS

2010. július 13.

Erdély 5. rész Segesvár






Az eső tovább lógatta lábát, de éreztük, hogy előbb utóbb elfárad és kisüt helyette a nap. Utastársaink, István, Gabi és Márkocska viszont nem hitt az idő javulásában, így összepakoltak és hazafelé vették az irányt. Egy darabig hiányérzetünk lett de nem sokáig. Reggeli alatt megszületett az aznapra szánt útitervünk, irány Segesvár. Amikor útikönyv van a kezemben, mindig elgondolkodom azon, hogy miért pont az a kép van a címlapján ami, hogy milyen nehéz lehet egyetlen fotót kiválasztani a sok ezer közül, ami aztán ott díszeleg az adott ország bedekkerének elején. Nos, a mi útikönyvünk (amelynél jobbat elképzelni sem tudok, így mindenkinek, aki Erdélybe készül, nyugodt szívvel ajánlok) borítóján a segesvári óratorony látható.
Leparkoltunk és azonnal a várba igyekeztünk. A gyors haladásban ajándék árusok gátoltak meg de így is csakhamar annak a bizonyos óratoronynak a lábánál találtuk magunkat. Sok turistával ellentétben mi nem vártuk, hogy egész órakor forogni kezdjenek az óralap mellett lévő figurák, hiszen tudtuk, hogy éjfélig kellene ehhez a látványossághoz ott ácsorogni, hiszen minden éjjel ebben az időben jelenik meg a hét napjait jelképező festett szobrocska soron következője.
Persze ott állt az utcán Drakula grófja is, csak éppen papírmasé alakban és éppen az aktuális éttermi menüt hirdetve. A ház, amelyről ugyanis azt gondolják, hogy a vámpír gróf szülőháza, ma színvonalas étteremként üzemel. Meg is jegyeztük magunknak a helyet, hogy ha kellően megéhezünk, visszatérjünk az izgalmas helyre. Az nem számít, hogy állítólag sokkal később épült a ház, mint ahogy Drakula gróf megszületett és a családja sem lakott itt sosem. A legenda az legenda, a turista meg turista.



A segesvári vár falain belüli szűk, kanyargós utcácskák és a házak nem véletlenül részei a Világörökségnek. A hajdanán szászok által épített és lakott vár, úgy tudjuk német segítséggel -igazán rendezett és turistacsalogató látványosság lett.





A kővel kirakott járdán, a sok kis hangulatos ablak alatt öröm volt sétálni és nehezünkre esett megállni, hogy ne fényképezzünk le minden sarkot. A várnegyed főterén áll egy 17. századi ház, ami megtorpanásra késztet. Sarkát ugyanis egy olyan falfestmény díszíti, amelynek feje szoborként, azaz 3D alakban emelkedik ki.



Az egyik kávézóban aztán megpihentünk és itt tudatosult bennünk, hogy ebben a városban már nem természetes, hogy mindenki beszél magyarul és angol nyelvtudásunknak nagyobb hasznát vesszük itt, mint saját anyanyelvünknek.
A 172 fokból álló fedett, fa diáklépcsőn csak az illúzió- és fotó kedvéért, pár lépést tettek a lányok. Igazán különleges látványosság ez a lépcsősor, amely nevét onnan kapta, hogy a vártemplom mellett lévő iskolába ezen a lépcsőn mentek és mennek ma is a diákok. Reggeli tornának mindenesetre nem utolsó..



Mire visszakeveredtünk az óratoronyhoz, benépesült a tér. Kiderült, hogy a Segesvári Filmnapok keretében megrendezett Magyar Napokat éppen aznap tartották, mivel az eredetileg, előző napra hirdetett eseményt elmosta az eső. Micsoda szerencse! Magyar Nap ide vagy oda, továbbra is csak angolul értettük meg magunkat, míg egyszer csak előbukkant egy rendező hölgy, aki végre tökéletesen beszélte nyelvünket. Meglátta, hogy összesen öt gyerek ácsingózik arra, hogy ők is festhessenek szatyrokat, így gyorsan intézkedett, hogy egy újabb sörpad érkezzen, amelyet aztán teljes egészében el is foglalt Hanna, Eszter, Noémi, Zsófi és Luca.
Azt hiszem ez a festegetés volt a gyerekek számára a nap fénypontja. Egy ottani festőművész hölgy nagyon kedvesen vállalta, hogy kívánság szerint megrajzolja a kontúrokat, amelyeket aztán a lányok tetszés szerint kifesthettek. Hanna egy női arcot pingálhatott, Eszter Drakula grófot, Noémi az ovis jelét, pettyes gombát, Luca kutyát, Zsófi pedig kacsát.











A két apuka ezalatt megnézte a kínzókamrát, mi pedig a kézműves holmik között kotorásztunk és gondolkodtunk, hogy megvegyük vagy ne vegyük.. A festőművész hölgy ugyan nem várt semmit cserébe azért, hogy valóban különlegesen kedvesen, odaadóan segített a lányok alkotómunkájában, mi mégis úgy éreztük igazán megérdemli ha a sarkon kiállított olajképei közül veszünk emlékbe egyet. A kis képek egyébként is szépek, és jó lesz itthon ránézni ha megtaláljuk méltó helyét. A város illetve fő jelképe az óratorony , amit a festményen élethűen megörökített a művésznő, úgyis rabul ejtet bennünket.
Igazán alapos munkát végezetek a lányok, így kellően megéhezve tértünk be abba a bizonyos Drakula grófról elnevezett étterembe, ahol természetesen nem volt magyar étlap és magyarul tudó felszolgáló sem, ellenben egy korabeli jelmezbe öltözött zenész magyarul köszöntött és még a Boci boci tarkát is előadták nem kis megrökönyödésünkre. Az ételek különlegesen finomak voltak,amelyek elfogyasztását Eszter gyakori wc-re menése és egyéb menése nehezített meg.





Elbúcsúztunk a bájos várostól és meg sem álltunk Korondig, ahol nehéz alkudozni, viszont könnyű elcsábulni és ahonnan nem tértünk haza üres kézzel. Végre lett nagy kenyeres kosaram, fonott, illusztris vendégnek szánt papucsom, csipkebogyóteám, meg műanyag fröccsöntött Hófehérkénk hét törpével, ha már egyszer a bánya közelében nyaralunk.
A meglehetősen sok pénzre felértékelt hatalmas tányér mellől elhessegettem a gyerekeket és inkább biztonságosabb bolt udvarán várták, hogy Mónival eldöntsük melyik cserepet vegyük meg.



Hazafelé aztán végre kiderült, hogy mi az a pirosas bogyó, amit a gomba mellett árulnak az út szélén álló árusok. Erdei szamóca volt a vödrökben és mi vettünk is egy adaggal, amit már a panzióban mohón eszegetett Eszter, akinek addig azt hittük gyomorrontása van. Nos, talán nem kellett volna hagynom. A szamóca ugyanis megbosszulta magát és éjnek évadján inkább kijött mohó lányunk hasából..Onnantól kezdve nyugodtan aludt mindenki, egészen reggelig, az utolsó teljes napunk kezdetéig.





Tipp: A nagy útikönyv választékban nehéz eligazodni. Ha egy igazán tartalmas, érthető, naprakész, ötletekkel és valóban hasznos tanácsokkal ellátott útikönyvet vinnél magaddal Erdélybe, ajánlom a kelet-nyugat kiadótól Erdély A váradi kávéházaktól a hófödte Hargitáig című kötetét. Írta Farkas Zoltán és Tóth Judit. A címlapján a segesvári óratorony látható de ezt mindenki tudja aki olvasta a beszámolót :-))

2 megjegyzés:

Mónika írta...

Pihenésképpen (a nagytakarítás közepén)leültem a gép elé és mit látok?
Soraidat olvasva, teljesen feltöltődtem, gondolatban átéltem még egyszer ezt a napot, majd a rákövetkező utolsót is...
:)
Rengeteg szép emlék, apró pillanatok kavarognak fejemben, megyek és folytatom a munkámat, immáron lelkesebben mint ahogy befejeztem...

Puszi

sedith írta...

Már sokszor gondoltam erre, miközben téged és Mónit olvastalak. Miért van, hogy annak, aki helyben lakik, sok minden veszít fontosságából, értékéből, szépségéből? Sokszor már észre sem vesszük azt, amit idegenek megcsodálnak. Jogosan, persze.
Én most úgy nagy általánosságban beszélek erről, mert pl. mi is, ha a Székelyföldre megyünk, mindig rácsodálkozunk erre-arra, de az ottlakóknak biztos nem nagy cikk pl. a Zeteváraljai tó vagy a Békási-szoros. És biztos ti is sok mindennel így vagytok.

Éppen azért olyan jó olvasni a beszámolóitokat, mert közelebb kerülhettem, kicsit más szemmel láthattam a minket körülvevő tájat, dolgokat.:)
Remélem, még tart a beszámoló, a továbbit is nagyon várom!:)