Szerda este ide vagy oda, elfogadtuk a meghívást a premier előtti vetítésre a város másik végébe, amit kárpótlásul kaptam a port.hu-tól.amiért egyszer potyára kerekedtem fel a kicsikkel egy vélt Alma koncert miatt. Tévesen szerepelt a dátum az egyébként nagyra becsült programajánló honlapján, én meg nem vagyok az a fajta, aki magában puffog, inkább megírtam, hogy tudjanak róla, hogy óriási csalódást okoztak nekem és a gyerekeimnek és ha lehet figyeljenek oda jobban amikor szerkesztik az oldalt, nehogy más is pórul járjon. Mentségükre szóljon, hogy elismerték a bakit, elnézést is kértek és vígasztalásul felajánlottak négy jegyet az igaz történetre, amelynek címe Delfines kaland. Ez a film, amit egyébként a "családi" jelzővel láttak el, ugyan nem öt éveseknek való, ám annál inkább Hannának, aki becs' szóra megígérte, hogy másnap reggel kipattan az ágyból és moziba indulás előtt készen lesz minden házi feladatával (egy törött szárnyú gólya rajzolása azért még megmaradt késő estére, de az is kipipálva).
Zoltán vállalta a kísérő szerepét és velük tartott még Balázs, az örök barát és apukája is.

Így maradtam én itthon a két kicsivel, és úgy éreztem úgy igazságos, ha valami jópofa dolgot játszom velük de leginkább közösen alkotunk valamit. A levelek adva voltak, mert egy ideje gyűjtjük és préseljük őket. Színes papaírok mindig vannak itthon meg ragasztó és toll is, így kézenfekvő volt, hogy a levelekből képeket ragasztunk, ám némi rajztechnikát is megengedünk magunknak, hogy még különlegesebb legyen az összhatás. Íme az eredmény. Egy manócskán kívül (ami nincs rajta a fotókon)minden mást az én alig 5 éveseim készítettek. Amikor elkészültünk a művekkel, mindnek címet adtunk, majd a legnehezebb rész következett, kiválasztani a két legszebbet, amelyet azonnal be is kereteztem, bár én szívem szerint mindet kitenném a falra, ám ez helyhiány miatt lehetetlen. (A keretezésnek fontos szerepe van nálunk, mert azt jelzem nekik ezzel is, hogy sokra értékelem a munkájukat és nagy becsben tartjuk az alkotó tevékenységüket mindig)







Hannáék kilenc után értek haza a moziból. Hosszan mesélt a filmről, a delfinről, akinek amputálni kellett a farkát és majdnem elpusztult, de sikerült egy műuszonyt építeni neki, majd újra megtanítani úszni és élni.
Aztán meglátta a levélképeket és csak annyit kérdezett: "Ugye maradtak még falevelek?"