RSS

2011. január 30.

Kambodzsa (Pampers-UNICEF misszió) Tanulni, tanulni, tanulni



Írtam már, hogy üdítően hatott rám a sok kis bicikliző iskolás látványa. Többnyire csapatban kerekeztek az iskolába vagy a tanítás után haza. Mindegyikük hófehér blúzban vagy ingbe és sötét szoknyában vagy rövidnadrágban tekert. Piciny iskolatáska is volt majd mindenkinél, cipő vagy papucs pedig mondjuk a felén..
Nagyon kíváncsi voltam milyen lehet egy általános iskola belülről, hová igyekeznek ezek a tündéri mosolygós gyerekek minden nap. Könnyen felismerhető az egy szintes, sárga épület, a valaha jobb időket látott, ma már rozsdás csúszdákkal, mászókákkal és a rengeteg parkoló kerékpárral.
Mondanom se kell, nagyon megörültem annak, hogy az eredeti útitervtől eltérően mégis megnézhettünk egy iskolát közelebbről. A már megszokott, poros, úttalan utakon jutottunk el a sárga épülethez, amelynek építését valaha a Unicef némi adománnyal támogatta és amelyben javában folyt a tanítás. Az iskola igazgatója szeretettel és a kedves khmer köszöntéssel fogadott bennünket, azaz összetette két kezét és kissé meghajolt közben. Érdekes, hogy mennyire meghatott utam során mindvégig ez az imádkozó kéztartással való köszönés, különösen amikor kisgyerektől érkezett. Őszintébbnek tűnt bármilyen kézfogásnál, váll- vagy hátveregetéssel megspékelt ölelésnél. Természetesen mi is ugyanígy viszonoztuk a köszönést és próbáltam a lehető legjobb kiejtésemmel kimondani az autóban ezerszer elismételt kifejezést, hogy "dzsinrupszhuo" vagyis jó napot.








A teremben különböző életkorú és nemű gyerekek ültek. Amikor megszálltuk a termüket és a tolmács segítségével kérdéseket tettünk fel nekik, mindegyikük tisztelettudóan és már-már katonásan vigyázzba pattanva felelt. Egy kislányt tartottak a legjobb tanulónak, sokan orvosnak készülnek és igen, szeretnek iskolába járni. A berendezés olyan lehetett, mint anyukám gyerekkorában a mendei általános iskola. Hosszú fa padsorok, kissé kifakult, kopottas képek és tábla a falon. Kérésünkre kórusban elmondtak -de lehet hogy énekeltek- egy Kambodzsát dicsőítő verset. Később, az ablakból láttam, hogy csoportokat alkotva furfangos matematika feladatokat próbáltak megoldani. A tanár úr végtelenül szimpatikus és lelkes embernek tűnt. Nagyon nagyon sokra becsülöm és úgy tudom a kambodzsai emberek között is nagy köztiszteletnek örvendenek.



A másik osztályban egy kiskacsás történetet adott elő azon a furcsa, dallamos és a mi fülünknek annyira idegenül csengő khmer nyelven egy csinos tanítónéni a kicsiknek. Ők nem padban ültek, hanem egy alacsony, kopott asztal körül térdeltek. Szinte mindannyian mezítláb, a szakadt linóleumon. Kis hátizsákjaik az út porától voltak koszosak de ők maguk rendezetten érkeztek az első osztályba vagy inkább nagycsoportnak megfelelő iskolai előkészítő foglalkozásra. A kacsás mese nagyjából arról szólt, hogy nem szabad túl messzire menni a szüleinktől, a szülői háztól, mert eltévedhetünk. Nos, ennél tanulságosabb mesét nem is tudnék elképzelni arrafelé, hiszen úton útfélen egyedül bóklászó gyerekeket láttam, amitől nekem azonnal rossz gondoltaim támadtak. Nem úgy az ottani szülőknek, akik valahogy kevésbé féltik a gyerekeket, mintha nem ismernék az aggódás, izgulás, idegeskedés fogalmait. Persze az ottani morált itt nemes egyszerűséggel csak felelőtlenségnek neveznénk én mégis irigyeltem ezt a könnyedséget, hiszen az állandó aggódás gyerekeim miatt szinte természetes kísérője már életemnek, amióta szülő lettem.







A ki- és becsengetést egy vas kerék és egy vas bot segítségével oldják meg. Olyan erőteljes hangja van, hogy a falu végén is tudják mikor van vége a tanításnak.
Egy ideig még fényképeztünk, gyönyörködtünk a sok okos és lelkes szemekben, aztán indulni készültünk. Egy pillanat alatt ellepte az udvart a sok kis iskolás. Azt hittem addig, hogy csak pár osztálynyi gyerek jár oda, ám kiderült száznál is többen vannak. Egymás mellé álltak, vidáman integettek, nevetgéltek és reméltem, hogy mire felnőnek egy sokkal erősebb, gazdagabb és fejlettebb Kambodzsában élhetnek.













A hivatalos programjaink utolsó állomása felé folytattuk utunkat. Egy kis faluba érkeztünk, ahol a helyi egészségügyi központba mehettünk be. Cipőinket levetettük és mezítláb léptünk be a folyosóra. Oktatás folyt ott is csak éppen felnőtteket tanítottak a szüléssel kapcsolatos alapvető és fontos információkra. A hallgatóság ebben az esetben idősebbekből állt, olyanokból, akik már vezettek le életükben szüléseket, ám nem biztos, hogy steril gumikesztyűt húztak a művelet előtt ahogyan az sem biztos, hogy tiszta ollóval vágták el a köldökzsinórt, sőt nem jóddal, hanem a korábban már említett varázsló erővel bíró sárral vagy hamuval tapasztották be a sebeket..A résztvevők mind hazavihettek a higiénikus szüléshez elengedhetetlenül fontos kellékekkel teletömött egységcsomagot. Az érdeklődők között szemet szúrt egy idősebb úr is, akiről kiderült, hogy élete során 5000 baba születésében segédkezett sikeresen és ugyan ma már koránál fogva nem vezet több szülést, az itt tanultakat továbbadja a falubélieknek. Egyébiránt ő a falu gondnoka vagy ha jobban tetszik főnöke is. Kíváncsi voltam arra, hogy egy ilyen tapasztalt ember vajon kapott e bármilyen új információt, amire azt a választ adta, hogy igen. A veszélyeztetett terhesség jeleit korábban nem ismerte fel, nem tudta mit jelent ha egy állapotos nőnek túl vastag azaz vizesedni kezd a bokája vagy magas a vérnyomása.



Egy kicsit beljebb sétáltam, amikor megláttam a nagy kék hűtőládát. A biztonság kedvéért belekukkantottam és saját szememmel meggyőződhettem arról, hogy tetanusz elleni oltóanyagok ott várják, hogy a szimpatikus orvosok beadják a babáknak, mamáknak.

Amikor kiléptem az épületből megláttam egy szomorú szemű kisfiút. Annyira ártatlannak, kedvesnek és szomorkásnak tűnt, hogy legszívesebben megsimogattam volna fejét, ám tisztában voltam azzal, hogy ez hatalmas sértés ott. A buddhisták nem szeretik ha a fejüket cirógatjuk, simogatjuk. Neki adtam volna mindenem de határozottan kérték tőlünk az út előtt, hogy semmilyen ajándékot ne vigyünk és osztogassunk a misszió alatt. Utólag be kellett látnom, semmi fennforgás nem lett volna abból ha vittem volna egy kis édességet vagy írószert magammal. Nem bírtam megállni és a fehér Pampers-Unicef logóval ellátott simlis sapkámat méretre igazítottam és mosolyogva odaajándékoztam a kisfiúnak. Nagyon örült neki, láttam a szemén. A közös képen már az is látszik, hogy kicsit elmosolyodott, aztán percekkel később újra láttam. Hosszan integettünk egymásnak, aztán a nála kétszer nagyobb biciklin elhajtott és valószínűleg soha többé nem találkozunk.
Ha én lennék Angelina Jolie vagy Madonna és a kisfiúnak nem lennének szülei(fogalmam sincs ki neveli, de remélem szerető családja van), szívesen örökbe fogadtam volna. Na nem mintha az előbb felsorolt sztároknál garantáltan jó kezekben lennének az örökbefogadott kicsik, hiszen annyit azért lehet sejteni, hogy nem sokat látják nevelő szüleiket, -csupán az egész örökbefogadási herecehurca és a döntéshozatal is könnyebben megy ezekben a berkekben, az anyagi háttérről nem is beszélve.

Nem tudom miért de ez a szomorú szemű kisfiú tette a legmélyebb benyomást rám, ma is sokat gondolok rá és azon töprengek most vajon mosolyog -e.








+1 kérdés: A kambodzsaiak kortalanok vagyis nehéz meghatározni az életkorukat. Én mindig melléfogtam vagy meglepődtem. Nos, szerintetek hány éves a képen látható falugondnok/bába úr?

2011. január 26.

Kambodzsa (Pampers-UNICEF misszió) Csodagyerek




Mielőtt igent mondtam volna az útra, nem sokat tudtam a tetanuszról. Mondogatták nekem is gyerekkoromban, hogy vigyázzak nehogy rozsdás szögbe lépjek és ha lehet kutya se harapjon meg, mert akkor elkerülhetetlen a tetanusz injekció, ami bizony nem valami kellemes. Később, már anyukaként tudtam, hogy az egyik kötelező védőoltás a tetanusz elleni, amelyeket a teljes védettség érdekében továbbiak követnek majd életünk során. Ennyi. Ja és azt is, hogy merevgörcs a betegség neve. Utána olvastam kicsit és megértettem miért. A tetanusz baktérium az idegpályákat támadja meg és görcsös összehúzódásokat eredményez az egész testben. Látványnak is szörnyű, amikor egy kisbabának csak a sarka és a tarkója éri a földet, homorú alakzatot vesz fel a görcsök miatt. Az esetek legnagyobb százalékában halálos és csak nagyon ritkán épül fel a beteg belőle.
Nos, mi aznap egy olyan babával találkozhattunk, aki csodával határos módon túlélte a betegséget. A babát nagymamája neveli. A szülők az ország két különböző végén dolgoznak és csak feltételezem, hogy nem azért, mert ehhez van kedvük, sokkal inkább mert nincs más választásuk. A nagymama egyébként egy jellegzetes talpas házban él a kicsivel és a többi családtaggal, az anyuka testvérével és annak férjével. A már megszokott kép fogadott. Alul a franciaágy méretű fa ágy, ami asztal is egyben és az elmaradhatatlan függőágy. Az állatok jelenlétén sem lepődtünk már meg, természetesnek vettük a malacok, tyúkok és a tehén közvetlen közelségét. Be kellett látnunk, hogy az itt élő emberek sokkal szorosabb kapcsolatban állnak a természettel, mint mi idehaza.
A 10 hónapos kicsi fiú igazi vasgyúró benyomását keltette. Szorosan kapaszkodott nagymamája nyakába, szemmel láthatóan nem értette mi ez a nagy felhajtás körülötte.
Az ő története csupán annyi, hogy születése után a nagymama jó szándékból hamut/sarat tett a köldökére a gyorsabb gyógyulás érdekében, aminek egyenes következménye lett a fertőzés. Szerencsére időben felfedezték a tetanusz fertőzés jeleit a kicsin, így viszonylag gyorsan egy kórháznak nevezett egészségügyi intézménybe vitték a babát, aki ott megfelelő ellátást kapott és hihetetlen, de meggyógyult. Az orvosok persze még óvatosak ha a teljes gyógyulásról érdeklődtünk. Nem lehet tudni még, hogy lesz e későbbi mozgásszervi vagy idegrendszeri megbetegedése a kicsinek, hogy milyen rombolást végzett a kór a szervezetében.
Mindenesetre a baba makkegészségesnek tűnt és reméljük az is marad a jövőben.






Itt kukkanthattam be a ház belsejébe. Miután egy tyúklétrán feljutottunk az emeletre, cipőinket levéve, mezítláb beléphettünk az egy helységből álló házba. A nappali egy leterített gyékényből és néhány párnából állt. Térelválasztóval egy hálószoba is ki volt alakítva no meg egy tv is állt a polcon, ami errefelé a jómód jele. A falra kiragasztott fakult képek nem családtagokat ábrázoltak, hanem magazinokból kivágott színészeket, énekeseket. Néhány ruha szépen sorban felakasztva a sarokban lógott, tányérok és alapvető eszközök a földön ugyanebben a sarokban.
Nem sok, mégis úgy érzik megvan mindenük. Ruha, fedél a fejük fölött, tv, ennivaló, ágy. És akkor ott Prey Veng tartományban úgy éreztem, hogy összenyom, megfullaszt az én otthonom zsúfoltsága, a spejzpolc, ami majd leszakad a sok felhalmozott élelmiszertől, a gardrobe szoba, ahová egy újabb blúz is alig fér, a sok cd lemez, a felesleges bögrék, csészék és sorolhatnám még mi minden, ami mondjuk ki- felesleges...





Megérkezésünkkor éppen a pálmacukor nedvét kavarták vastag bottal egy üstben a háziak. Nem bírtam megállni, hogy ne próbáljak ki én magam is. Mondanom se kell hamar belefáradtam, így inkább a másik munkálatban vettem részt önként, azaz pálmalevélből hajtogattam kis karikákat a konyhának nevezett sátorban. Fél óra elteltével az addig híg és bugyogó folyadékból karamell állagú massza keletkezett. Ezt csurgatták bele a karikákba, majd dermedés után a keretből kivéve eszméletlenül finom pálmacukor édesség lett belőle, amit úton útfélen árulnak, vesznek és esznek is.







A ház férfi tagja aztán a nagy lelkesedésre való tekintettel egy pillanat alatt felmászott a magas pálmafára, hogy onnan lehozzon a flaskában összegyűlt pálmalevet, hogy aztán azt megkóstolhassunk és fanyaloghassunk,. hogy ez ugyan finom de túl édes.
Ez a nép kénytelen volt megtanulni, hogy mi az ami ehető, amiből étel, ital varázsolható, hiszen volt olyan szörnyű időszak a történelmükben, amikor szabályosan éheztek az emberek. A lótuszról eddig azt hittem csak csodaszép dísze a tavaknak, ám megtudtam, hogy a terméséből a magokat kiszedik és elrágcsálják, finom csemege. Később megkóstoltam, de nem lett a kedvencem. Kísérőnket arról faggattam, hogy esznek e rovarokat. Azt felelte igen. A kompkikötőben például majd láthatok sült, tenyérnyi nagyságú fehér pókot. "Na az finom például"-felelte.






Egy ideig még maradtunk és élveztük, hogy egyre több felnőtt és gyerek gyűlik a ház köré és az udvarba. Megérkezett egy csapat iskolás is a gyönyörű egyenruhájukban. Mindenki mosolygott és kérte, hogy róluk is készítsünk pár fotót aztán egy másik kis falu egészségügyi központjába igyekeztünk,a hol szemtanúi lehettünk annak hogyan oktatnak önkénteseket a legalapvetőbb terhességgel, szüléssel, csecsemőgondozással kapcsolatos tudnivalókra. Az önkénteseknek egyébként valamennyit fizetnek, hogy részt vegyenek az előadáson, amiért cserébe elvárják tőle, hogy saját lakókörnyezetében továbbadja az ott hallottakat. Végignéztük a színes, képes segédanyagokat amelyekben azt tanítják, hogy a szülés előtt a család szervezze meg időben a szállító eszközt, amivel a legközelebbi kórházba vagy egészségügyi intézménybe vihetik biztonságba n a vajúdó mamát vagy hogy hogyan ismerhető fel a veszélyeztetett terhesség, milyen legyen a várandós nő helyes étrendje és hogy ne felejtse el a környezete, hogy az állapotos nő fáradékonyabb és időnként le kell ülnie..





A lelkesedés egyébként érződött a kórusban mondott válaszokból.
Miközben figyeltem őket, láttam, hogy ketten rólam, rólunk beszélnek és kuncognak. Kézzel lábbal elmutogatták, hogy azt tárgyalták meg, milyen nagy(ok) és magas(ak) vagyo(un)k. Mosolyogtam és cseppet sem sértődtem meg. Elnézve az ázsiai asszonyok, lányok törékeny, kislányos testalkatát tudtam, hogy mindenki nagy darabnak tűnik nekik, aki a 36-os konfekció méretnél nagyobb ruhát visel. Nos, én is közéjük tartozom.

2011. január 22.

Kambodzsa (Pampers-UNICEF misszió) Eng és az ő kunyhója




Mielőtt a számítógép elé ültem, hogy lejegyezzem a kambodzsai utam legfontosabb mozzanatait hosszan álltam a zuhany alatt. Hagytam, hogy a vízcseppek lecsurogjanak a hátamon, az arcomon, jólesett a meleg víz és a szappan illata. Aztán hirtelen belém nyilallt a lelkiismeret furdalás. Mintha én tehetnék arról, hogy Kambodzsában abban a poros kis faluban, ahol a kisfiát egyedül nevelő fiatal lánnyal találkoztam nincs olyan luxus, mint a folyó víz, a zuhany. Mintha én tehetnék arról, hogy a gyerekek cipő nélkül járnak. Furcsa érzések kerítettek hatalmukba. Mérges vagyok a minket körülvevő tárgyakra, a zsúfoltságra. Arra, hogy mindenből olyan sok van. Tollból, könyvből, tisztítószerből, a spejzban élelmiszerből, dísztárgyból, társasjátékból, ruhából. És nem tudom kiverni a fejemből Eng kunyhóját. Nem én tehetek róla, hogy így is élnek emberek, mégis felelősnek érzem magam érte. Amikor Eng némán, alázatosan átölelt, akkor könnyeztem másodszorra.

A Red Cross hotel udvarán baguettet rágcsáltunk el reggeli gyanánt. A közeli piacon szereztük be és csak azért nem csodálkoztam azon, hogy a Franciaországból ismert kenyértípusokkal találkoztam, mert előzőleg elolvastam azt a részt az útikönyvben, amiben arról számolnak be, hogy a francia megszállás idejéből ez az élelmiszer fennmaradt.




Jó, hogy csak ennyit reggeliztünk, hiszen a viszonylag jó állapotban lévő aszfaltos -, majd földutat olyan hepehupás, gödrös útszakasz követte, ami miatt egyszerre megértettem miért is fontos, hogy terepjárókkal járjuk be a helyszíneket. Megkönnyebbülten szálltunk ki az autókból és kacsák hápogása közepette egy lábas ház felé vettük az irányt. Anyukák, karjaikban oltásra váró kisbabákkal fogadták a lehető legtermészetesebben, érkezésünket. Aztán ahogy gondolom híre ment, hogy idegenek érkeztek és egyre többen lettek. Kíváncsi nagymamák, nagyobb gyerekek és újabb anyukák. A ház a mi védőnő központunknak felel meg , mivel itt adják be a kötelező védőoltást, itt látják el tanáccsal az anyukát és a súlymérés is itt történik, méghozzá megmosolyogtató módon, a kis műanyag ruháskosárban. Tanácsadás és baba-mama találkozó színhelyének tűnt a ház alja és látszott, hogy fontos közösségi térnek számít a faluban. Az emberek teljes szimbiózisban éltek ott is az állatokkal, így egy idő után már nekem is természetesnek tűnt, hogy hol egy disznó, hol egy baromfi vagy kutya halad el mellettem.







A velünk utazó "celebek", akiket a kedvükért UNICEF nagykövetnek hívok- egy fotó kedvéért aztán beadhatták a szájon át felszívódó oltóanyagot egy-egy babának és csak azt reméltem, hogy az injekciós tűket nem bízzák rájuk..
Látogatásunk fő célja ez volt. Saját szemünkkel látni, hogy egy eldugott kis faluba is eljut az oltóanyag és azt be is adják a babáknak, mamáknak. A fiolákat ahogyan kell, speciális hűtőtáskában tárolták, ami a nagy meleg miatt duplán indokolt. Az oltási könyvekbe és egy óriási könyvbe is bekerültek aztán az adatok, azokkal a szemet gyönyörködtető khmer betűkkel rögzítették a beadás időpontját, épp úgy, mint itt Magyarországon.
Az édes, aranyos babák láttán folyamatosan mosolyogtunk. Nem bírtam megállni és elkértem az egyik, az oltáson már túlesett babát, hogy egy kicsit ringathassam. A kicsi elaludt a karjaimban. Pelenka nem volt rajta, ahogy a többi babán se. Öltözékük minden esetben egy kis pólóból, ingecskéből állt felül, deréktól lefelé viszont mindegyik baba pucér volt. Eszembe jutott, hogy milyen érdekes az egész szituáció. Egy pelenka márka, nevezetesen a Pampers által szervezett küldetésben veszek részt és az itteni babák és mamák csak hírből ismerik ezt a terméket.







Beugrott, hogy itthon már hallottam az ázsiai biliről sőt kissé csodabogárnak tartottam az anyukát, aki itt Magyarországon ezt a módszert alkalmazta a pelenkázás helyett. Az Elimination Communication (űrítés-kommunicáció vagy EC) a hagyományos pelenkázás alternatívája. Ezt az ősi gyakorlatot fedezte fel újra a nyugati világ és egyre több szülő gyakorolja. Amikor egy kisbaba megszületik, éppúgy jelzi a kiválasztás iránti szükségletét, ahogyan azt is jelzi, ha enne, aludna, vagy testkontaktusra vágyik. A világ nagy részén megszokottnak számít, hogy erre a szükségletre reagálnak. Lehet, hogy igaza volt a csodabogár anyukának? Mindenesetre megúsztam szárazon a dajkálást és csak azt sajnáltam, hogy amikor az alvó csecsemőt visszaadtam anyukájának, az olyan hangerővel kezdett beszélni a szomszédjával, hogy azonnal felébredt.




A szemem ekkor egy csoport kisfiúra tévedt. Csöppnyi, műanyag, fröccsöntött kisautókat tologattak a porban. Elmélyülten játszottak és hosszan. Kénytelen voltam haza gondolni. A sok játékra, ami a karácsonyfa alatt volt, a legókra, a társasjátékokra. Arra, hogy mennyire feldühít ha azzal jönnek hozzám lányaim, hogy unatkoznak.
Ők teljes békességben, egyetértésben tologatták a körömnyi autókat a porban. Nem tudom miért de ez volt a következő alkalom, amikor le kellett törölnöm egy könnycseppet az arcomról..



Eng, a 21 éves lány is 4 hónapos kisfiával érkezett. Próbáltunk a tolmácsunk segítségével interjút készíteni vele, ám rá kellett jönnünk ez nem olyan egyszerű, hiszen tőmondatoknál, egy szavas válaszoknál nemigen remélhetünk többet. Arra voltam kíváncsi, hogy tudja -e miért fontos az oltás. Annyit tudott, hogy a babája érdeke, hogy ne betegedjen meg. Ennél többet nemigen. Amikor arról faggattam mivel foglalkozik, szégyenlősen mosolyogni kezdett ő és a többiek. Eng fehérnemű készítő. Kambodzsában a ruhakészítés sokaknak ad munkát, kísérőnk is azt javasolta, hogy ruházati cikket vigyek haza ajándékba, mert azt helyben készítik, nagyon jó minőségű és ugyanazt kapom meg tízszeres áron itthon. A piacon aztán rájöttem, igaza volt...
Egyre bátrabban kérdezgettük Enget, aki elárulta, hogy férje is szabó. Igaz, erre újra zavarba jött mindenki, pusmogni, vihogni kezdtek, ahogyan csak nők tudnak egymás között. Nos, igen. Engről kiderült, hogy egyedül neveli kisfiát, férje sosem volt, a baba apukája pedig árkon bokron túl van már. Azt már csak a tolmácstól kérdeztem meg, hogy ez arrafelé szégyenteljes dolog e, mire azt válaszolta igen. Reméltem, hogy csak annyira, mint amennyire egy magyar kis faluban is előfordulhat ez..
Eng lett a nap hőse, ő lett a továbbiakban a főszereplő. Mert semmi kifogása nem volt az ellen, hogy ellátogassunk a néhány száz méterre lévő otthonába. Akkor még nem sejtettük, hogy nem egy lábas házba látogatunk el, hanem egy kunyhónak is csak kis jóindulattal nevezhető viskóba. Eng otthonába. A kicsi sírdogálni kezdett, Eng pedig hozzákezdett a rizs főzéséhez. Tüzet gyújtott, homokkal edényt súrolt. Cseppet sem zavartatta magát, nem feszélyeztette az hogy annyian elkísértük, a mikrofonba is a legnagyobb nyugalommal és természetességgel válaszolt kurtán. A kis kunyhóban volt egy franciaágy méretű fekvő alkalmatosság gyékénnyel leterítve. Felette az elmaradhatatlan függőágy, amibe a kisbaba került. Olyan erővel hintáztatta a kicsit az anyuka, hogy azt hittem menten kirepül. A rizs közben készült, füst lepte el az egész kis teret, a babát is betakarta, de ez egy cseppet sem zavarta egyikőjüket se. A ruhák sorban felakasztva, a fürdőszobát két lavór jelentette. Most meleg, száraz idő volt. Elképzelni sem tudtam, hogy esős időszakban hogyan lehet élni egy ilyen helyen. Figyeltem a lány mozdulatait. Gépiesen, sorsába beletörődötten végezte teendőit. Nagyon kemény, erős nőnek tűnt. Vajon szokott sírni?
A háza környékét lassan ellepték a környékbeliek. iskolából haza igyekvő gyerekek álltak meg. Az egyik 14 éves kislánytól megkérdeztem mi szeretne lenni ha nagy lesz. Orvos! -felelte büszkén és azt is tudta, sokat ás jól kell tanulnia ehhez.
















Eng, anyukája segítségére számíthat, bár szegény asszonynak sem volt könnyebb sorsa, férje akkor halt meg, amikor megszületett lánya. A kicsi fiúnak vajon könnyebb élete lesz? Eng egyvalamiben biztos. Iskolába járatja rendesen, mert az az alapja mindennek. Benéznék hozzájuk évek múlva. Jó lenne ha addigra "rendes" talpas házuk lenne. A kicsi fiú egyenruhában tekerne haza az iskolából és talán ő is orvosnak készülne...
Észre se vettem, hogy Eng ott áll velem szemben. Átölelt, kicsit könnyes volt a szeme. Így búcsúztunk el. És nem telik el nap, hogy ne gondolnék rá, a nyomorúságos kis kunyhóra, a tűzhelyére, az életére, a kicsire és a megfejthetetlen mosolyára ott a rizsföld mellett.

Bevágtuk magunkat az autóba, hosszan integettünk. Prey Vengbe igyekeztünk, ahol egy kisfiúval találkozhattunk, aki csodával határos módon felépült az ujjszülöttkori tetanuszból. Hogy miért kapta meg a betegséget és miért a nagymamája neveli a csöppséget, egy másik történet. Hamarosan elmesélem.



Eng történetével ma, vasárnap a TV2 Napló című műsorban találkozhattok. Szántó Dávid riportot és felvételeket készített a kambodzsai napokról, többek között az előbb említett kunyhóról, az oltásokról. Ha van kedvetek nézzétek meg. Én biztosan a tv előtt leszek.

2011. január 19.

Kambodzsa (Pampers-UNICEF misszió) Kés a fej fölött




A fővárosban található UNICEF irodában az ottani igazgatónak egyenként bemutatkoztunk, majd amolyan ráhangolódásképpen végignéztünk és hallgattunk egy előadást a tetanuszról, statisztikáról, eddig elért eredményekről, a kambodzsai egészségügyi állapotokról egyszóval arról, amit nemsokára saját szemünkkel is láthattunk. Az összefoglaló legfontosabb mondata talán az volt, hogy nagy valószínűséggel 2012-re véglegesen eltűnik Kambodzsa színéről is a tetanusz baktérium által okozott szörnyű betegség, azaz nem fordulhat elő, hogy újszülött kisbaba és anyukája amiatt haljon meg, mert nem kapták meg az életmentő védőoltást. A megbeszélés végén már tényleg mindenki tűkön ült.



Közel két órás autóút állt előttünk. Homlokomat az ablaküveghez tapasztottam és úgy bámultam a tájat, amelyet csak a National Geographic valamelyik számában láttam korábban..





Sovány marhákat terelő gazdát, rizsföldet, lótuszokkal teli tavacskákat, egyetlen kisteherautóba több, mint húsz embert bepréselve, fejjel lefelé lógó baromficsokrot motoron szállítva, a tűző napon mindenféle hűtés nélkül árult húsokat. Üdítő látvány volt viszont a fehér blúzba, ingbe és sötét aljban iskolába bicikliző gyerekek sorozata. Egy idő után nem szisszentem fel hangosan és megszoktam, hogy szinte minden kisgyerek és felnőtt mezítláb jár. Eszembe jutott, hogy itthon állandóan azért veszekszem a lányaimmal, mert nem vesznek fel papucsot a lábukra. Félek, hogy megfáznak vagy a kertben belelépnek valami szúrósba. Rájuk gondoltam és valahogy megkönnyebbültem amikor végre papucsban vagy cipőben bandukoló gyereket láttam..



A cölöplábakon álló, jellegzetes vidéki házakba szívesen bekukucskáltam volna, kíváncsi voltam milyen berendezési tárgyakat találnék egyikben másikban. ( az út során aztán teljesült ez a vágyam, ha ott tartok ígérem elmondom mit láttam).
Por, mindenütt por. Igaz, ez most a száraz évszak arrafelé, az eső ilyenkor ritka vendég, ám az utak állapota is hozzájárult ahhoz, hogy inkább feltekert ablak mellől szemléltem az utat és azt is megértettem miért viselnek sokan maszkot. A rizsből is csak az egyik szezonális fajtát termesztik ilyenkor. Nekünk még éppen elviselhetően meleg ez az időszak. A március már kibírhatatlan állítólag. Prey Veng tartományba érkeztünk. A helyi kórház látogatása előtt betértünk a környék legjobb éttermébe, ami a mi szemünkkel nézve inkább talponállónak tűnt. Csak semmi előítélet, nyugtatgattam magam. A mosdóba igyekeztem, amikor akaratlanul megpillantottam a konyhájukat. Percekig csak álltam, földbe gyökerezett a lábam, aztán eszembe jutott, hogy lefotózom az ott látottakat, mert úgysem hinné el senki hogyan készítik el a szorgos kezű fiatal lányok a sok finomságot. Csattogtak a kések a vágódeszkán és minél tovább néztem a sürgést forgást, annál kevésbé tűnt koszosnak, rendetlennek a konyha.





Mivel hűtőszekrény egyáltalán nincs vagy csak egészen ritka esetekben fordul elő arra, garantáltan friss ételt szolgálnak fel. Ezzel nyugtatgattam magam és a többieket. Csirkét, halat, disznót esznek és sokféle zöldséget. Jól választottam és jól laktam. Az édesség hiányzott ugyan az étkezés végén, itt nem szokás desszerttel zárni a lakomát de valamennyire kárpótolt az elénk rakott gyümölcs, abból is az a picike, zöld banán, ami nálunk nem kapható pedig eszméletlenül finom és a sok túl édes üdítő, amiből és konstans módon a fehér dinnye ízűt választottam (Made in Malajzia) Az étterem egyébként tényleg jó lehet, mert egyre több asztalt foglaltak el, ráadásul európai típusú emberek is megjelentek. Azon töprengtem, hogy kik lehetnek. Turista viszonylag ritkán fordul meg azon a vidéken. Nos, kiderült idővel. Csaknem minden fehér bőrű valamilyen jótékonysági szervezet keretében volt jelen a környéken.

*****

A kórház egyik szárnya kifejezetten újnak tűnt és az is volt, hiszen 2009-ben épült mindenféle adományból és némi állami pénzből, hogy a sebészeti és szülészeti osztálynak helyt adjon. Ami azonnal feltűnt, az a nagy nyüzsgés, a sok rokon jelenléte volt, aminek magyarázata borzasztó egyszerű. Mivel ápoló személyzet alig van vagy egyáltalán nincs, ezt a szerepet a rokonok látják el. Aggódtam, hogy rossz szag lesz az épületben, de a kitárt ablakoknak köszönhetően nyoma sem volt ilyesminek.
Az egyik szobában császármetszésen átesett kismama pihegett, hasán jéggel töltött flaskával. Együtt éreztem fájdalmában és örömében. Édes, kicsi babája ott aludt mellette. Visszaemlékeztem milyen ellátásban részesültem császármetszéseim idején itthon és akaratlanul is összehasonlítottam az ottani viszonyokkal. Itt a lepedő minden esetben egy gyékény szőnyeg, a takarók pedig mindenféle színes anyagok és törölközők egyvelege. A pici babák is ilyenekbe voltak bebugyolálva és a meleg idő ellenére mindenkin kötött sapka is volt. No meg kés vagy olló a fejük felett. Babonából. Mert ez elvágja a fájdalmat a sírást a betegséget, az ártó szellemek útját. Ártalmatlan tradíció, mindenesetre biztos ami biztos a pengéket becsomagolták. Ha már a hiedelmekről volt szó, leírom, hogy igen gyakran az okozta egy kisbaba halálát, hogy szülés után ugyanebből az okból kifolyólag hamut vagy sarat tapasztottak a baba köldökcsonkjára. No mármost, annyit már én is tudok a tetanuszról, hogy a baktériumok leggyakrabban az állati ürülékben illetve a földben találhatóak meg. Ha ez bejut egy nyílt seben keresztül a vérbe az szinte biztos, hogy betegséget okoz, méghozzá az esetek többségében gyógyíthatatlant. Az izmokat A baktérium az izmokat támadja meg és szörnyű rángások, kínok várnak az ily módon megbetegedett babákra. Nem sok esély van a gyógyulásra. De azért akad ilyen is. Erre még később visszatérek.











Megtudtam, hogy a császármetszést gerincközeli érzéstelenítéssel végzik, akárcsak nálunk. Amikor erről beszélgettem az orvossal újabb frissen műtött kismamát hoztak a kórterembe. És bár senki nem küldött ki bennünket, senkit nem zavart hogy sokan vagyunk bent a kórteremben, mégis inkább kijöttem. A pár perce született babára azért még egy pillantást vetettem. Ekkor csordult ki ottlétem alatt az első könnycsepp a szememből..
Az emeleten a szülészeten tíz ágyon tíz újdonsült kismama csodálta kisbabáját, mi pedig őket. A kések és ollókon kívül mind mellett ott feküdt a sárga kis oltási könyvecske. Ez nagy dolog! Óriási eredmény, hogy az anyukák megértették miért fontos, hogy megőrizzék az adatokkal teli könyveket, miért fontos, hogy megkapják a babáik a kötelező oltást. Tényleg, az enyémeket hová is tettem?
Egyetlen baba sem sírt. Mindegyik békésen szundikált anyukája mellett. Nincs csecsemős nővér, nincs külön kocsi a babáknak, nincs cumi, cumisüveg, fertőtlenítő...

Optimális esetben másnap mehetnek haza...Biztosan másnak is volt már olyan gondolata, hogy mi lett volna ha nem ide születik, hanem távoli földrészre. Hanna is már sokszor kérdezte meg, hogy miért pont ide érkezett. Csacska kérdés tudom és filozófusok sem tudnának értelmes választ adni erre, mégis eszembe jutott a sok kisbaba láttán ugyanez. Hogy hová születtek, hogy mi lesz belőlük, milyen élet vár rájuk. Reméltem, hogy mind nagyon boldog lesz.
A kórházból, ami mondjuk egy megyei szintű kórháznak felelt meg, egy sokkal kisebb egészségügyi központba vagyis inkább egészségházba érkeztünk meg. Már javában folyt a környékről érkezett nők, anyukák, leendő szülők oktatása. Higiéniáról, a helyes táplálkozásról, az oltás fontosságáról, a veszélyeztetett terhesség jeleiről, a szoptatás fontosságáról (bár ezt szerintem ösztönösen tudják), arról, hogy mikor kell orvoshoz fordulni és miért fontos a terhesgondozás.






Az egyik melléképületben aztán megláttam az oltóanyagokat tartalmazó nagy hűtőládát és a vakcinákat, amelyek arra várnak, hogy az arra kiképzett személyzet beadja a babáknak, mamáknak. Akkor én ezt most elhiszem. Működik a rendszer. Tényleg eljut a megfelelő helyre az oltás, tényleg ott van a hűtőben és tényleg beadják annak, akinek kell...
Mire minden helyiséget végignéztünk az előadásnak is vége lett. Az asszonyok, lányok felpattantak robogóikra, biciklijükre és nagy port kavarva maguk után falujukba igyekeztek, hogy átadják a többieknek is a tanultakat, többek között azt, hogy ne tegyenek hamut a köldökcsonkra...

Mi a Vöröskereszt Hotelben foglaltuk el szobáinkat, ami az elképzeléseinkkel ellentétben nem tábori ágyas sátrat jelentett hanem nagyon is korszerű, modern villaépületet. A második emeleten szobát kapók ugyan nem sokat aludtak a furcsa hangokat kiadó ám ártalmatlan gekkók miatt. Engem elkerültek szerencsére, így abban a bizonyos legjobb étteremben elfogyasztott vacsoránk után, a látottaktól, tapasztaltaktól kissé felkavarva, de nagyon hamar az igazak álmát aludtam.