RSS

2009. október 31.

Tök jó délelőtt




Nem ilyet akartam. Remek amerikai halloween tök faragásról szóló internetes oldalakat kutattam, míg rátaláltam és beleszerettem egy nagyon helyes, vidám arcú tököcskére, amit viszonylag egyszerűen kifaraghattunk volna. Már elterveztem,hogy pingponglabdából lesznek a szemei és egyáltalán nem ijesztő, sokkal inkább mókás arcú őszi dísze lehetett volna otthonunknak..
Le lettem szavazva. Nem tehettem mást, belenyugodtam, hogy klasszikus, fogatlan, kalapos tökünk lesz, hiszen Zoltán faragja, mi lányok csak asszisztálunk és csodáljuk majd. Zoltán ragaszkodott a tradíciókhoz és én ezt kb. 5 perc durcáskodás után elfogadtam...
Mint minden évben, most is folyamatosan aggódtam késeim és egyéb konyhai eszközeim épségéért, a lányok pedig aktívan segédkeztek apukájuknak, hogy a munka végére éppen összebarátkozhassanak a szelíd arcúnak nem annyira nevezhető tököcskével.




Remekül sikerült! Klasszikus ugyan de vér profi, pont olyan, amilyen a nagy könyvben meg van írva. Levehető- de véletlenül sem a tökbe pottyanó -sapkával, fogatlan mosollyal, kancsi szemmel. A lányok imádják és azért nekem is tetszik. Azt pedig jól tudom, hogy mire összeaszalódik, már úgyis mást várunk.

2009. október 28.

Fordítva ülök a lovon


No nem én. Hanna. Legalábbis az utóbbi időben viselkedése és szemtelensége miatt gyakran illettem a címben szereplő kifejezéssel.
Az mit jelent anya? -kérdezte, én pedig elmagyaráztam érthetően és még pár példát is mellékeltem. Megértette. Ahogyan a többi szólás vagy mondást is, amivel megörvendeztettem. És amit nagyon szeretek benne, az az, hogy bizony a mindennapi beszédben tökéletesen alkalmazza is a legtöbbet, azaz röpködnek a Ne fesd az ördögöt a falra!, Jobb később, mint soha!, Aki másnak vermet ás maga esik bele! Borsot tör az orra alá, és a többi kifejezések. Nekem ez tetszik. Valahol azt olvastam,hogy egy nyelv elsajátítása annál magasabb szinten történik, minél több szállóigét, mondást, közmondást használunk beszédünk közben. Hanna megint bebizonyította, hogy nagyon eszes!

Hétvégén a Várban sétáltunk. Három fából faragott ló hátsójába botlottunk. Persze a lányok felpattantak rájuk. Hanna is, de ő másképp. Úgy kiabált nekem! Anya!! Most aztán tényleg fordítva ülök a lovon!

2009. október 27.

Hol a cumi?


Itt van ez a cumi kérdés. Még nem írtam róla, pedig hónapokkal ezelőtt, nagyjából az ovi kezdetével egy időben végleg lemondott róla Eszti és Noncsi. Igaz nem önszántukból, kis segítséggel, mert engem speciel eléggé sokkol a látvány, amikor négy-öt éves gyerek szájában a cumival futkos vagy még extrémebb esetben azzal együtt beszél, énekel. Éppen ezért úgy döntöttem, hogy a jó ideje már csak az alvás megkönnyítése érdekében tűrt cumiktól végleg megszabadulunk.
Hannánál elég hamar rövidre zártuk a témát, sosem volt nagy rajongója a gumiból vagy szilikonból készült nyugtatónak, igaz nem is volt rá szüksége, hiszen csaknem két és fél éves koráig zavartalanul élvezhette az eredeti, bőrből készült tejforrásokat. Az ikrek születése után önként mondott le testvérei javára a melleimről, de a mai napig szívesen simogatná, puszilgatná ha hagynám, de mégiscsak furcsán nézne ki, ha egy hat éves nyilvános helyen a cicijeimet nyomkodná, így szigorú vagyok és csak itthon bújhat hozzá az előbb említett testrészemhez. Szóval cumira nem volt szüksége, de azért beszereztünk egyet. Azt is elhagytuk költözéskor, nem sokkal első születésnapja után. Nem kereste és én sem rohantam másikat venni.
A kicsik születése után viszont annál inkább. A cumi, -kár szépíteni-, egyfajta kábítószer. Viszont kevesebbet árt a gyerekeknek, mint a sztereóban üvöltő gyerekek decibelje az anyáknak és a környezetének. A tandem szoptatás híve voltam de ezt sem lehet a végtelenségig űzni. Volt az idő, amikor csak az egyiket tudtam megetetni, a másik persze sírt. Jó, hogy kéznél volt a cumi. És innentől kezdve élvezeti cikk lett belőle. El is felejtettem, hogy kisgyerek meglehet nélküle. Hogy aludhatna enélkül is mélyen, édesen. A totális kábulat vagy élvezet egyébként pont úgy, mint a cigiseknél a kávéval, -náluk a sárga ikeás rákocska párnával párosult. Nem tudom, hogy lefényképeztem -e Esztert, ahogy a plüssön lévő nyálszagú címkét szaglássza megszállottan, egészen elalvásáig, de ha nem tettem meg, most már késő. A Mikulás virtuális cumiátadása után ugyanis a párnák se kellenek. Többé nem bújnak hozzá, nem gyömöszölik, nem szaglásszák és nem bánják ha kimosom, tulajdonképpen azt se bánnák ha kidobnám az ablakon. A sárga párnát! Amiről azt gondoltam egészen az érettségiig viszik majd magukkal. De legalábbis az oviig biztosan. Hát nem kell nekik. Mert az csak a cumival együtt volt igazi. Azért eltettem és nem dobtam ki..
Akad itt még valami, ami meggyorsította a sokáig halogatott cumi elvonókúrát, ez pedig nem más, mint az éjszakai, földön hasalós, ágy alá nézős, elemlámpás cumikeresés, amiből végleg elegem lett még akkor is, ha időnként örömittasan kiáltottam fel (magamban, hiszen éjszaka volt) hogy nicsak itt van az eltűntnek hitt fél pár zokni meg a katicás hajcsat.
Az egész egyébként akkor kezdődött, amikor mi Zoltánnal együtt egy főzőiskola ünnepélyes meggynyitóján vettünk részt. Éppen a beszéd alatt szólalt meg telefonom, a gyerekek kedvéért beállított ám szalonképtelen kukorékolós hangján (amit azóta kellemesebb melódiára kapcsoltam át). Anyukám hívott, aki távollétünk alatt a gyerekek altatásáért volt felelős. Kétségbeesett illetve kissé ideges hangon kérte, hogy segítsek távirányításban megkeresni a cumit, mert különben hazamegy! Tudtam, hogy legalább olyan reménytelen feladat a házunk helyiségeiben fellelni egy kósza cumit, mint a szénakazalban tűt keresni, így csak annyit tudtam felelni..nem tudom anyukám..oldd meg.
Nos, ő meg is oldotta. Noncsikát valami puha, macis "rongyikát" szorongatva találtam az ágyában, békésen aludt egészen reggelig. Anya megtette az első lépést, nekem már csak haladnom kellett a megkezdett úton.
Ezek után szó sem lehetett arról, hogy újat vegyek. Kudarcnak és gyávaságnak fogtam volna föl a dolgot. Ehelyett, egy alkalmas pillanatban Esztertől is elcsentem. Volt nincs. És innentől kb. egy hétig kellett hallgatnom a szívszorító hangon előadott kérdést: Hol a cumim? Anya hol a cumim?
Igaz, hogy augusztust írtunk ekkor, én mégis a Mikulásra hivatkoztam. Azt mondtam, ő vitte el, begyűjti az ovis korú gyerekektől, hogy aztán ajándékot hozzon helyette. Elfogadták és ma már csak arról beszélünk, hogy mit is hoz vajon az a Mikulás, amelyik nem rest és nyár végén elveszi az ártatlan gyerekektől a cumit, hogy aztán kicserélje valami másra. Nem fogok csalódást okozni nekik. Majd valami levél kíséretében, amiben óriási dicséretet kapnak, amiért ilyen jól bírták a cumimentességet, Északi Sarki kitüntetésben részesíti őket a Mikulás és megkapja Eszter a Kiskirálylányt, Noémi pedig ahogy kérte a játék Noncsit. Ez utóbbi kívánságot még nem tudom hogy teljesítem de majd kitalálom.

Szerettem volna egy cumis képet csatolni, de az archívumban nem találtam egyet sem. Úgy tűnik kínosan ügyeltem arra, hogy ne legyenek cumival a szájukban lefotózva a gyerekek. A fenti fotó az első születésnapjukon készült. Csupa tejszínhab a cumi, csak, hogy még fincsibb legyen..

2009. október 26.

Királyi ebéd



Még mindig vasárnapnál tartok..
Dédi nehezen mozdul ki otthonról. Pontosabban segítség nélkül egyáltalán nem mozdul ki a lakásból, aminek az az oka, hogy lábai meglehetősen rozoga állapotban vannak. Szerencsére csak a lábai betegek, a fejével minden a legnagyobb rendben, azaz elmondhatjuk, hogy 95 évesen is egészen kiváló szellemi frissességben politizál, vitatkozik, érvel, kritizál. Úgy alakult, hogy augusztusban nem tudtuk a szokásos családi körben megünnepelni születésnapját. A távolabbi (értsd Amerikában élő) unokája ugyan -nem hivatalosan- éppen Európában tartózkodott, mégsem tett kitérőt , hogy Magyarországra utazzon a jeles eseményre...
Nos, ha már így esett, ezt az elmaradt születésnapot egy vasárnapi közös ebéddel szerettük volna bepótolni. Mindenképpen valami igazán exkluzív helyre szerettük volna vinni, mert a 95. év is különleges. Így esett a választás Budapest szerintem legszebb szállodájára, a Royalra. A hotel vasárnapi ebédje felülmúlta minden elképzelésünket, arról nem beszélve, hogy a legtöbb ilyen típusú ebédlőhelyekkel ellentétben ők igen nagy figyelmet szentelnek a gyerekekre, náluk a Sunday Brunch a VIK jelzéssel van ellátva, azaz náluk minden gyerek very important kid. Így aztán teljes nyugodtságban tudtunk válogatni a fejedelmi csemegék között, nyugodtam megrághattuk a húst és élvezhettük a desszerteket, mert lányaink a villámgyors ebédjük után hol az arcukat festették ki, hol Halloweennel kapcsolatos tárgyakat készítettek szakavatott oktatókkal és ha ezt is megunták színeztek, rajzoltak,és kirakóztak.



Alaposan megfigyeltem a vendégek összetételét. Akadtak itt élő külföldiek, hotel vendégek és néhány magyar család is. A legtöbbjükben az volt a közös, hogy gyerekeik a legújabb trend szerint voltak felöltözve, olyanok voltak, mint akiket az Elle vagy Cosmopolitan lapjain látok és azonnal továbblapozok, főleg, amikor a ruhácskák ára is fel van tüntetve. Ilyenkor gyakran felkiáltok..Jaj ne! Természetellenesen, kis felnőtteknek voltak felöltöztetve, nagy gonddal összeválogatott, minden esetben márkajelzéssel ellátott cipővel...
Dédi megállapította, hogy nagyon szépen, tisztán esznek a kicsik. Örültem a dicséretnek, és annak, hogy nem Tommy Hilfinger, Nike cuccban feszítettek, amire ugyebár ugyanúgy rácsöppenhet a leves és a szaft, mint az egyszerűbbre.. Szóval ez a "fashion kid" élmény kicsit megfeküdte a gyomromat, viszont sokkal jobban zavart volna ha az ételek okozták volna ezt az érzést. Lényeg, hogy királyi gasztronómiai élményben volt részünk és remélem még dédi is sokáig emlékezni fog rá.

2009. október 25.

Ha már egyszer...

...a kakasoknál is korábban ébredtek a lányok, mert eszük ágában nem volt figyelembe venni az óra átállításból nyert időt, kénytelen voltam kikászálódni az ágyból és lejönni velük az alsó szintre. És ha már egyszer felébresztettek és megnyomtam a kávéfőző gombját és éppen tejet készültem gőzölni, és jó reggelt köszöntek az előző nap megsütött tökök, fogtam a lisztes bödönt és nekiláttam, hogy megsüssem az ígéretes nevű csokis-sütőtökös muffinjaim.

A tegnapi kimenőmön olyan mozifilmet láttam, aminek a muffin sütés alatt is a hatása alatt maradtam. Eszembe jutottak epizódok, párbeszédek, képek és ki tudja? Talán ennek az érzésnek köszönhető, ,hogy életem legjobban sikerült muffinjait alkottam meg ezen a reggelen.
Mézeskalács illat szállt az egész lakásban. Reggelire ezt a langyos csodát ettük tejjel ... ha már egyszer korán keltem.
És ha már egyszer korán keltünk és Hannát az egész óraátállás kapcsán még inkább foglalkoztatja a naprendszer és a bolygók kavalkádja, akkor irány Zoltánnal a Planetárium, ahol a Nap családja című előadásban pont az ő korának megfelelően majd elmesélik mi forog mi körül és ha nem sajtból, akkor mégis miből van a Hold.
Meg azt is, hogy egy nap 24 órából áll. És még dél sincs. Vagyis nincs vége a napnak..

2009. október 22.

Társasjáték marathon


Hanna tegnap egészen váratlanul megbetegedett. Előző éjjel kihányta kedvenc ételét, a mézes mustáros csirkemellet és hát elég rossz bőrben festett. Orvos is látta, aki ellátta a megfelelő homeopátiás bogyókkal, amiket én becsületesen le is nyelettem lányommal, a maradékot negyed pohár vízben feloldottam , hogy így kortyolgassa.
Ma már újra a régi, láznak, étvágytalanságnak, hasmenésnek, hányásnak nyoma sincs de biztos, ami biztos alapon itthon maradt.
Nos, ha már így alakult , igyekeztem tartalmassá tenni a napját. Kicsik oviban vannak, vagyis elég messze ahhoz,hogy megzavarjanak egy fontos stratégiai lépésben, így hát remek alkalom, hogy elővegyük az összes társasjátékot, és zavartalanul játszunk mindegyikkel csak mi ketten. És szinte belefájdult a szemünk, kezünk, lábunk a sok lépegetésbe, dobásba, nevetésbe. Hősiesen tűrtem, hogy Hanna laposra verjen a memória bármelyik változatával és dagadó májjal hallgattam ahogyan felolvassa nekem a nem kevés bonyolult szóval tarkított játékszabályt.
Ugyanolyan élvezettel játszottunk a retro, Otthontól az iskoláig társassal, mint a legújabb, abszolút értelemben fejlesztő játékával.
Most megkegyelmezett és szünetet rendelt el. Aztán folytatjuk, mert akad még pár játék a polcon, amit a minden lébe kanál, kíváncsi kicsik miatt az utóbbi időben ritkábban vettünk elő.
És ma már csak icipicit bánja, hogy kimaradt az ovis szüreti mulatságból meg a mai varászműhely foglalkozásból, inkább magától mondja, hogy "Tudod mit? Igazad van anya! Minden rosszban van valami jó."
Nyertél Hanna!

2009. október 18.

Békakórus

Sokszor megkapom csak úgy barátságból, hogy nekem nem is három,hanem négy gyerekem van. A negyedik történetesen fiú és Zoltánnak hívják. Nos, én ilyenkor egyetértek és azonnal felelevenednek bennem a lányokkal együtt elkövetett csínytevések, pici rosszalkodások, amiben Zoltán sokkal inkább a cinkostárs, mintsem a szigorú apa szerepet tölti be.
Nem gondoltam volna, hogy a ma délelőtti esetből blog bejegyzés születik, de azt gondolom megérdemli a történet, hogy megörökítsem, mert amióta hazajöttünk folyton eszembe jut, megmosolyogtat és a lányok is emlegetik.

Általános kabát és más téli ruha beszerzésére áldoztuk az értékes vasárnap délelőttünket, de hát nincs mit tenni, a tél beköszöntött, az átmeneti kabátokat ugyanazzal a mozdulattal, amivel elővettem, vissza is pakoltam, és nemrég döbbentem rá, hogy milyen nagyot is nőttek lányaim egy év alatt. Mégsem járhatnak boka fölé érő nadrágban és rövid pulcsiban.
Legnagyobb meglepetésünkre a boltosok máris elkezdték karácsonyi csecsebecsékkel feltölteni a polcokat. Úgy veszem észre évről évre egyre korábban kezdik az ünnepi előkészületeket és csak remélni tudom, hogy jövőre nem esik egybe az iskolakezdéssel. Kicsit megrémülök, zakatol az agyam, hogy milyen dátumot is írunk, ugyanis amióta gyerekeim vannak sosem tudom pontosan. Szívesebben láttam volna még az őszi dekorációkat a polcokon, és eszembe jutott, hogy idén még nem is faragtunk Halloween tököt, pedig minden évben szoktunk, aztán rájövök, hogy de hiszen nem is vagyunk elkésve vele..Még csak október közepe van.
Az egyik kedvenc dán lakberendezési boltomban is adventi előkészületek folytak... Amíg én célirányosan nézelődtem, a lányok a giccses, -de nekik annál értékesebb- mikulásokkal játszadoztak. Jutalmul, amiért viszonylag türelmesen várakoztak, leemeltem a felső polcról egy plüss békát, ami, ha megnyomjuk a tenyerén lévő gombot, azonkívül, hogy elénekli a Jingle bells-t, még ugrál is. Mondanom se kell, hatalmas tetszést aratott a gyerekek körében és míg ők a békával együtt dúdolták a dalt, én azon töprengtem vajon kinek az otthonát díszíti majd ez a méregdrága karácsonyi béka, kik fognak ugyanúgy lelkesedni érte, mint a lányaim ott a bolt szőnyegén és azon is elgondolkoztam, hogy vajon hogy bírják majd az eladók/pénztárosok idegekkel, azt,hogy naponta három vevő biztosan megnyomja a gombot ha egyszer ott virít a mancsán, hogy "PRESS!"
És megérkezett Zoltán, aki csak papíron 35, valójában sokkal kevesebb, főleg ha a lányok veszik körül és legalább ugyanúgy unja a vásárlást,mint ők. Komolyan mondom előbújik belőle a kisördög. Tudjátok mit csinált? Szépen sorban megnyomta a polcon lévő összes béka összes tenyerén lévő összes gombot, hogy kánonban szóljon a dal, vagyis békakórust varázsolt és talán még vezényelt is nekik. Ezt már nem láthattam,mert az ágynemű részleghez menekültem, ezzel is jelezve, hogy semmi közöm az egészhez. Magamban viszont nagyon-nagyon kuncogtam. És utána is még sokáig. Az autóban is, összeszorított fogakkal. Mert ilyet nem illik csinálni. Szegény eladók és szegény vásárló nénik meg bácsik. Micsoda viselkedés ez?
Most, hogy nincs itt a közelemben nagyon nevetek és gyanítom ez a ronda békakórus jut eszembe sokáig, ha meghallom a Jingle Bells refrénjét, és még az is lehet, hogy ha leértékelik, titokban veszek egyet csak úgy az emlék kedvéért.

2009. október 16.

Szülinap elnapolva


Majdnem az egész óvoda tudta, hogy október 15-én van Zoltán születésnapja. Hanna újságolta el fűnek fának, így aztán nem lepődtem meg azon, hogy Bogi, Imola, Lilla és még sokan mások boldog születésnapot kívántak Hannán keresztül apukájának.
Ani néni, a dadusok gyöngyszeme azzal fogadott, hogy Hanna kérésének eleget téve segített neki a születésnapi ajándék megvalósításában, azaz közösen elkészítették Zoltán ovis jelét, a vitorláshajót méghozzá varrásos technikával. Ezt rejtegettük aztán egy napig lányommal, hogy ő lehessen reggel az első, aki felköszönti apukáját.
Aztán persze szokás szerint megérkeztek a kicsik is az ágyunkba és boldog szülinapot kiáltásokkal puszilgatták Zoltánt, majd a reggel folyamán még az asztalra felállva kórusban, az én vezényletemmel újra előadták az ismert szülinapi dalocskát. Az ünnepelt pedig szerintem pont arra gondolt, amire én, vagyis, hogy 35 éves korára három tündéri kislánnyal büszkélkedhet és ez bármilyen ajándékkal felér.
Nos, be is kellett érnie ennyivel, ugyanis a nagy napra erős végtagfájdalmakkal és torokfájással ébredtem, így az estére betervezett meglepetés programot fájó szívvel de le kellett mondanom. Kis se mozdultam aznap és még torta sem került az asztalra, sőt az ajándék könyvért is magának az ünnepeltnek kellett elmenni a Pólusba, de ami késik nem múlik, igenis megpróbálom idén is emlékezetessé tenni Zoltán születésnapját. A különleges este, ugyanis minden csütörtökön várja az érdeklődőket, így minket is, addig csak arra kértem férjemet, bízzon bennem vakon is....

2009. október 11.

Csiribiri

Kb. két hét múlva, az egyik legolvasottabb női hetilapban (NL) megjelenik egy félig komoly félig vicces cikk, arról, hogy milyennek képzeljük el mi nők az igazi férfit, mi kell ahhoz, hogy valaki közülük kiérdemelje az álom jelzőt. A cikk attól is érdekes és talán hiteles, hogy kíváncsiak voltak miként vélekedik az ideális férfiról öt különböző korosztályból való hús vér nő. Egy a húszas éveiben járó -, egy harmincas -, egy negyvenes - és egy ötven körüli hölgy ült le egy nap egy asztalhoz, hogy megvitassa ezt a kardinális kérdést, amin bizonyára a legtöbb nő élete során párszor elgondolkozott. És hát igen. Én is az asztalnál ültem és képviselhettem a nem is tudom hányas korosztályt..maradjunk annyiban,hogy a harminc és negyven közöttit. A teraszon eltöltött beszélgetés felüdülés volt a számomra hiszen addig ismeretlen hölgyekkel(és két helyes újságíró fiúval) folyt a vitázás, eszmecsere, érvelés.
Péntek estére szervezték a fotózást, mert egy cikk mit sem ér jó kis képek nélkül. Életem során volt szerencsém már hasonló eseményen részt vennem, így tudtam, hogy a sminkelés és pózolás jóval több, mint egy órás elfoglaltság lesz, ahogyan abban is biztos voltam, hogy éppen ezért Zoltán segítsége elengedhetetlen lesz.
Hát nem csalódtam benne. Azonkívül, hogy vállalta, hogy munkából való hazajövetele után elröpít Budára, még egy meglepetés programot is beiktatott a várakozási idő tartalmas eltöltése érdekében, ez pedig nem más volt, mint az új Halász Judit koncertfilm, amit a legtöbb moziban már javában vetítenek és ami éppen jó időpontban, negyed nyolckor kezdődött egy szintén budai moziban. A kicsik első mozis élménye így apukájukhoz fűződik, de ami ennél még felejthetetlenebb, az az, hogy a gyerekek szemszögéből nézve kissé késői kezdésnek köszönhetően privát vetítésben volt részük, azaz a hatalmas nézőtéren senki más nem volt jelen. Noémi kicsit nehezményezte is, mert én azt ígértem neki, hogy bizonyára sok kisgyerek lesz kíváncsi a filmre rajtuk kívül. Elfeledkeztem arról az apróságról, hogy normális szülő viszonylag ritkán viszi el kicsi gyerekét esti vetítésre egy pénteki napon.
Ezalatt én a korábban kiválasztott férfi ideálomat ölelgetve pózoltam a fényképezőgép előtt és csak megnyugtatásképpen írom le, hogy az úr ugyan életnagyságban létezett, de papírból.


Mire a mozinak vége lett, a fotózás is nagyjából befejeződött. A lányok szemmel láthatóan nem értették hová csöppentek, anyukájuk kikkel és minek mosolyog és főleg azon csodálkoztak, hogy miért hevertek szétvagdalt papír bácsik a műteremben mindenütt..
Hazafelé úton az autóban Zoltán elmesélte, milyen remekül sikerült az apa-lányok "bondingolás" és hogy külön jó volt, hogy hangosan énekelhettek, tapsolhattak, kommentálhatták a vetítés alatt az eseményeket, hiszen nem zavartak senkit sem. Abban is egyetértettünk, hogy Halász Judit meg persze Bródy is valami utánozhatatlant alkotott és meghatódtunk azon az érzésen, amiről dal is született, azazhogy minden felnőtt volt egyszer gyerek és ezek a felnőttek is Halász Judit dalain nőttek fel, most pedig mi visszük a saját gyerekeinket a koncertjeire..és ez az egész még mindig olyan nagyon-nagyon hihetetlen. Nekem még azt is bevallotta, hogy potyogtak a könnyei, amikor ez a rész következett:

A dal ugyanaz marad

Lehet, hogy tévedek, de olyan ismerős vagy nekem
Találkoztunk mi már valami vidám zenés helyen?
Nem emlékszem pontosan, hiszen nagyon rég lehetett
és nem ült melletted még az a tündéri kisgyerek.

Óh igen, valamit sejtek én, bár biztos nem vagyok
Sok-sok évvel ezelőtt te ültél éppen ott
Ugye te voltál az a kisleány, aki hangosan énekelt
és nem is vetted észre talán, hogy mindenki rád figyelt

Én énekeltem egy dalt és te énekeltél velem
A lámpák fénye felragyogott csillogó szemeden
Ha a gyermekedre nézel, látod, az idő hogy szalad
hiszen minden változik, de a dal ugyanaz marad

Látod, nekem is már régen felnőtt a kisfiam
és nem múlt el felettem sem az idő nyomtalan
De sosem fogynak a gyerekek, akik kérnek szüntelen:
hogy Jutka néni legyen szíves, énekelj nekem!

S én újra kezdem a dalt és ti énekeltek velem
A lámpák fénye felragyog a csillogó szemeken
Ha a gyermekeinkre nézünk, látjuk, az idő hogy szalad
hiszen minden változik, de a dal ugyanaz marad
hiszen minden változik, de a dal ugyanaz marad

Hull a hó és hózik, Micimackó fázik
Hull a hó és hózik, Micimackó fázik...


Aztán én beszéltem arról, hogy mi minden járt a fejemben, amikor a (nekem) ideális férfit kellett jellemeznem. És ahogy soroltam a tulajdonságokat, már majdnem hazaérve rájöttem, hogy amiről vagy akiről beszélek, ott ül mellettem. Egyáltalán nem tökéletes és persze van egy csomó hibája meg tulajdonsága, amivel időnként az őrületbe kerget, de mégiscsak ő az én emberem, akivel bármikor elénekelhetem, hogy..

Pár éve még, vagy régebben talán,
a nézőtéren ült egy fiú, és egy kisleány.
Még nem ismerték egymást,
csak hallgatták a dalt és néhány sor
a kis szívükben nagy vihart kavart.
Mert arról szólt a dal, hogy eljön az idő,
amikor majd minden rossz gyerek nagyra nő.
S ha nem tanulja meg, hol van a határ,
romba dönt majd mindent, ami körülötte áll.


Refrén:
Minden felnőtt volt egyszer gyerek,
s felnő majd az új gyerek sereg.
Többet, jobban törődjetek velünk,
mert eljön majd a nap, amikor mi is felnövünk.
Ha nem neveltek jól, akkor majd rosszabbak leszünk.

Felnőtt ma már, a kisfiú, s a lány.
Láthattad őket egymás oldalán.
Színházba járnak, és könnyen meglehet,
hogy mellettük ül, néhány új kisgyerek.
És itt vannak ők, sokat megélt szülők,
kik mindig elmesélik, miként volt azelőtt.
Remélem tudják ma már, hogy hol vamn a határ,
hol minden józan ember bölcsen megáll.

Refrén:
Minden felnőtt volt egyszer gyerek,
s felnő majd az új gyerek sereg.
Többet, jobban törődjetek velünk,
mert eljön majd a nap, amikor mi is felnövünk.
Ha nem neveltek jól, akkor majd rosszabbak leszünk.

2009. október 9.

Leánykollégium



Ez a szó lebegett a szemem előtt, (hozzátéve az emelt szintű jelzőt is magamban azért) , amikor hálószobájukat terveztem. Azt mondták lányaim, hogy boldogan aludnának egy szobában , hogy az éjszakát is egymás mellett tölthessék. Hát legyen. Életem során ugyan nem volt szerencsém lánykollégiumban éveket töltenem de azért az Abigél című filmből és nyári táborozós élményeimből kialakult valami fogalmam arról milyen is lehet egy ilyen hálóhely.
Emeletes ágyról hallani sem akartam. Pedig gyerekkoromban egy ideig nekünk is az volt. Simon aludt felül az első szülött jogán, én pedig lent. Ha jól emlékszem sosem történt baleset abból, hogy ott ugráltunk és sosem löktük le egymást a magasból, engem mégis elriasztott a gondolata annak, hogy valamelyik lánykám a móka hevében hatalmasat esik.
Nem hazudtoltam meg magam, tudom az túlságosan aggódó anyuka kategória vagyok, akinek egy emeletes ágy láttán is a lehetséges katasztrófák jutnak eszébe. Pedig léteznek kifejezetten három gyerekre szabott ágyak, amiknek teljes tárházát átnéztem az interneten és amiből főleg Amerikában gyártanak igazán változatosakat. Gábor barátunk el is készítette volna, de nem, nekem még mindig az egymás melletti elrendezés tetszett a leginkább és ebben megerősített Zoltán, aki már szintén előre mosolygott a látványtól, hogy három, egymás mellett fekvő kislányát kell esténként betakargatni.


Rájöttünk, hogy a kicsik babás ágyáról egy mégiscsak leszerelhető a rács és így az egy helyes kis heverővé alakítható át, aminek szegélyét Zoltán -máig megmagyarázhatatlan módon -, egy mozdulattal kapta elő a padlás valamelyik zugából és amely szegélyléc még színben is passzol a cseresznye szekrényhez, ami azért jó ha van, mert a pizsama és hálóing rengeteget valaminek mégiscsak be kell nyelnie.. Már csak Hanna kutyás ikeás ágyát kellett eladni a Vaterán, amit mondanom se kell egy szempillantás alatt el is vittek. Annyira gyorsan, hogy Hanna egy ideig sérelmezte is, hogy nem tudott illően elbúcsúzni tőle. Némileg megnyugtatta a tudat, hogy ágyikója egy másik Hanna kényelmét szolgálja ezentúl, és ez tényleg így van, mert ahogyan meg szoktam kérdezni, hol nőtt a fenyőfa, amit karácsonyfának választunk és hol tojta a tyúk a tojást, amit a piacon veszünk, azt is megkérdeztem az ágyért érkező fiatalembertől, hogy ki fog benne aludni ezentúl.
A kicsik ágyához hasonló, ám egy árnyalattal hosszabb és fiókokkal ellátott és már ifjúsági névvel ellátott ágyra 5-6 hetet kellett várnunk. A várakozási idő alatt Szilvi barátnőmmel karöltve tornáztattuk agyunkat, hogy milyen legyen a szoba további színvilága , hogy lányos legyen de ne túl émelygős, majd amikor összeállt a kép az én fejemben is, Heni barátnőm ajánlása nyomán találtunk egy szenzációs szobafestő kettőst, akik egy pillanat alatt megvalósították álmomat.
Aztán megérkezett Hanna ágya. Kaptunk két zacskó csavart, anyát továbbá megszámlálhatatlan mennyiségű deszka, léc és fadarabot. Zoltán pedig nekiállt és a lányok gyűrűjében,- gondolom csodálatukban fürdőzve -olyan igazi apásan összerakta bemelegítésképpen a három éjjeliszekrényt majd az ágyat is.
Már csak némi szekrénymozgatásra volt szükség, (ebben bátyám segédkezett) és szinte teljesen kirajzolódott a megálmodott lánykollégium képe. Ágyak és a szekrénykék pont befértek egymás mellé. A parafa burkolat Zoltán nagy örömére tovább marad, mert egész jól szigeteli a hangot és a hőt is, de ami ennél fontosabb, színben is passzol az ágylécekhez, szekrényekhez. Persze szobanövényt is szín alapján választottam, így a különös törődést nem igénylő ám nagyon találó nevű lila csíkos levelű pletyka került a szobába, ami Hanna régi szobája ablakából leszedett függöny mellett is jól mutat. A bordűrt valami Lili tündér díszíti. Hanna szerint létezik egy dobozos muffin por, aminek az elején ugyanez a kislány díszeleg. Lehet, mindenesetre jó, hogy a bordűrön három mozzanatban látható a tündér, mert így igazságosan elosztottuk a lányok között. Amelyik repül, az Hanna. Amelyik a tükörben nézi magát és pálcát tart a kezében, az Eszter, aki pedig a legcicomásabb, és módfelett hiú,az Noémi.
És, hogy hogyan alszanak ők hárman? A legnagyobb békességben. Időnként legurulnak és álmukban a másik ágyára másznak fel, majd ott folytatják álmukat, időnként átjönnek hozzánk, időnként horkolnak, kuckóznak, fészkelődnek de nagy egyetértésben, édesen alszanak.. És persze kuncognak, sugdolóznak, huncutkodnak, épp úgy, mint egy leánykollégiumban.




2009. október 5.

Csomagunk érkezett


" A postás vagyok, hoztam egy nagy csomagot"- szólt a kaputelefonba Józsi, és én tudtam, hogy honnan érkezett a pakk. Egyenesen Szentendréről, még pontosabban pedig a Skanzenből.
Korábban ugyanis már kaptam egy e-mailt a falumúzeumtól, hogy augusztusban a mi családunkat sorsolták ki szerencsés győztesnek, a "Skanzenban jártam" nevű nyereményjátékukban. Hát nagyon köszönjük.

Gondosan összekészített ajándékcsomagot kaptunk, amiért külön hála a sajtóreferens hölgynek. Gondoltak Hannára, aki majdnem hat évesen biztosan élvezni fogja a makett összerakást, vagdosást, ragasztást. Gondoltak a kicsikre, akik remélem nem vesznek össze a türelemjátékon. Gondoltak mindhármukra,hogy majd a háziállatos memória kártyával remélem békességben fognak játszani sokat, és gondoltak rám, aki a természetes kakaó illatú szappant szagolgatja és gondoltak a családfőre, aki majd az úti tervező forgathatja. Gondoltak az egész családra, hogy majd egyik kirándulás alkalmával befaljuk a házi mézes puszedlit dióval.
Volt még a csomagban három nyaklánc. Festett fa kacsa, kakas és síp medál lóg rajtuk. A sípot elkérem Hannától. Nagy hasznát venném a reggeli készülődés idején (is).

2009. október 3.

Mocsár









Azt mondta a Németh Lajos meteorológus, hogy aki csak teheti menjen a szabadba ezen a hétvégén, mert igazi kiránduló időben lesz részünk. Hát mi tehettük, így Szilvi barátnőm ajánlása nyomán célba vettük a Poroszlón található Tisza tó felett húzódó sétányt.
Kicsit zavarban voltam a pakolással, mert nem tudhattam mennyire lesz majd hűvös egy mocsárban, reggel még csípős hideg van és egyáltalán, az ember nehezen hiszi el, hogy októberben elég egy rövid ujjas felső. Persze utolsónak ültem be én az autóba, a három lány és Zoltán már türelmetlenül várta az indulást. A nyugodt, veszekedésmenetes út érdekében kezükbe nyomtam három könyvet. Noéminek a repülőtereset (hiába no, nem tudok elszakadni munkahelyemtől), Eszternek egy építkezésről szólót (azért mert éppen most bővítik az ovijukat, lesz benne tornaterem is), Hannának pedig a testünk működését sok képpel magyarázó könyvet, mert egy ideje ez érdekli igazán. Szóval lehuppantam a helyemre és éppen válaszoltam volna Zoltán kérdésére, miszerint biztosan bezártam -e az ajtót és ugye a riasztót se felejtettem el aktiválni, amikor megszólalt Hanna a hátsó sorból:
-Apa a te fütyidet hímvesszőnek hívják!
Gondolom kibetűzte a képhez tartozó elnevezést lányunk, akit úgy látszik máris ez a rész izgat a legjobban..
Nos, ebben a hangulatban fordította el Zoltán a slusszkulcsot, hogy végre elinduljunk Poroszlóra.
....
Tudtam, hogy eszméletlen jó lesz. A mocsár felett vezető másfél kilométeres palló híd még éppen jó táv a három éveseinknek, Hannának pedig meg se kottyan. A legjobban az odavezető utat várták, mármint azt a részt, amikor Pista bácsi egy motorral ellátott csónakkal elröpített bennünket a híd elejéig. Ekkor még jól jött a sapka és a polár pulcsi a lányokon.
Sajnos kevesebb, mint 5 perc alatt megérkeztünk, pedig egy fél napig is elücsörögtem volna a csónakban, hogy gyönyörködjek a Tisza tó szépségében.


A híd ugyan elég széles, mégis jónak láttam egy alapos oktatás keretében a lányok lelkére kötni, hogy ne merészkedjenek a szélére, hacsak nem akarnak nyakig elsüllyedni a békalencsés mocsárban. Bizonyos részeken ragaszkodtunk ahhoz, hogy a kicsik fogják a kezünket, amivel hangos ellenállásba ütköztünk, így szinte biztos vagyok abban, hogy elijesztettük a mocsár természetes élővilágát, legalábbis egy időre biztosan. Az első pihenőhelyen, ott ahol a hódokról olvashattunk okos dolgokat és ahol két pocok (vagy ahhoz hasonló élőlény) szalad el közvetlen közelünkben, a lányok azonnal felfalták az otthonról hozott muffin és egyéb rágcsálnivalókat,majd amikor helyrebillent a cukor háztartásuk, valóban úgy tudtuk folytatni a sétát, ahogyan azt elterveztem.

Hannában buzgott a tanulásvágy, így minden ismertető táblánál megálltunk és a túra végére magabiztosan mutatta melyik növény a nád, a gyékény, a békatutaj, amit én rendszeresen béka ladiknak hívtam, melyik a békalencse, a rucaöröm, a nyílfű, a nehezen irtható gyalog akác, az ebszőlőcsucsor és a békanyál.
Megmásztuk a kilátót is, aminek lépcsőfokait Hanna számolta meg és amit azonnal el is felejtett, így nem tudom lejegyezni. Az építmény lábánál viszont egy tündéri biológus lány válaszolt kérdéseinkre,majd amikor kifogytunk belőle, magától mesélt a területről további érdekességeket.


Vajon hányan tudják honnan ered a "Kákán is csomót keres" mondás? Hát nekünk a poroszlói tanösvényhez kellett eljutnunk ahhoz, hogy találkozzunk a mocsári kákával, aminek a végén csomóhoz hasonlító termés van. Persze azonnal lefényképeztem, lehetne 50 milliós kérdés a Legyen Ön is milliomosban..


Közben a pulóverek, kardigánok, sapkák feleslegesek lettek és ragyogó októberi napsütésben élvezhettük Tisza tó mocsárvilágának közvetlen közelségét.
A séta végére a kicsiket már nyakunkba vettük
és így érkeztünk vissza kiindulásunk helyszínére, ahol nem túl autentikus módon, mobiltelefonon iderendelt Pista bácsi már várt bennünket, hogy visszavigyen autónkhoz. A csónakot ezúttal Hanna vezette, aki a kaland után kijelentette, hogy nem is biztos, hogy lovas vagy kutyakozmetikus lesz, mert elképzelhető, hogy csónakos inkább.

Egy szimpatikusnak tűnő étteremben gyorsan megebédeltünk aztán siettünk a vándorcirkuszba, mert még pont belefért az egy napos kiruccanásunkba egy kis ráadás program és mert a lányok teljes extázisba estek a Poroszló terén felállított cirkuszi sátor láttán. És most zavarban vagyok, mert nem tudom mit írjak a "produkcióról", ami azt gondolom a 2-6 éveseknek még szórakoztató vagy érdekes lehetett, bár az enyémek a felénél kijelentették, hogy unják. Nem tudtam nem arra gondolni, hogy ezek a "művészek" hogyan élnek, hogy mennyit dolgoznak, hogy kiállhassanak a közönség elé. Egyszerre lett volna kedven egy vagy két napot eltölteni köztük, hogy kicsit jobban a kulisszák mögé láthassak és egyszerre vágytam, arra, hogy hagyjuk magunk mögött az egészet. Nem tudtam, hogy sírjak e vagy nevessek azon, hogy a kukoricát és nyalókát áruló hölgy ugyanaz, aki aztán kígyóval a nyakában forog, a hangosító pedig egy gyors ingváltással már zsonglőrré majd állatidomárrá változik. A pénztáros nő aktív részese a kissé elavult bűvésztrükknek, a jegykezelő fiú pedig a kukorica árus hölgy mellé dobálja a késeket..
Bizonyára van különbség vándorcirkusz és vándorcirkusz között. Amit mi láttunk az elszomorító volt. Persze csak Zoltánnal együtt éreztük így, a lányok egy újabb élménnyel gazdagodtak és nekünk most ez a legfontosabb.

2009. október 2.

Varázs szemceruza




Reggel van. Vagy dél vagy este. Igyekszem egyenletes, vékony ívet húzni szemhéjam felső szélére barna szemceruzámmal, mert enélkül kicsit meztelen vagyok és mert ettől jobb nőnek érzem magam.

Fél perc sem telik el és megjelenik mellettem három, arany, fürtös fejecske...

-Anyaaa! Rajzolj nekem cicabajszot! -kérik kórusban és én sokadszorra is boldogan rajzolok.

-Fület is! -türelmetlenkednek, és máris homlokukra kerül a fordított V betű.

-Meg orrocskát is. -kiabálják és satírozok egy fekete pöttyöt is.

-Köszi anya! mondják és szaladnak nyávogva, cicásan egyszerre.

Olyan egyszerű vidámságot varázsolni. Csak egy szemceruza kell hozzá. És miért is ne lehetne cicabajusszal menni kirándulni vagy a hotel éttermében reggelizni, ebédelni vacsorázni, vagy csak itthon szaladgálni? Cicabajusszal sokkal finomabb a fagyi és a süti a cukrászdában és a biciklik is gyorsabban gurulnak. A cicabajusz majdnem minden helyszínen és helyzetben jól mutat és majdnem mindenki arcára mosolyt csal.
Hanna, Eszter és Noémi, három cicalányom legalábbis gyakran ezt teszi.

ui. Korábban hónapokig kitartott egy szemceruza, mostanában kéthetente újat kell venni.

2009. október 1.

Álletkerti séta hivatásos paparazzival




Az egész még május 1-én a városligeti majálisnak nevezett dzsumbujban kezdődött és megint feltettem magamban a kérdést, hogy miért pont mi? Éppen úgy, mint tavaly júliusban a franciák nemzeti napján, amikor a nagykövet három tehénbőgést utánzó játékot vásárolt a lányoknak csak úgy, kedvességből, meg azért,mert bájosnak találta a kicsiket (meg lehet, hogy minket is). Miért pont nekünk? Miért pont velünk? Miért pont hozzánk és rólunk?
Szóval, akkor május elsején, arcfestés, kürtöskalács utáni nyávogás, ringlesperizés után, Charlie hangja irányába vettük az irányt. Fiatalkorom kedvencét, most három lányos anyaként hallgathattam ott a fák alatt. Éppen a "New York New York"-os refrént énekeltem, amikor észrevettük , hogy egy úr igen profinak kinéző felszereléssel ,fotózni szeretné a gyerekeket. Afféle életképeket készített volna róluk és rólunk, de előtte úriember módjára a beleegyezésünket kérte. Miért ne? Azt hittük valamelyik napilapban látjuk viszont magunkat ahol a május elsejei ünnepsorozatról számolnak be, de kiderült az úr hobbi fotós és mellesleg iparművész. Ha már így esett és kattintott párat, megkértük, hogy küldje el a képeket nekünk. Őrült világban élünk vagy túl sok filmet néztünk, mindenesetre már itthon, biztos ami biztos alapon megnéztük honlapját és jobban megismertük.
Ekkor ajánlotta fel, hogy ha majd az állatkertbe tervezünk sétát, szívesen velünk tartana, hogy a háttérből, alig észrevehetően további képeket készítsen családunkról de főleg a lányokról.
Nos, kár lett volna kihagyni a lehetőséget, így egy szeptemberi vasárnap délután megejtettük a találkozót. Hanna persze nagyon otthonosan mozgott a kertben és még ennél is lelkesebben magyarázta a tudnivalókat, érdekességeket, amiket az egy hetes nyári zoo táborozás alkalmával szippantott magába. Mini idegenvezetőnk előadása után egy fikarcnyi kétségünk se volt afelől, hogy jó döntés volt a táborozás.
Az állatkertben annak ellenére, hogy délután látogattunk el, szinte kényelmetlenül sokan voltak. Azért jutott nekünk is szekér, éppen mire eléggé elfáradtak a lányok a folyamatos futkározásban. A fotóssal együtt megállapítottuk, hogy eszméletlen életrevaló, hangos, érdeklődő lányaink vannak, akikről olyan "hárman együtt mozdulatlanul" típusú képet még a profinak sem sikerül készíteni.