A kertünkben történetesen van egy automata öntözőrendszer, amit az első években nagyon szerettünk is, mert úgy szép a kert ha zöld, az utóbbi évben azonban hanyagoltuk, mondván úgy kényelmes nekünk ha a fű lassan nő. Minek azt még locsolni is annyit, így is gyakran kell fűnyírózni. Tegnap azonban, annak örömére, hogy a medencénk környéke megszépült, a locsolórendszert is bekapcsoltuk. A kislányokkal egész nap a kis medencéjükben pancsoltunk, pucérkodtak és a slaggal illetve kis sárga locsolókannájukkal vizeztek, szóval volt bemelegítés az igazi locsolóparti előtt. Hanna és a vízimádó Eszter sikongatva rohangáltak a vízsugarak alatt, hagyták magukat lefröcskölni, tapsikoltak, viháncoltak. Noémi, a megfontoltabb csak belekóstolt milyen érzés bőrig ázni aztán köszönte szépen, inkáb a babakocsiját tologatta tovább, próbált száraz területet keresni, ami elég nehéz feladatnak bizonyult.
Az egész Hársfavirág utca zengett a lányok sikításától, a kacagástól. Nem emlékszem mikor láttam a három lánykát ennyire önfeledtnek, boldognak. Gyerekparadicsom volt a kertünk, a három csuromvizes, göndör fürtös kislányunknak köszönhetően és arra gondoltam, hogy ha ennek a néhány percnek az az ára, hogy megfáznak (valljuk be kicsi az esélye 30 fokban ennek, de azért aki ismer, tudja, hogy rögtön megfordul a fejemben ennek az eshetősége is..) , még akkor is megérte. Nekem a látványuk miatt, ami ismét energiával és erővel töltött fel, nekik pedig a "Miénk a világ!" érzés miatt. Legközelebb én is velük tartok, most csak a fotózás kedvéért maradtam ki a buliból..
Persze lehetetlen vállalkozásnak bizonyult a három lánykát egyszerre lencsevégre kapni, így inkább mozgóképet készítettem róluk. A képen Eszterem látható, aki a leginkább rajong a vízért.