Mielőtt Eszterről és Noémiről írnék, be kell számolnom egy hetes eltűnésünk okáról illetve élményeinkről. Balatonföldváron jártunk. Igen most, amikor más inkább eljön onnan. Cudar hideg volt de egészen más képet mutat ilyenkor az a táj, a sétány és a kedves családbarát hotel is minha csak a miénk lett volna. Sok látnivaló van a környéken, így persze cseppet sem unatkoztunk, sőt örültünk hogy nem itthon a négy fal között kellett megélnünk az ősz beköszöntét.
Az egész úgy kezdődött, hogy Zoltán egy éve körbebiciklizte a Balatont testvérével és annak fiával. Erről egyébként hivatalos oklevelet is kapott legnagyobb kritikusától és tisztelőjétől..azaz tőlem. Amikor Balatonföldvárnál tartottak, meglátott egy igen kedves villa épületet, egy családbarát szállást és már akkor elhatározta, hogy visszatér a helyszínre de már családostul és négy keréken. Kicsit győzködnie kellett, mert előre féltem, hogy a két picivel, akik ugyebár már nem is olyan kicsik- nem lesz igazán pihenés a kikapcsolódásra szánt egy hét. Elevenen élt bennem a zalakarosi hosszú hétvége, amiről korábban írtam már, így nem részletezem.
Ez a kis hotel viszont annyira más, mint a hatalmas, száznál is több szobás wellness szállodák, ahol minden nap új arcok köszönnek ránk ha egyáltalán köszönnek és túl nagy a tülekedés a vacsoránál és a medencéknél is.
Az Anna-Mária villa ( www.amv.hu) szerintem főszezonban, amikor pezseg a balatoni élet- sem ilyen.
Az első éjszaka persze ismét embert illetve anyát próbáló volt. Nehéz és hosszú volt az altatási procedúra, pedig helyes kis rácsos ágyak voltak, külön nekik a galérián és nem felejtettük elvinni az ikeás nagy sárga rákocska párnákat sem, ami nélkül nincs pihenés. És ekkor olyan gondolataim támadnak, hogy mit keresünk mi itt, miért nem vagyunk inkább otthon a megszokott kis környezetünkben, ahol egy pillanat alatt elaludnának.
Reggelre azért annak ellenére, hogy eső és vastag felhőtakaró ébresztett bennünket, már nem voltam borúlátó. De mit lehet csinálni szakadó esőben? Mondjuk autókázni, Ausztriában keresni egy ToysRUs játékboltot és ha már ott vagyunk, megvenni a család aprajának az ajándékokat. Pontosan ezt tettük, bár megfordult a fejemben, hogy egyenlő az önsanyargatással három gyerekkel egy játékboltba beesni, arról nem beszélve hogy igen furmányosnak kellett lennünk, hogy főleg a legnagyobb nehogy észrevegye mit szánunk a karácsonyfa alá tenni. Ha nem az utolsó napon csomagolom be a játékokat, még az is lehet, hogy októberre már csak a karácsonyi menün kell gondolkodnom, novemberben és decemberben pedig csak lélekben kell felkészülnünk az év legszebb ünnepére.
Este még kiélveztük a gyerekbarát medence pezsgését, ami ebben az esetben csak a buborékokat jelenti és nem a sok vendég lubickolását. Igazi privát fürdőzésben volt részünk és a következő napokban sem volt másképp. Szóval hamar elmúlt a mit keresünk mi itt, ebben a vacak időben érzés. Besegített ebben a mézes-csokis masszázs, az aromakabin, a nyakmasszírozós, pezsgős, kellemes melegvizű medence, amiben ugyebár itthon nem lehet részem. Eszter továbbra is imádja a vizet, nemúgy az úszógumit vagy bármilyen más segédeszközt, ami azért tanácsos lenne egy két éves, úszni nem tudóra adni, főleg ha olyan vakmerően gázol a vízben, mint Eszti. Néhány merülés sem tántorította el az önálló pancsolás gondolatától, így aztán résen kellett lennünk. Hanna produkciózott, bemutatta két heti úszótanfolyamának repertoárját, amit persze Eszti azonnal le is akart utánozni. Remek szinkronúszó lehetne Esztiből. Hajlékony és cseppet sem fél a víztől. Noémi megint a szokásos bizalmatlansággal fogadta a családi lubickolást de végül rájött, hogy igazán jó móka egy ekkora medence, ami pár pillanatig csak a miénk.
Barátságtalan idő ide vagy oda, másnap kompozni indultunk, mert az jó móka, igaz csal pár percig amíg megéreztük hogyan csíp a balatoni őszi szél és inkább visszabújtunk az autónkba. Zoltán persze nem is lenne igazán Zoltán ha nem kéredzkedett volna be a kapitány fülkéjébe Hannával, hogy megnézzék hogyan is kell vezetni egy ekkora járgányt.
Tihanyba konkrét céllal érkeztünk, nevezetesen a babamúzeum gyűjteményének megtekintését tűztük ki célul. A kicsik hangos sikítozással fejezték ki tetszésüket, és persze nem győztük megakadályozni őket, hogy ne ütögessék a vitrineket, csak nézni szabad de azt nagyon.
A következő napi programunkat bárkinek jó szívvel ajánlom, mert szerintem egészen különleges hely, főleg az olyan városi embereknek, mint amilyenek mi is vagyunk. A kis község neve is furcsa. Visz alig pár kilométerre van a Balatontól és itt található a csacsifarm (www.csacsifarm.hu) ahol ha jól számoltam 21 csacsi várja, hogy valaki a hátára üljön vagy csak megvakargassa a fülét. Holtszezon lévén egy telefonhívás előzte meg látogatásunkat. Hanna és én is igazán meglepődtünk, hogy egy mézeskalácsház előtt találtuk magunkat. Kolompoltunk egyet és megjelent Jani, az állatok gondozója és utánozhatatlan stílusával körbemutatta a farmot. A széna hotelt, amit biztos vagyok benne, hogy nyáron kipróbálunk egyszer, mert nagyobb élvezet lehet hálózsákban a friss szénában aludni, mint egy unalmas szállodai szoba ágyában.

Bemutatta a szamarakat, akiknek neveit véletlenül sem sikerült eltalálnunk később, kivéve annak a kettőnek, akiknek a hátán Hanna és a kicsik szamaragoltak. Jani, amikor már látta, hogy összebarátkoztunk az amúgy kedves állatokkal otthagyott bennünket, hogy sétáljunk kedvünkre a csacsikkal. Én Hanna szamarát, Sanyit vezettem és csak reménykedtem, hogy a csökönyös jelző csak kitaláció a szamár jellemzésére. Zoltán a kicsik csacsijára Pinkire ügyelt. Noémi és Hanna ürült módon élvezték a szabad szamaragolást, Eszternek egy idő után elege lett az egészből és inkább saját lábán közlekedett.
Áldottam az eszem, amiért az utolsó pillanatban betettem az autóba három pár kis gumicsizmát, amik most az udvaron várják, hogy lemossam róluk a hihetetlen vidám pillanatok emlékeit..
Folyt. Köv.