Azt olvastam, meg hallottam is, hogy ikreknél szinte mindig van egy, aki esendőbb a másiknál. Aki biztosan megbotlik, elesik, , lehorzsolja a térdét, belázasodik és a frászt hozza a szüleire. Akit biztosan megcsíp a darázs még akkor is ha egy darab van belőle az egész kertben. Nálunk Eszter vállalta magára az "erősítsük anyánk, apánk idegeit és stressztűrő képességét" szerepet. Vele mindig történik valami. Legutóbb Zoltánnal leültünk szorosan egymás mellé a kanapéra, hogy végre megnézhessük az egyszer már elmulasztott Wekerle telepről szóló műsort. Pár nappal előtte még el is kirándultunk, a helyszínre hogy közvetlen közelről láthassuk a különleges hangulatú házakat, utcákat egy fagyizással és sétával egybekötve, szóval tényleg nagyon szerettük volna látni Ráday Mihály filmjét..
A gyerekek békésen játszottak egymással, még össze is néztünk, hogy lám-lám milyen jó kislányaink vannak, amikor Eszter és Noémi összekapott egy babán. Egy babán, amiből van pont ugyanolyan de ha nem lenne, akkor is van helyette úgy hat másik. Nem, nekik pont ugyanaz kell. Nem baj, majd megoldják, máskor is volt ilyen és nem kell azonnal beleavatkozni a konfliktusaikba, mert akkor nem lesznek jó probláma megoldók és később a gyerektársaságban áldozatokká válnak. Ilyenek fordultak meg a fejemben, miközben éppen híres ott lakókat szólaltatott meg a riporter, amikor hirtelen azt láttam, hogy Eszter arccal és kéztámasz nélkül (tekintve, hogy a babát, amit ő szerzett meg végül,két kézzel szorított) a padlóra esik és koppan valamije. Jók a reflexeim de az egy méteres távolság is kevésnek bizonyult, így esélyem se volt elkapni, tompítani az ütést. Éktelen sírásba kezdett (Noémi is, mert megijedt attól, hogy fájdalmat okozott testvérének) és persze vére is elkezdett folyni. Nem tudtuk honnan, így pár percbe beletelt, míg észrevettem, hogy a metszőfogából dől a vér, ami kicsit csámpásan is állt. A helyzet magaslatán álltunk Zoltánnal, így felhívtuk a mentőket, hogy adjanak tanácsot hová vigyük a gyereket ellenőrzésre, fogápolásra. Szentkirályi utca 40. Bátyám cirka 5 perc alatt ideért, hogy a maradék gyerekre vigyázzon, amíg mi Eszterrel, Zoltán eszméletlen rutinos vezetéstechnikájának köszönhetően kb. 10 perc alatt be is értünk a klinikára. És most megint nem tudok rosszat mondani az egészségügyi ellátásunkról, pedig annyira kellene szídni, tudom akadnak olyanok, akik annyira ezt várnák. De miért is tenném, amikor pillanatok alatt sorra kerültünk és kimondhatatlanul kedves fogorvos vette kezelésbe, aki megnyugtatott, hogy ebben a korban szerencsére még gumiszerű a fogíny, így visszaigazította Eszti kicsi fogát és elmondta a teendőinket.
Gyerekbarát doktorbácsi a végén még ajándékot is adott Eszternek de ez felettébb rosszul sült el. Fecskendőnek általában minden gyerek szokott örülni, nem úgy Eszterem, aki a nem olyan régi László kórházas, szurkálásoktól sem mentes időszakát még nem heverte ki teljesen, így ahelyett, hogy mosolygott volna, éktelen sírásban tört ki. Gyorsan megmagyaráztam a helyzetet és sietősen, megnyugodva távoztunk.
Akkor nyugodtam meg igazán, amikor Eszter kikapta a kekszet Noémi kezéből és rágcsálni kezdte azt, sőt a vacsorát is szívesen fogyasztotta el.
Mi pedig reménykedünk, hogy a Wekerle telep 150. születésnapja alkalmából is készül film, amit több eséllyel tudunk megnézni majd a hintaszékeinkből, megőszülve, szorosan egymás mellett.