Zoltán nem aggódott velem és ezt egy kicsit zokon is vettem. Magamban már barátkoztam a gondolattal, hogy Helsinkiben karácsonyozunk, igaz hogy melyik hotelben azt nem tudtam volna megmondani, lévén, a miénk abban az évben utoljára fogadott vendégeket. A lányok a tallini kiruccanástól teljesen kifacsarva, mélyen aludtak, egyenletes szuszogásuk engem is elaltatott újra..
A repülőtéri buszra várva beszédbe elegyedtünk finnekkel, akik még északabbra utaztak, így valóban kezdtem elhinni, hogy ma mi is repülünk, a hóakadályt legyőztük. Már csak egyetlen izgalom állta utunkat ez pedig nem más, mint a szabadjegyesek vagy légitársasági kedvezményes jeggyel utazók által oly jól ismert gyomorgörcs, hogy akkor mi most felférünk a gépre, akad a magunkfajtáknak is pár hely vagy itt ragadunk.
Emlékeim szerint soha nem volt ilyen kiélezett a helyzet. Már rég fel kellett volna szállnia a gépnek, rajtunk kívül már senki nem várakozott bőröndökkel, amikor mi még a check in pult előtt toporogtunk és próbáltunk a gyerekekkel együtt olyan szívszorító képet vágni, hogy ha kell a szárnyra, de mindenképpen kapjunk helyet.
A nem túl szimpatikus finn nő egyfolytában nyomkodta számítógépe billentyűzetét, majd egyszer csak kiadta az öt beszállókártyát, mire Zoltán csak annyit kiáltott neki: You are an angel! és már rohantunk is, hogy még átvilágítsák bőröndjeinket de persze kétszer, mert a nagy izgalomban egy ásványvizes palack a hátizsákban maradt, amit szerencsére azonnal kiszúrtak. Ilyenkor persze a tranzit legeslegtávolabb eső kapuján van a beszállás, így aztán nagyon gyorsan szedtük a lábainkat, ami a két kicsivel már nem volt olyan könnyű. Az utolsó pár méteren valahonnan szereztünk egy bőröndös kocsit és azzal száguldottunk a bejáratig.
A repülőn végül én a kicsikkel egy igen tágas sort foglalhattam el, míg Zoltán Hannával kicsit hátrébb kapott helyet. Az ablakból még végignéztük a jégtelenítés menetét, aztán felszállt a gépünk, a kicsik nemsokára elaludtak, én pedig már a karácsonyi forgatókönyvön gondolkodtam.





Hanna és Zoltán ezalatt titokban a hányó akarom mondani egészségügyi zacskóra jegyzetelt. Hogy mit? Az én karácsonyi ajándékom tartalmát.
Kaptam ugyanis egy hat darabból álló kuponfüzetet, amit ha beváltok, olyan szolgáltatások közül választhatok, mint a nyugodt, gyerekmentes habfürdőzés, kedvenc magazinom nyugodt elolvasásának biztosítása, szombat esti kimenő stb.
Hanna az ajándék átadásakor nagyon büszkén mondta, hogy bizony nagyon sok ötlet az ő fejéből pattant ki, miközben jót kuncog azon, hogy a hányózacskóra jegyzeteltek.


Odafelé a pilótafülke rejtelmeibe vezették be Hannát, visszafelé a hátsó konyhát és a steward vendégszeretetét, igaz történetei élvezthette lányom, amiről részletesen be is számolt nekem. Ezek után egyáltalán nem csodálkozom azon, hogy az aktuális válasza a "No és mi leszel ha nagy leszel," kérdésre az, hogy "Légi utaskísérő".
Nekem pedig eszembe jutott, hogy volt idő, amikor én is mindent megadtam volna, hogy repülhessek, de a sors mindig közbeszólt. Ki tudja, lehet, hogy Hanna megvalósítja az én akkori álmomat? Annyira nem vagyok boldog. Jobban szeretném ha két lábon, a földön maradna...

Ferihegyen eső fogadott és szinte trópusinak éreztük a hőmérsékletet. Az autóban eljátszottuk a szokásos "kinek mi tetszett a legjobban" című játékot és titokban egy kicsit mindannyian hiányoltuk a havat..

A kicsik és persze Hanna is felnőttek a közös utazáshoz, mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az a tény, hogy bizony nem a legbarátságosabb klímájú országot választottuk ulticélul, ők mégis flottul helytálltak és élvezték az ismeretlen helyszínek felfedezését. Nem egy szokványos célpont valóban. De nem is unalmas. Így aztán remélem lesz alkalmunk folytatni a hagyományt és a karácsonyi időszakban- Koppenhága és Helsinki után-, melegebb égtáj helyett inkább újabb Skandináv fővárost felfedeznünk együtt.