Műkorcsolya Eb lesz Tallinban, így aztán a város nevével az átlagnál többen találkozhatunk a közeljövőben. Hanna is felkiáltott ma reggel a háttérben szóló sporthírek és a város neve hallatán, hogy "Anya! Apa! Tallin.. hiszen mi ott jártunk!"

A legtöbb Helsinkibe látogató turista, biztos, hogy nem hagyja ki a lehetőséget, hogy áthajózzon Észtország fővárosába, Tallinba, hogy ott saját szemével lássa azt a hihetetlen fejlődést, amin keresztülment az ország az utóbbi tizenpár évben. A finnek is szeretnek áthajózni a szomszédba, de nem azért, hogy az óvárosban sétáljanak, sokkal inkább azért, hogy a kompon vagy a kikötő melletti boltok valamelyikében megfizethető áron több kartonnyi alkoholt vásároljanak maguknak. Sokuk még csak ki se sétál a kikötő csarnokából, oda vissza utazik csak éppen visszafelé már tele pakolva és kissé spiccesen..
Végül is nem a kora reggeli, hanem a gyerekbarátibb időpontban induló Tallink járatra vett Zoltán öt jegyet. Kényelmesen meg tudtunk reggelizni, természetesen jól belakmároztunk az "ikeás" húsgolyókból, ami hidegen úgy tűnik reggelire is feltálalható, és csak ezután sétáltunk el a busz pályaudvarig, ahonnan a kikötőbe tartó járat indult. Nekem a gyerekek felöltöztetésén és levetkőztetésén kívül nemigen akadt dolgom a szervezéssel, mint mindig, most is magától értendőnek vettem, hogy Zoltán pontosan tudja melyik buszra, mikor és hol kell felszállni és,hogy nem csak egy kikötőből indulnak hajók, így nem árt előre tájékozódni. A hajóállomás olyan, mint egy repülőtérér. A beszállókártyáink kézhezvétele után, hosszú utashídon keresztül jutottunk el a hajó oldalán lévő bejárathoz, ahol az irdatlan méretű és kamionokat, autókat elnyelő kompba beszállhattunk.

A két órás út aztán olyan gyorsan elröppent, mintha csak húsz perc lett volna. Nem nehéz egy négy szintes hajón ( az alsó hármat nem számolom, mert ott autók, kamionok utaznak) eltölteni az időt. Lehet vásárolni, enni, inni, kávézgatni, parfümöket szagolgatni és a játszóházban csúszdázni vagy éppen mesét nézni. Mi persze még ennél is többre vágytunk így alaposan felfedeztük a hajó elegáns folyosóit és végül a behavazott hátsó részben (ez lehet a keresztrejtvényekben oly gyakran előforduló három betűs szó a tat? ) készítettünk pár jeges képet.






Újabb hosszú utashídon át aztán megérkeztünk Tallinba és pár perces hóban való bukdácsolás után már az óvárosban kerestünk valami helyi kis vendéglőt, mert farkas éhesek voltunk mindannyian. Egy mackós címerrel ellátott étterembe aztán bementünk és igyekeztünk a nagyon kedves felszolgáló lány segítségével a helyi specialitásokat kiválasztani az étlapról. Amíg vártuk, hogy megérkezzen a falat, bámultuk a falat ( Zoltán után szabadon) , amit harmonika, balalajka és egyéb, az Észt népi világot bemutató eszköz díszített és ami legalább elterelte a kissé elcsigázódott lányok figyelmét. Már tele hassal, csoportos mosdó bejárást tartottam, majd semmi akadályát nem láttuk már annak,hogy belevessük magunkat Tallin makettszerű utcácskáiba, célirányosan pedig a karácsonyi vásár felé induljunk.
Itt aztán jászolban állatokat simogattunk, erős késztetést éreztünk, hogy újabb sapkát vegyek magamnak, a lányoknak vásárfiát keresgéltünk aztán egy rénszarvas fejet megformáló sajtvágóba szerettünk bele, így megvettük és minden alkalommal, amikor kinyitom az evőeszközös fiókot köszönünk egymásnak és így Tallinnak is.
Abban azért egyetértettünk Zoltánnal,hogy a karácsonyi vagy ha jobban tetszik adventi vásárok rangsora versenyben igazán megérdemelten szerepel a budapesti, az a bizonyos Vörösmarty téri az első tízben.

Öt óránk volt arra, hogy egy kicsit belekóstoljunk Tallinba, az ottani forralt borba és forró csokiba. Rendezett utcácskái, ékszerdobozhoz hasonló terei, a kedves kis boltocskák lépten nyomon az otthoni városok belvárosára emlékeztetett, így nem tudok felejthetetlen élményről beszámolni és maga hajóút sokkal maradandóbb nyomot hagyott mind bennünk, mind a gyerekekben, mint az egyébként hangulatos utcákon való sétálás.



A kikötő felé gyalogszerrel indultunk el, aztán jobbnak láttunk leinteni egy taxit, nehogy lekéssük a még újabb, még csillogóbb, még ámulatba ejtő hajót, amin miután elhatároztam, hogy akár hosszabb útra is hajlandó lennék elmenni ilyen csodával, -elaludtam. Zoltán ezalatt lányaival ismét bejárta az összes látogatható szintet majd a játszóteremben múlatták az időt. Mire visszaértek, én is kialudtam magam, így semmi akadálya nem volt annak, hogy bekapjunk pár falatot a hajón található éttermek valamelyikében. Alig nyeltük le az utolsó húsgombócot, a hajó megérkezett Helsinkibe, így nekem nem volt más dolgom, minthogy a hatalmas ruhakupacból szépen sorban elővegyem a kardigánokat, sapkákat, kesztyűket, kabátokat és ráadjam mindenkire. A mentőcsónakokra, amiken vastagon lógtak a jégcsapok még búcsúzóul rápillantottam , egy gyors katasztrófafilm játszódott le fejemben, aztán kiléptünk a szárazföldre.


A busz újra elringatta gyerekeinket, mégis jókedvűen szálltak le róla a végállomáson. A környék ismerős volt számukra is, tudták, hogy pár perces séta után szállodánkban leszünk. Az egyik trafikban vettünk 3 fényvisszaverőt vagy ha jobban tetszik prizmát. Arrafelé a járókelők, a hosszan tartó sötétség miatt ilyeneket tűznek táskáikra, kabátjaikra, hogy láthatóak legyenek, így aztán szerzeményünkre igazán ráillik a tipikus finn szuvenír jelző.
A hotel kényelmes ágyában nem kellett altatni senkit. Mégis rosszul aludtam. Hajnalban felébredtem és gyorsabban vert a szívem. A hotel 6. emeleti ablakából vadul táncoló hópelyheket láttam és viharos erősségű szélfúvást hallottam. Ilyen időben nem tudnak felszállni a repülőgépek, ez már ítéletidő. Senki nincs az utcákon (persze,mert hajnali két óra volt)
Nem gondolkodtam tovább. Inkább felébresztettem Zoltánt. Majd ő megnyugtat, majd ő megoldja...