Egész erdélyi pihenésünk alatt az várták a lányok, hogy mikor ülhetnek fel egy szekérre (Zsófi és Luca szerint hintóra), amelyet igazi ló húz és az országúton "száguld". Sikerült vállalkozó szellemű lovast találni, méghozzá a panzió közvetlen szomszédságában. Már ettől boldog volt minden lány, ám amikor megtudták, hogy egy kiscsikó is végig velünk együtt, pontosabban a szekeret húzó anyukája mellet fut, teljes extázisba jöttek.
Eszter nem tartott velünk, mert a nagykanállal falt erdei szamóca nem tett jót pocakjának és gyengélkedett...
A szekér elindult, mi pedig Gáborral a hátsó sorban gyönyörködtünk sugárzó arcú gyerekeinkben és a semmihez sem hasonlítható erdélyi tájban. Noémi minden székely kapu láttán felkiáltott, hogy de gyönyörű, én pedig csak fényképeztem, hogy legalább ezen a módon hazavihessek egyet.



Mire visszaértünk, Eszter jobban lett, így ő is velünk tartott az istállóba, ahol a kicsi borjút simogathatta. Csak nekünk súgta meg a gazda, hogy ez az állat azért nem megy a legelőre, mert hamarosan hús lesz belőle a hűtőben. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy azonnal vegetáriánus leszek és fogalmam sem volt arról, hogy ezek után hogyan fogon jó ízzel elkészíteni, netán megenni a borjú bécsit.





A kiscsikó alapos simogatása után, búcsúzóul még az összes lány külön-külön és egyszerre is felülhetett a nagy ló hátára, aztán átsétáltunk a szomszédban lévő panziónkba, hogy elinduljunk Szovátára, a Medve tóhoz. Hogy még vidámabb legyen a séta, magunkkal vittük Zsófit és Lucát, akik a játék kedvéért anyunak és apunak szólítottak bennünket, a lányainkat pedig tesónak. Kaptunk is elismerő pillantásokat, én pedig megállapítottam, hogy nem is olyan nehéz elbírni öt gyerekkel, főleg ha egy két óra után visszaadhatom őket jogos tulajdonosuknak. Szóval így, az öt lánnyal együtt tettünk egy nagy sétát a tó körül, amely onnan kapta a nevét, hogy alakja kiterített medvebőrhöz hasonlít leginkább. Ez is ugyanolyan sós és lebegtető, mint a parajdi strand vize és ebben is lehet fürdeni, ám mi ezt most kihagytuk és megelégedtünk a látványával. Néhány, az esti esőzéstől bepiszkolódott, sáros sóhegyet is láttunk, amelynek megnyalásától így eltekintettünk.




Teljes egyetértés volt köztünk abban, hogy mielőtt hazamegyünk másnap, a sóbányába még le kell mennünk, így a délutáni utolsó bánya járattal és két kürtős kaláccsal a kezünkben, hamarosan újra a világ csodájában találtuk magunkat. Ilyenkor estefelé teljesen más arcát mutatja a bánya. Alig néhány vendég lézengett, a kávézó és ugrálóvár már zárva volt, ettől az egész olyan misztikus és félelmetes hangulatot árasztott, amit persze azonnal ki is használtunk és azon versenyeztünk ki tud hitelesebb bányarém hangot kiadni. A lányok persze nagyon élvezték, hiszen igazán különleges akusztikával rendelkezik a hely, amely adottságot én sem hagyhattam ki, így csak rövid ideig kérettem magam, majd elénekeltem az Éj királynő áriáját. Nos, nem tudom melyik volt rémisztőbb. Az apukák bányarém hangja vagy az én áriám.




Mielőtt lejöttünk a bányába, nyomatékosan felhívták a figyelmünket arra, hogy figyeljük az óránkat, ha az utolsó busszal ki szeretnénk jutni a világosba, a felszínre. Eljátszottunk a gondolattal mi lenne ha elbújnánk és egy éjszakát ott töltenénk. Miután megtudtuk, hogy a lámpákat lekapcsolják és egyébként se tesz jót az egészségnek túl hosszú ideig a sós levegőt beszívni, inkább nekiiramodtunk, hogy időben a várakozó részen legyünk. Állítólag egyszer történt meg, hogy egy takarítónő lent ragadt. Volt annyi lélekjelenléte, hogy kitapogatta a vészjelző gombot és valaki visszajött érte és kiszabadította a bánya fogságából. Szerintem felmondott.
A buszról leszállva Gábort beöltöztettük bányaszörnynek, hogy még egy kicsit rémisztgesse a lányokat, akik sikongatva menekültek karmai közül. Kacagtak és bevallom nekem is folyt a könnyem a nevetéstől, attól az önfeledt játéktól, amit az Luca és Zsófi apukája egy pillanat alatt improvizált és ami miatt még azt sem vettük észre, hogy szakad az eső.





Lassan megszokjuk, hogy a nyaralásaink végét eső jelzi nekünk, így tudomásul vettem a figyelmeztetést, hogy ideje csomagolnunk és másnap haza indulnunk.
A csomagtartóba szerencsére befértek a vásárfiák és útközben is gyarapítottuk az itthon kosárállományunkat, amelyekről már a lányaink is tudják, sőt Zoltán is belenyugodott, hogy a gyengéim.
A csaknem végig esőben megtett autóút békességét csak egyszer zavarta meg Noémi hasfájása, amely az egyik szerpentines útszakaszt követő , kiadós rókázás után megoldódott. Csak rendkívül jó reflexeimnek és a Timiéktől kölcsönkapott rózsaszín játékkádnak köszönhetjük, hogy a hátralevő csaknem hét órát nem savanyú, erjedt szagban kellett megtennünk.

Erdély szépsége, hangulata minket is megfogott. Egész más szemmel nézünk mindenre -, egész más füllel hallgatunk mindent ami székely, ami erdélyi. És biztosak vagyunk benne, hogy hamarosan visszatérünk!

JÁTÉK!!!!

A következő bejegyzésben, ahogy ígértem játékot hirdetek. Aki figyelmesen olvasta az erdélyi úti beszámolót, annak gyerekjáték lesz válaszolni helyesen. Hat részben írtam le élményeinket, hat kérdést teszek fel. A játékban rendszeres olvasóim vehetnek részt, azok akik blogom bal oldalán kukucskálnak, vagyis ha még nem nyomtad meg a "követés" gombot de játszani szeretnél, még nem késő megtenned. A nyeremény ezúttal egy horgolt angyalka lesz. Farkaslakán egy idős székely asszonytól vettem, az ő keze munkájának gyümölcse. Csak azok kaptak eddig ilyet tőlem, akiket nagyon kedvelek. Egy maradt, ezt az egyik játékosnak küldeném el. Nem nagy dolog de nagyon kedves és szerintem helyes. Az én angyalkám az autómban fityeg.