RSS

2010. szeptember 23.

Normandia 2. rész




Még aznap elautóztunk a pár kilométerre lévő Le Bec Hellouin nevű településre, ami azon kívül, hogy deszkás házaival, néhány utcájával úgy néz ki, mint egy normandiai színdarab díszlete, a legvirágosabb települések egyike címmel is büszkélkedhet. De nem ettől híres a hely, hanem az apátságról, aminek kertjében egy nagyon sétáltunk és ahol a fülsiketítően hangos harangszótól alig hallottuk egymást. A Canterbury érseket annak idején innen vitték magukkal az angolok így már érthető, hogy mit keresett itt nemrég II. Erzsébet, az angolok királynője. Nagyon franciásnak tartottuk a baguettel a hónuk alatt sétáló szerzetes látványát és azt is,hogy az egyikük, miután megtudta, hogy magyarok vagyunk, a tokaji bort kezdte dicsőíteni.




A vacsorához mi az egyik pékségben vettünk csinos dobozba csomagolt sütiket, amiket aztán az elegánsa megterített asztalnál, vendéglátóink többi családtagjával együtt fogyasztottunk el. rajtunk kívül ugyanis a ház vendégszeretetét élvezte Nina orosz, de Rómában élő bátyja, annak felesége és két kisfia, valamint ottlétünk alatt igazi színfolt volt Nina idős anyukája, akiről elég ha annyit elárulok, hogy születési dátumát meghamisította, akár Gábor Zsazsa, hogy fiatalabb maradjon és akit egész életében szolgálók vettek körül...



A kandallóban égett a tűz és ez augusztus ide vagy oda, bizony jól esett. napközben még nyári melegben sütkéreztünk, ám estére hűvösebb lett és bizony az is kiderült később, hogy Normandia az a része az országnak, ahol nem csodálkozik senki azon ha egyszerre négy évszakkal találkozik egy hét alatt.
Három szobányit foglaltunk el a bájos házból. A kicsik egymás mellett aludtak egy igazi királylányos ágyban, Hanna pedig egy másikban hatalmas dunna alatt.
Nem volt kérdés, hogy első kirándulásunkat a tengerparthoz ejtjük meg. Honfleur esőben is gyönyörű és a századfordulós ringlispíl, amiből szinte minden városban akad egy, vacak időben is kötelező program a lányoknak. A város üdülőhely de valamikor a legfontosabb kikötők egyike itt volt, innen indultak el a francia felfedezők az Újvilág felé. A XIX. században pedig igazi művészteleppé fejlődött, a festők, azon belül is az impresszionisták tanyája lett, amit nagyon megértek..






Az igazi, nyüzsgő tengerpart Deauville és Trouville, a két csaknem egybe épült fürdő városka. Luxus és elegancia érzése. Erre vágytam nagyon. A csíkos oldalfallal ellátott napernyőkre, a homokos partra, a századelőre emlékeztető hangulatra, a régi villákkal. Elképzelni milyen lehetett és látni most milyen. A kikötőnél sokáig néztük a friss halakat kipakoló halászokat és csak kicsit zavart, hogy csurom vizesek vagyunk az esőtől. Egy baguettet cincáltak szét a lányok közben, mert hiába a sok csokis párna és más különleges péksüti, ők mindig a hosszú kenyeret választották maguknak a pékségben.






Mire a csíkos napernyős, különleges hangulatú tengerpartra értünk megkegyelmezett az eső és elállt. A levegő, a homok és a víz is kellemesen langyos volt, így nem sokat gondolkodtunk azon, hogy lekapjuk cipőinket és az apály ajándékaiból szedegessünk egy kis szatyornyira valót. Egyre szebbe kagylókat találtak a lányok, velem együtt lelkesedtek egy különleges példány láttán. Sikítoztak, lábnyomaikkal játszottak, majd a tenger hullámait elérve vizesek is lettek. Giccses filmbe illő jelenetek zajlottak le, és ezt a filmbeli élményt még az is tetézte, hogy a díszlet, az ég egyszerre mutatta haragos és kedves arcát.










Órákig ott szaladgáltam volna velük, csakhogy egyszer csak keserves sírás szakította félbe az idillt. Először Eszter, majd Noémi és végül Hanna kezdett siránkozni azon, hogy a sós víz csípi a bőrüket. Voltak már máskor is tengervízben, akkor nem tapasztaltam hogy érzékenyen érintette volna bőrüket a víz összetétele. Nem értettem az egészet. Persze medúzacsípést kerestem,meg karcoló homokszemeket vagy bármit, ami indokolta volna a sírás rívást. Semmit nem találtam, így kénytelen voltam tudomásul venni, hogy három borsószem királykisasszonyom van, akiknek megígértem, hogy ezentúl csak édesvíz mellé viszek nyaralni. Ásványvízzel mostam le lábaikat, hogy enyhítsem bajukat. A kocsiban hamar elaludtak, az eső pedig úgy eleredt, hogy nem is vágytunk máshová, csak a tüneményes, szalmatetős házba, ahol reméltük, hogy ismét ég a tűz a kandallóban.

Égett..

2 megjegyzés:

Krisztina írta...

A csíkos napernyő és a kandallóban ropogó tűz láttán (olvastán) kissé (nagyon!!) irigykedem ám...:)Igazán különleges szépség ez a Normandia...
És az csak úgy spontán jutott eszembe, hogy a lányaitok már annyi élménnyel gazdagodtak, hogy bőven lesz hová nyúlni, ha majd jó pár évvel később nosztalgiázni vagy csak simán "emlékezni" akarnak...és ez nagyon jó!Szeretettel:Kriszta

Natimi írta...

Nagyon jók a képek!!!

Isteni lehetett mindezt megélni!:)

Puszi,
Timi