Első(s) élmények



Fehér blúz kivasalva, fekete szoknya kikészítve. Zsebkendő elrakva, fényképezőgép elemei feltöltve. Egyszer mégis vissza kellett fordulnom, de még időben, hogy a kicsik kimenős kardigánját eltegyem, de összességében elégedett lennék magammal és gyerekeimmel is, ha a reggeli indulások ilyen simán és zökkenőmentesen zajlanának ezentúl mindig...
Hogy a kicsik nehogy "lelki sérülést" szenvedjenek attól, hogy csak Hanna vállát veregetjük ezen az első iskolába induló reggelen, őket is folyton dicsérgettük, hogy milyen okosak, nagylányosak lettek és gratuláltunk nekik ahhoz, hogy már középső csoportba járnak, ők már nem síró pityogó kicsik és hogy ez valóban nagy és megható dolog. Előző nap fodrásznál jártam mindhármukkal, a kicsik haján drasztikus változás ment végbe, apródfrizurát kaptak, amely némileg megkönnyíti a reggeleket, hiszen elég egy jól megválasztott csat és kész a rendezett frizura. Hanna haja meg így is úgy is csigás, ami ugyan gyönyörű, de a fésülést nem szereti és gumikkal, copfokkal lehet csak megregulázni.



Szóval szeptember elsején reggel az egész család felkerekedett, hogy a kicsiket elvigyük az óvodába, ahol mindenki megállapította, hogy igen nagyot nőttek a nyáron. Valóban így van és én még megjegyzem, hogy beszédkészségük, szókincsük is óriási változáson ment keresztül és gyakorlatilag be nem áll a szájuk, aminek oka elsősorban a génekben rejlik. A puszik és integetések után aztán már teljes figyelmünkkel Hannára és az ő első iskolás napjára összpontosíthattunk. Amikor említettük másoknak, hogy Hanna a szomszéd kerületbe fog járni iskolába, sokan attól tartottak, hogy a reggeli csúcsforgalomban ez idegtépő út lesz majd oda és esetleg vissza. Nos, három úttal a hátunk mögött örömmel mondhatom, hogy 10-15 perc alatt ott vagyunk és a parkolóhely találása az egyetlen nehezítő tényező, ám erre nekem nagyon jól bevált módszerem van, aminek következtében biztos vagyok abban, hogy ahogyan eddig, ezután is mindig lesz helye az autónak arra a rövid időre, míg bekísérem Hannát vagy éppen érte megyek.




Halk, nyugtató zene szólt a tanteremben, amikor beléptünk, amitől én azonnal tudtam, hogy jó helyen vagyunk. A két tanítónéni mosolyogva és nagyon kedvesen arra biztatta Hannát, hogy válasszon magának helyet. Ő az első sort nézte ki magának, a középső széket. Gondolta, hogy a színházban is az a legjobb hely, akkor itt is bizonyára boldog lesz vele. A padon gondosan és sorban oda voltak készítve a tanító néni által beszerzett írószerek, tankönyvek és füzetek. Bizony, nekünk szülőknek semmi gondunk, dolgunk nem volt a tanszerek beszerzésére, azon kívül, hogy egy számlaszámra befizettük a megfelelő összeget. A tanító nénik egyébként e-mailen (is) kommunikálnak a szülőkkel amennyiben valami közérdekű információnak kell eljutni a címzettekhez. Bizonyára van más iskola is, ahol ez ilyen flottul megy, én mégis elcsodálkozom az üzenő füzeten felnőtt fejemmel azon, hogy manapság ez már így megy.




Ezután az iskola színháztermébe vonultunk mi szülők, ahová csakhamar követtek bennünket a már párba állított kis elsősök. Ha jól emlékszem ez volt az a pillanat, amikor már nem bírtam magamban tartani a könnyeimet. Még szerencse, hogy viszonylag hamar elkezdődött a tizedikesek által nyújtott tanévnyitó műsor, ami igazán szokatlanra sikeredett. Az első mondatnál felkaptuk a fejünket, mert ezek a nagy gyerekek egy élvezetes, vicces és mégis aranyosan komoly műsort adtak elő nekünk és az alsósoknak, és szinte sajnáltuk, hogy ilyen hamar vége szakadt. Az is jó volt, hogy rövid, de velős beszédet tartott az igazgató, hogy látszott, hogy ismeri a gyerek és szülő tűrőképességeit... Az pedig még jobb, amikor a kis elsősöknek aranyos kis ajándékot adtak át a nagyok. Néztem, hogy milyen klassz, hogy van ez a színház terem, hogy a folyosók tágasak és minden egyes gyereket okosnak, értelmesnek és szépnek láttam egyszeriben.




Ebéd után mehettünk Hannáért, aki boldogan mesélt első napi élményeiről, arról, hogy milyen óráik lesznek és hogy a Kossuth rádió riporter nénijének elmondta, hogy a matematikát várja a legjobban, mert szereti a számokat. Elmesélte, hogy Csilla néni és Kati néni egyformán kedves és aranyos és máris szerzett két kis barátnőt, akik közül az egyikkel máris örök barátságot fogadtak. Mielőtt elbúcsúzott a tanító néniktől még megkérdezte, hogy másnap már igazából fognak -e tanulni és így, az igen választól megnyugodva tértünk haza, hogy mi szülők eleget tegyünk kötelezettségünknek és nekilássunk házi feladatunknak, azaz a borzalmasan csúszós átlátszó nejlonba egyenként bekössük a tankönyveket. A füzetekre szerencsére standard méretű borító kapható, de a könyvek kötése bizony nem volt egyszerű feladat. A családban ugyan én vagyok a designer, a csomagoló, papírba minden további nélkül gyönyörűen beburkoltam volna a könyveket, ám most mégis dühösendobtam el a ragasztót és így Zoltánt érte a megtiszteltetés, hogy bekösse az összeset. Szerencsére szívesen tette, saját bevallása szerint gyere korában is ő csomagolt és magas szintre fejlesztette e tudományát (is). Rögzített könyvjelzővel is el kell látni mindegyik kötetet. Ideiglenes megoldásként ajándékkötöző szalaggal oldottuk meg a feladatot de hétvégén kreatív(abb) barátnőimmel felveszem a kapcsolatot, hogy adjanak némi támpontot egy szép és könnyen kivitelezhető állandó könyvjelző ügyében. És hát igen. Az első időszak, nekünk szülőknek is stresszes. Mert még rajtunk múlik, hogy ne maradjon itthon semmi a felszerelésből, hogy minden együtt legyen, hogy aláírjunk, ráírjunk, jelezzünk, szóljunk. Egyelőre lelkesek vagyunk. Hanna is és szinte mérges, hogy hét közepén kezdődött a tanítás, hogy hétvégén nem kell mennie.

Én viszont örülök , hogy kicsit pihenhetek..

You Might Also Like

14 megjegyzés