Hol is kezdjem? Egyik nap, amikor a tengerparti szállodasor mellett sétálgattunk, nevetgéltünk és fényképeztünk. Az egyik "egyáltalán nem beállított" képnél azt szerettem volna ha a lányok a tenger felé mutatnak, ezért hangosan megkérdeztem tőlük, hogy "Hol a tenger?" Még mielőtt oda mutattak volna, valaki helyettük válaszolt. Tökéletes magyarsággal. Egy idősebb úr volt, akiről kiderült, hogy a szocializmus idején magyar idegenvezetőként dolgozott. Akkoriban özönlöttek a magyarok a Napos Partra és az Arany Homokra, legtöbbjük vonattal érkezett Várnába vagy Burgasba.
Kicsit szívszorító volt látni, hogy az úr, ma biztonsági őrként kénytelen keresi kenyerét, tudására már nem tartanak igényt.
És valóban, annak ellenére, hogy pár éve ismét felfedezték a magyarok a bolgár tengerpart adta lehetőségeket, egyetlen honfitársunkkal sem találkoztunk ottlétünk idején , a szállodában is kuriózumnak számítottunk. Ezek után nem vettem sértésnek hogy az éttermek bejáratánál a svéd, holland, német, svájci, orosz, román és angol zászló mellett a magyar bizony hiányzott...
Amíg Zoltán az autót a kissé távolabb eső parkolóba vitte, a lányoknak a repülőteres könyvből olvastam, amit nagyon élveztek, mert azonnal élőben is láthatták, hogy mi a csuda az a check in pult és hol tűnnek el a bőröndök, hogy aztán a repülőgép hasában utazzanak. Kisebb veszekedés is kitört, ugyanis egyszerre akarták húzni a csarnokban körbe-körbe az icipici -játékokat és mesekönyvet tartalmazó- bőröndkét. Annyira nem bántam, mert legalább biztos lehettem abban, hogy nem álmosodnak el, végül azért közbeavatkoztam és szabályokat hoztam. Közben arra gondoltam, hogy ha ezt a kis problémát nem oldom meg, ha itt elbukom a nevelés terén, akkor nem tudom mi vár rám a tengernél... Nyertem!
Malév szabadjegyesként azért mindig kis izgalommal indulunk neki az utazásnak. Most is így volt, de végül az utolsó sorban akadt nekünk is öt hely. A kétszer két soros propelleres Bombardier gépen a kicsik egymás mellett ültek, én a másik oldalon mellettük, Zoltán pedig Hannával mögöttem. Annak ellenére, hogy Hanna már két országban is járt repülővel, most izgult. Azt mondta nem fél csak izgatott. Ismerem, ilyenkor be nem áll a szája. Kérdez és csacsog. A kicsiken semmi izgalom nem látszott, szorították sárga kispárnájukat, ami az abszolút biztonságot jelenti nekik és ezúttal a cumizást is elnéztem, mert úgy gondoltam jótékonyan hat majd a fel- és leszállás idején, amikor fülfájás várható. A felszállást még ébren élték át, aztán befészkelték magukat a nekik elég nagy székben és a gép leszállásáig fel sem ébredtek, amit egy cseppet se bántam, mert én viszont kutyául szenvedtem a füldugulástól és nem győztem Zoltán búvártanfolyamon elsajátított utasításait követni azaz befogott orral erőteljesen kifújni a levegőt. Egyébként pedig nem tudok repülős élményeim közül felidézni olyan bizonytalan és félelmetes landolást, mint amilyen az akkori volt, bár a légi utaskísérő szerint az ilyen kis gépeknél ez normálisnak számított.
Szóval helyi idő szerint, (merthogy ott GMT+2 van), hajnali kettő körül már Várnában voltunk. A lányok egy szempillantás alatt felébredtek és együtt vártuk a csöpp reptéren csomagjainkat, amik épségben és egészben meg is érkeztek.
Amíg mi a kóbor kutyákat néztük (Bulgáriában igen sok van belőlük), Zoltán halvány orosz tudását elővéve alkudozott a várakozó taxisokkal, akikről pontosan tudtuk, hogy irreálisan sokat fognak kérni első körben, így aztán a végén senki nem lepődött meg azon, hogy végül az eredeti 50 eurós ár ötödében állapodtunk meg.
Fél óra autózás után a megérkeztünk a hotelbe, ahol a check in ideje alatt a lányok kissé csapzottan a lobby akváriumában úszkáló halakat bámulták, én meg őket, hogy milyen klassz gyerekek. Hajnali három körül végre a valóban családi méretű két szobás lakosztály ágyában, párnák között aludhattak. A teraszról ekkor még nem láthattuk a tengert ..egészen reggelig..