Másnap Zoltán búvár túrára indult. Először próbálhatta ki tudását élesben, még mielőtt itthon letette volna végső vizsgáit (az most esedékes). A világért sem akartam megfosztani az élménytől, így azon a délelőttön csupán mi lányok, négyesben sétáltunk és fedeztük fel a tengerpart újabb, eddig ismeretlen részeit. Láttam, hogy nem nagyon tudnak az emberek mit kezdeni a látvánnyal, hogy egy nő egyedül flangál három gyerekkel de annak ellenére, hogy még a pénztárcámat is a szállodában felejtettem, így a beígért ugrálóvárazást későbbre kellett halasztanunk,-igazán jól megvoltunk, bár én szó szerint apátlannak éreztem magam és nagyon vártam, hogy visszaérjen Zoltán.
Meg is érkezett, tele élményekkel, amit még éppen meg is tudott osztani velem, aztán szépen sorban felébredtek a lánykák, akik már az ölünkben ülve hallgatták milyen kicsi és törékeny csikóhal csücsült apukájuk kezén , hogyan etették a halakat kagylóval és bizony valóban elég félelmetes a tengeri kígyó. Hannának egy rák letört ollóját hozta magával emlékbe (természetesen nem ő törte el, már ott hevert a tenger kövein), a kicsik pedig egy-egy kagylót kaptak (ezt is engedéllyel, mert még én is tudom, hogy nem tudom hányas szabály, hogy a tenger élővilágát illik háborítatlanul hagyni.
Amennyire vágyott Zoltán a búvárkodásra, annyira szerettem volna én kipróbálni a buborékban való vízen futást. Nem tudom pontosan honnan ered az ötlet de zseniális és nem győztem az erkélyünk ablakából nézni a sok vállalkozó szellemű turistát, akik rendszerint hatalmasakat estek az óriási műanyag buborékban. Hannát is nagyon izgatta a játék, így Zoltán a partról készített bátor nagylányáról és szerencsétlenkedő feleségéről képeket, miközben a kicsik drukkoltak és integettek.
Kiszálláskor csak annyit mondtam, hogy úgy érzem jobban elfáradtam, mint egy egy órás aerobic óra után de persze lehet, hogy valamit rosszul csináltam, mert Hannán nem látszott fáradság, mindenesetre mindannyian úgy éreztük vissza kell mennünk a hotelbe, hogy bekapjunk pár finom falatot és egyébként is legnagyobb meglepetésünkre csöpögni kezdett az eső.
Nem nagyon, épp csak annyira, hogy felfrissüljön a levegő és az előttünk álló sétát kellemessé tegye. Kisvonatra szálltunk és a végállomásig integettünk a mellettünk elhaladóknak. Onnan pedig gyalog tettük meg a nem kis távolságot, igez meg megállva valami érdekes látványosság mellett. Fotóztunk a nem mindennapi, ötletes szobrok mellett, papagájokat raktak a fejünkre, hogy aztán családi fotózást tukmáljanak ránk, újra fagyiztunk, aztán egy kicsit otthon éreztük magunkat, mert pénzt váltottunk az OTP-ben, aminek csak a neve más, a logója és a hölgyikék egyenruhája is épp olyan, mint Magyarországon.
A kicsik fáradtnak tűntek ekkorra már de csak addig míg meg nem látták az ugrálóvárat, ahol fél óráig ugrálhattak (volna) pár leváért. Az a helyzet, hogy a végén kb. 10 perccel a hivatalos idő lejárta előtt, mi magunk kértük meg az alkalmazottat hogy szóljon a lányoknak, ez az utolsó csúszás. (Bocsi lányok ha itt tartotok)
Foglalásunk volt ugyanis a hotel bolgár éttermében és semmiképpen nem akartuk lekésni a legjobbnak ígérkező vacsorát. Kicsit izgultam, hogy egy ilyen a la carte étteremben hogyan fognak viselkedni a lányok, hogy nem teszünk e kárt a szépséges bolgár étkészletben és házi szőttesekben, de azt hiszem a vacsora előtti beszélgetés megtette hatását, mert egész konszolidált vacsorában volt részünk, ráadásul egész ottlétünk legjobbjában.