Normális esetben biztosan kipattantam volna az ágyból, hogy le ne késsem a napfelkeltét, ezúttal azonban eltekintettem ettől és egy következő napra tartogattam a nagy élményt. Hagytam, hogy az egyenesen az ágyunkra (lábunkra) ragyogó napsugár melege ébresszen fel. Ekkor láttuk csak igazán milyen pazar kilátásunk van a tengerre és innentől kezdve, alig vártam, hogy felébredjenek a gyerekek. Nem kellett sokáig várnunk, egyszerre tipegtek elő szobájukból és gyönyörködtek velünk együtt a végtelen kékségben. Megállapítottuk Hannával, hogy a Fekete tengernek csak a neve fekete, valójában a színe nagyon is kék.(Itthon utánanéztem azért miért a fekete jelző. A Wikipédia szerint A Fekete-tenger nevét azon viharokról és zivatarokról kapta, amelyek sok hajónak okozták már vesztét.)
Borzasztó izgatottak voltunk, hogy közelebbről is megnézhessük a sokat emlegetett hullámokat és érezhessék milyen érzés mezítláb sétálni a homokban.
Előtte azonban "kénytelenek voltunk" reggelizni, bár éreztem a lányok szívesen lemondanának bármilyen ételről italról csakhogy azonnal indulhassunk. Ezt azonban nem engedhettük meg, elvégre all inclusive ellátásért fizettünk. Három kisgyerekkel utazva ez tűnt a legpraktikusabb és legkényelmesebb megoldásnak, azaz, ez az "ehetsz és ihatsz amennyit bírsz és akkor amikor te akarod típusú" ellátás, hiszen így valóban akkor ettünk amikor megéheztünk és nem kellett a hotel napirendjéhez igazodnunk. Az Arabella a hatalmas büfé választékán kívül egy olasz, bolgár, ázsiai és egy grill étteremmel próbálta a telhetetlenek igényeit is kielégíteni (természetesen ezekért sem kellett külön fizetni). Mi ezek közül a bolgárt és az ázsiai a'la carte vendéglőt próbáltuk ki. Kicsit izgultam hogyan fognak úgy viselkedni a lányok, hogy másokat se zavarjanak túlságosan, de meglepetésünkre semmi gond nem volt velük (azért a második alkalommal vittem magammal egy pakli Thomas kártyát, de olyan gyors volt a kiszolgálás, hogy pakolhattuk is vissza a dobozba). Egyetlen pohár se borult fel/ki, és csak az gátolt meg a sopszka saláta és a hal nyugodt elfogyasztásában, hogy kivétel nélkül mindig a legjobb falat közben közölték -ha lehet egymás után-, hogy "Anya, pisilni kell!" és én szépen elkísértem őket, még akkor is ha biztos voltam abban, hogy háromból kettőt a csordaszellem, az idegen wc-k megismerése utáni megmagyarázhatatlan vágy és a sétálhatnék hajtott.
A bőséges reggeli után aztán végre valóban a tengerpartra sétáltunk csupán egy akadállyal kellett megbirkóznunk, ez pedig ne más volt, mint a hotel játszótere, ami ugyanúgy néz ki,mint bárhol máshol, mégsem lehet csak úgy elmenni mellette. Aztán egyszer csak eszükbe jutott, hogy a tenger talán még ennél is érdekesebb lehet, így mehettünk tovább.
Mivel célunk a környék felfedezése volt még fürdőruhát sem vittünk magunkkal. Mindhárom lánykánk kis szoknyácskában mártotta meg lábait a vízben és egyszerre nevettek azon, hogyan csiklandozza őket újra és újra a hullám, amiről annyit meséltem nekik. Vannak pillanatok, amiket örökre bevés az ember az agyába. Ez is azok közé tartozik, az önfeledt kacagásról készült fotó pedig kedvencem lett.
Kis vonatra szálltunk, hogy azzal járjuk be a környéket és azonnal eltervezzük mi lesz a következő napok programja.
Este, sötétben egész más arcát mutatta a tengerpart. Mi persze bárok helyett (sebaj, az all inclusive ellátáshoz hozzátartozott a koktélok korlátlan fogyasztása is a hotel bárjában)az óriáskerék irányába vettük az irányt és a lányok kívánságának eleget téve mentünk pár kört vele, ami azért nagy szó, mert Zoltán ki nem állhatja az ilyen típusú látványosságokat (hiába ment a dániai Tivoliban a világ legmagasabb körhintáján) és bevallom én is csak erőltetett mosolygást tudtam produkálni a fotózások alatt. A kivilágított, nyüzsgő part, a kissé táj idegen, az eredetinél azért jóval kisebb ál Eiffel torony, ami kávézóként avanzsál, viszont némileg elterelte a figyelmünket és végül megkönnyebbülten szálltunk le az igencsak központi helyet elfoglaló szerkezetről.
Talán senki nem lepődik meg azon, hogy ismét az evés miatt igyekeztünk vissza szállásunkra, ezúttal viszont valóban különleges vacsora várt ránk, a hotel ugyanis minden második héten un. gála vacsorát rendez, ami azon kívül, hogy a szakácsok remekműveit sorakoztatja fel az erre az alkalomra különlegesen feldíszített étkezőben, azzal is jár,hogy a management felsorakozik és tapsikol, mi több az asztalok közötti vonatozástól sem riadnak vissza. Ha nem is gála ruhában de a legszebbekben sétáltunk le a nagy eseményre, ahol először a szemünk lakott jól a túlzásoktól sem mentes ételcsodáktól, aztán a hasunk is tele lett.
A lányok mindenesetre lelkiismeret furdalás nélkül feküdtek le, mert mozogtak, akarom mondani táncoltak az esti mini diszkóban. A zenéről azt kell tudni, hogy bravúrosan összeszedett nemzetközi, pattogós, könnyed, gyerekfülbe mászó darabokból áll, amit hála az égnek cd formában meg lehetett venni, így Zoltán nagy örömére az autóban is tudunk hallgatni oda és vissza. A zenékre aranyos koreográfiákat találtak ki az erre szakosodott animátorok, a lányok pedig igazán lelkesen utánozták, aminek eredményeképpen mostanság a nappaliban is elő tudják adni a legtöbb táncot, én pedig velük együtt énekelem angolul, hogy Pia-pia-piano pia-pia-piano vagy éppen spanyolul azt, hogy Veo veo que ves una cosita y que cosita es merthogy már itthon rákerestem a szövegekre, így még magabiztosabban énekelhetjük. Zoltán pedig türelmes..