RSS

2009. november 3.

Láthatatlan születésnap



Élményt szerettem volna adni Zoltánnak születésnapjára és nem tárgyat. Valami olyasmit, ami mindkettőnket elgondolkodtat, ami egyszerre tanulságos és szokatlan, ami egy általunk (szerencsére) nem ismert világba visz el bennünket és amiről biztosan még sokáig és sokat beszélünk..
Egy hét késéssel végül sikerült eljutnunk a Népligetben található Láthatatlan kiállításra, ahová korábban asztalt is foglaltam, a szintén láthatatlan jelzővel ellátott vacsorához.
Nem igazán tudtuk mi vár ránk, azon kívül, hogy egy órán át teljes sötétségben, csak a tapintásunkra, hallásunkra valamint egy vak idegenvezetőnkre hagyatkozhatunk. Sejtelmes volt már a regisztráció is, egymás kezét fogva olvastuk a sok instrukciót, engedelmesen levette Zoltán a legfontosabb tartozékát, szemüvegét, hiszen úgysem lesz rá szükség, ellenben könnyen összetörhet bent a sötétben. Szekrénybe pakoltuk telefonjainkat és meggyőződtünk arról is, hogy nincs nálunk világító óra, sem elemlámpa. A túra előtt még alaposan megnéztük társainkat, hiszen ezután csak hangjukról tudjuk majd azonosítani őket és persze elkerülhetetlen lesz az is, hogy megérintsük egymást. Az első pár perc sokkoló volt. Nagy szükségünk volt Sanyira, a fiatal vak srác megnyugtató hangjára. Hogy oldja a feszültséget, őszintén válaszolt eddig senkinek soha fel nem tett kérdéseinkre. Aztán elindultunk. Pontosabban botorkáltunk. Nekem folyton olyan érzésem volt, hogy beesek, leesek valahová. Éreztem, hogy Zoltán tenyere is nyirkos volt. Azt hiszem a legmagabiztosabb, bátrabb ember is elbizonytalanodik egy ilyen helyzetben, szóval semmi szégyellnivaló nincs abban, ha a második gondolatod az, hogy megkeresed a kijáratot inkább. Erre persze segítő nélkül semmi esélyünk nem lett volna..Egy pillanatra elgondolkodtam azon, vajon jó ötlet volt -e születésnapi ajándék gyanánt ide jönni, de tényleg csak egy pillanatig. Aztán már nem volt idő gondolkodni, mert sikerélménynek fogtuk fel, hogy kitapogattuk a kapát, a gereblyét és az erdőben lábunk alatt éreztük az avart (miközben továbbra is azt gondoltam beleesek valami szakadékba). Az erdészházban kitapogattuk a berendezési tárgyakat és próbáltunk rájönni mi hol van. Semmi nem volt ez ahhoz képest, ami a következő állomáson várt ránk. Képzeletbeli forgalmas utcára érkeztünk és sokkoló volt a tülkölés, a fékcsikorgás, az autók, buszok hangja. Alig vártam, hogy elhagyjuk a terepet pedig csak egy kiszuperált motor, bicikli és autó állta utunkat, nem is igazi mozgó járművek. A piacon már mókásabb volt kitalálni melyik gyümölcsöt vagy zöldséget fogjuk éppen. Záporoztak a Sanyihoz intézett kérdések és ő őszintén és optimistán válaszolt mindegyikre. Nem tudom hogy csinálta de egy halk sikkantás után azonnal mellettem termett és megnyugtatóan fogta meg karomat vagy csak fordított a megfelelő irányba.



Később szobrokat kellett tapintás útján felismerni, majd egy konyhában vertünk le majd minden edényt. Az olyan egyszerű tárgyak felismerése is örömöt okozott, mint a fedő, a vágódeszka vagy éppen tv.
A láthatatlan bárban kávét, üdítőt szolgáltak fel nekünk méghozzá bravúros gyorsasággal, ügyességgel..egy csepp se ömlött ki és mindenki azt kapta, amit rendelt.
Csukva van a szemed? -kérdeztem Zoltánt.
Igen-felelte.
Vajon mit számít? Talán az érzés, hogy csak azért nem látunk, mert zárva van a szemünk és a tudat, hogy ha kinyitjuk minden megvilágosodik? Kevésbé "fáj" a hiábavaló erőlködés, hogy legalább egy pontot lássunk a sötétben?
Hunyorogva, nagyokat pislogva -nehogy hirtelen fénytől megsérüljön szemünk-léptünk ki a sötét teremből, ahol megláthattuk Sanyit. Helyes fiú. Az jutott eszembe, hogy ő viszont nem láthatott meg bennünket. Megmaradunk neki olyannak, amilyennek hangunk, illatunk, érintésünk alapján elképzelt..
Jól esett egy kicsit kifújni magunkat vacsora előtt. Sanyi óvatosan odavezetett bennünket az asztalunkhoz, majd minél kisebb tányérborogatással próbáltuk elfogyasztani a gondom az asztal közepén elhelyezett tálkákból az ízelítőket. Bemelegítés volt ez, hiszen ezután a levest kellett kikanalaznunk anélkül, hogy a ruhánkra csöppent volna. Te kézzel eszel? Kérdeztem Zoltánt, mert nem hallottam evőeszköz csörömpölést. Igaz, én is egy árva villával próbáltam felszúrni a kissé elsózott húst és krumpli köretet. Viszont annyira belejöttünk, hogy szokásunkhoz híven, még így sötétben is megkínáltuk egymást saját ételeinkből és csak reménykedtem, hogy tényleg a szájába adom a villát és nem egy kicsit feljebb vagy lejjebb ..
A vacsora után még sokáig énekeltünk sőt táncoltunk a szintén vak tangóharmonikás úr mulatós zenéjére, aki még Zoltán tiszteletére a Happy birthdayt is eljátszotta.
Már nyoma sem volt megszeppenésnek, bizonytalanságnak, ijedségnek, eltűnt minden rossz érzés. Vendégnek éreztük magunkat egy vidám társaságban, egy számunkra ismeretlen világban. Aztán Sanyi kivezetett bennünket a fénybe, mi pedig azt hiszem megvilágosodtunk.

5 megjegyzés:

sedith írta...

Hűha, Ágnes! Ez aztán az ajándék! Kicsit borzongató volt olvasni is, de én is szívesen részese lennék egy hasonló élménynek. Mindenesetre, elgondolkodtató a dolog: ami legtöbbünknek természetes és el sem tudjuk képzelni másképp, egyeseknek nem éppen annyzira magától értetődő vagy egyáltalán nem is adatott meg. Igen, ilynekor tudom, hogy nincs okom siránkozni.

Natimi írta...

Ez nagyon izgalmas!Bár néha hidegrázásom volt...de éppen ettől nagyon érdekes lehetett.És biztos vagyok benne,hogy tanulságos de ugyanakkor félelmetes is!
Bár nem tudom,lennék e ennyire bevállalós és adnám ezt az élményt szülinapi ajándéknak?!Hú,nagyon izgalmas!!

Puszillak,
Timi

Melcsi/JázminVilmó írta...

Sejtettem a múltkori megjegyziből, hogy ide jöttök.:) Engem is nagyon érdekel, de bevallom félek ettől a soha megtapasztalni nem kívánt nagy sötétségtől.... Házassági évfordulóra akkor jöhet szted?
Pusz,
Melcsi

3 kislány, én meg egy férj írta...

Melcsi! Házassági évforduló alkalmából is elmehettek persze (vacsorával együtt akkor, bár ne számíts nagy gasztronómiai élményre)
Az ember sok mindent átértékel egy ilyen este után és biztosan sokat beszélgettek majd róla utána is róla.
Nem ismerem eléggé férjedet de ha szereti a szokatlan dolgokat, akkor tetszeni fog neki, főleg ha vakon is megbíztok egymásban hány év után is?
Puszil,
Ági

g.Vivien írta...

Már régóta tudom, hogy miért (is) szeretem olvasni a blog-odat: mert tök jó ötleteket tudok gyűjteni! :)

Ezt is feljegyeztem. Már tudom, hova megyünk Gáborral a kétéves együttlétünket megünnepelni. :) De Apunak is nagyon jó ajándék lenne.

Puszi Nektek, és továbbra is várunk Benneteket nagyon! :)