Csak gyűjtöttem a megsárgult képeket. Elkunyeráltam déditől és anyukámtól a legrégebbieket. Vettem új képkereteket és vadásztam a kopottasokra. Minden nap eszembe jutott, hogy igazán jó lenne ha már készen lenne, ha ott függne mind a lépcsőfeljáró oldalán. Halogattam, nem volt időm megvalósítani a tervet. Aztán egy nap nekiálltam, és lassan, komótosan, hosszan elnézegetve minden egyes arcot, betettem a keretbe őket. Mire készen lettem, Zoltán is kapható volt a szögek beverésére. Majd mindig teszünk fel újabbakat és régieket, addig nem lesz készen teljesen, míg akad szabad falfelület.
Hosszan elidőzöm a legtöbb kép előtt. Lelassítok felfelé menet és megállok lefelé jövet. Hannával az ősökről beszélek. Megtanulta melyik az ükapja és hogy nemcsak én lehetek szép anyja. Már tudja kik néznek le ránk a megsárgult fotókról. Rokonok, a család. Olyanok, akikkel sosem találkozott és olyanok, akikkel csak nagyon rövid ideig lehetett együtt. Meg persze mi is ott nevetünk. Este, ha felmegyek az emeletre gondolatban elköszönök tőlük. Reggel pedig oldalra fordítom a fejemet és üdvözlöm mindgyiküket. Furcsa, hogy ezentúl a falról követik életünket.
Az, hogy pont Mindenszentekre lett készen, talán nem is véletlen. Mi így emlékeztünk és így emlékezünk...