RSS

2011. október 31.

Tökfej







Azt hiszem a mi gyerekeinknek szinte elképzelhetetlen a november faragott tök nélkül. Semmi rosszat nem látok abban, ha a Halloween szokásokból egyet kettőt átveszünk mi magyarok is. Hiszen ez csak egy újabb lehetőség arra, hogy együtt vidámkodjunk, együtt készítsünk valami aranyos rémséget, pókot, papírból szellemet, vagy épp boszorkányujj sütiket.



Azt is észrevettük, hogy minden évben egyre szebb tököt farag Zoltán méghozzá könnyedén és mesterien. A késeimet se féltem...
Hát igen. Van néhány dolog, ami kiérdemelte a "csak apával" jelzőt. Ilyen a legózás, a dögönyözés (amit a lányok kínzásnak hívnak egyébként) és ilyen a tökfaragás is. Annyira aranyosak ilyenkor, nekem csak tényleg annyi a dolgom, hogy fényképezzek és a dekorációt készítsem el. Két kis dísztökből faragtam kisgyerekeket és egy pókot no meg fekete gumidekorból denevér alakzatot... Most is boldogan asszisztáltak a lányok a munka alatt. Előtte közösen szavaztuk meg milyen fizimiskája legyen az idei töknek. Hosszas tanácskozás után egy nevetős, kancsal, szemöldökös, fogatlan, klasszikus de mégis különleges mintára esett a választás.



Irtó helyes lett. Anyira, hogy legszívesebben az egész világnak megmutatták volna a lányoka tökfejet. Hatalmas vállveregetést kapott érte Zoltán (még tőlem is..) így aztán kapóra jött, hogy valaki aznapra, október 31-re Halloween partyt szervezett a belvárosba a Vörösmarty térre. Mire oda értünk, Vörösmarty szobra körül már sok-sok különleges faragott tök világított és miután elhelyeztük a rögtönzött kiállításba a sajátunkat is, részletesen megnéztük a többi remekművet is. A mi kis tökünknek egyébként igazán nagy sikere volt a lányok szerint, különben nem fényképezte volna annyi vadidegen ember. Ilyenkor büszkén mondogatták, hogy az a mi tökünk és azt is, hogy apa faragta ki.






Beálltunk néhány ijesztő maskarás mellé egy fotó erejéig, sétáltunk egy nagyot a környéken, aztán megnyugodva, hogy már elegen látták a mosolygós tökfejet, hazahoztuk, hogy itthon világítson nekünk esténként. Mire elkezd fonnyadni és teljesen eltorzul az "arca", ont nem sajnáljuk, hiszen úgyis újabb ünnepi készülődés veszi kezdetét. Jól van ez így.

2011. október 30.

A harmadik



Hanna nem sieti el a fogváltást. Legalább három különböző fogorvostól hallotta, hogy ritka szerencsés emiatt és látszik, hogy erősek a fogai, örüljön neki, hogy tejfogai ilyen jól kiszolgálják meg azt is, hogy ne féljen nem marad így. Persze, hogy aggódott, hogy neki miért nem mozog egy foga sem iskolás létére, amikor már a kicsik ovistársai között is többen túl vannak az első, második sőt harmadik tejfog elvesztésén is. Megnyugodott, amikor elsőben kipottyant alsó foga, a hibátlan, hófehér gyöngy. Persze jött érte a fogtündér. (tényleg elvitte, mert azóta sem lelem..) Az én időmben még nem tudtunk a fogtündér létezéséről, simán csak örültünk, hogy kiesett egy tejfogunk, persze nagy eseménynek számított azért a családban és anyukám bársony tetejű dobozban gyűjtötte őket, amelyek ha jól tudom a mai napig a vitrines szekrényében figyelnek. Nem tudom mikor gyűrűzött be a szokás kis hazánkba, hogy illik ilyenkor ajándékot csempészni a fogtündér nevében a kis fogatlan párnája alá, de ez speciel olyan kedves hagyomány, amelyet átvételre méltónak találtam én és még annyi más anyukatárs. Mi is túl vagyunk jó pár fogtündérről szóló mesekönyv elolvasásán, fogzással kapcsolatos kiadványok tanulmányozásán.
Azóta kiesett Hanna második és a napokban végre a harmadik tejfoga is, sőt újabbak mozognak, így megnyugodott, hogy nem kell tejfogakkal leélni az életét. Nagyon lötyögött már, ez az alsó fogacska is. Nehezen adta meg magát. Egyik este aztán, már a jóéjt puszik után izgatottan rohant le hozzánk az alsó szintre. Érezte, hogy vérzik a foga és már alig tartja valami, gyorsan ki kéne hát szedni. Nos a mi családunkban minden sebellátás, műtét, főleg, ahol vér is folyik Zoltán feladata, én maximum a paciens kezét fogom addig és oda se nézve "nyugtatgatom" a gyereket(és magamat is..). Most is így történt. Nem sokkal később Hanna diadalittasan mutatta meg az addigra a nagy hangzavartól a nappaliba termett hugainak a harmadik kihullott tejfogát. A hetekkel korábban megírt levél a Fogtündérhez a dobozkába tett foggal együtt az éjjeliszekrényre került és hosszas pusmogás után végre elaludt mind a három kislányunk. A sugdolózás egyébként arról szólt, hogy mégiscsak jó lenne meglesni a Fogtündért, aki azért nem mutatkozik, mert fél az emberektől, legalábbis Eszti tündéres mesekönyvében ezt írták. Azt találták ki, hogy fonalat kötnek a kilincshez és Hanna csuklójára, így ha benyit a szobába a tündér, majd felébreszti Hannát és meglesheti akció közben. Párnába kellett fúrnom a fejemet, nehogy meglássák mennyire nevetek. Zoltánnal arról beszéltünk, hogy rendben van, hogy a két kicsi elhiszi, hogy létezik fogtündér, ám Hanna a nagy másodikos, aki decemberben lesz 8 éves tényleg nem kételkedik? Hiszen Hanna nagyon agyafúrt, okos lány, biztosan feltűnik neki, hogy itthon fellelhető papírba lett becsomagolva a könyv, amit rendelt a tündértől és ugyanazzal a piros raffiával lett átkötve a csomag, amivel a kreatív alkotásaink alatt szoktunk dolgozni. Mégsem tett fel egyetlen lebuktató kérdést sem, feltétel nélkül elfogadta, hogy reggel az ágya mellett volt az arany papírba csomagolt meglepetés és egy levélke (saját írásommal) a falra ragasztva. Az állt benne, hogy " Kedves Hanna! Itt jártam de nem vittem el a fogadat, mert azt inkább anyukádnak add és egyébként pedig vigyázz a csont fogaidra és rendesen moss fogat..."
A fonalas csapda nem sikerült, Hanna most újabb cselt eszel ki. A levelet pedig nem engedi leszedni a falról...

Hanna tényleg elhiszi. Hogy ez mennyire jó! Mostanában úgyis olyan nagylányosan viselkedik, nagylánynak látjuk őt. Lelassítanánk az időt, mert valahogy nem várom, hogy kipukkadjon a buborék. Igaz, ha eljön az az idő, lesz még két gyerek a családban, aki megvígasztal és emlékeztet arra, hogy igenis vannak tündérmesék.

2011. október 19.

Remekművek falevélből



Szerda este ide vagy oda, elfogadtuk a meghívást a premier előtti vetítésre a város másik végébe, amit kárpótlásul kaptam a port.hu-tól.amiért egyszer potyára kerekedtem fel a kicsikkel egy vélt Alma koncert miatt. Tévesen szerepelt a dátum az egyébként nagyra becsült programajánló honlapján, én meg nem vagyok az a fajta, aki magában puffog, inkább megírtam, hogy tudjanak róla, hogy óriási csalódást okoztak nekem és a gyerekeimnek és ha lehet figyeljenek oda jobban amikor szerkesztik az oldalt, nehogy más is pórul járjon. Mentségükre szóljon, hogy elismerték a bakit, elnézést is kértek és vígasztalásul felajánlottak négy jegyet az igaz történetre, amelynek címe Delfines kaland. Ez a film, amit egyébként a "családi" jelzővel láttak el, ugyan nem öt éveseknek való, ám annál inkább Hannának, aki becs' szóra megígérte, hogy másnap reggel kipattan az ágyból és moziba indulás előtt készen lesz minden házi feladatával (egy törött szárnyú gólya rajzolása azért még megmaradt késő estére, de az is kipipálva).
Zoltán vállalta a kísérő szerepét és velük tartott még Balázs, az örök barát és apukája is.

Így maradtam én itthon a két kicsivel, és úgy éreztem úgy igazságos, ha valami jópofa dolgot játszom velük de leginkább közösen alkotunk valamit. A levelek adva voltak, mert egy ideje gyűjtjük és préseljük őket. Színes papaírok mindig vannak itthon meg ragasztó és toll is, így kézenfekvő volt, hogy a levelekből képeket ragasztunk, ám némi rajztechnikát is megengedünk magunknak, hogy még különlegesebb legyen az összhatás. Íme az eredmény. Egy manócskán kívül (ami nincs rajta a fotókon)minden mást az én alig 5 éveseim készítettek. Amikor elkészültünk a művekkel, mindnek címet adtunk, majd a legnehezebb rész következett, kiválasztani a két legszebbet, amelyet azonnal be is kereteztem, bár én szívem szerint mindet kitenném a falra, ám ez helyhiány miatt lehetetlen. (A keretezésnek fontos szerepe van nálunk, mert azt jelzem nekik ezzel is, hogy sokra értékelem a munkájukat és nagy becsben tartjuk az alkotó tevékenységüket mindig)







Hannáék kilenc után értek haza a moziból. Hosszan mesélt a filmről, a delfinről, akinek amputálni kellett a farkát és majdnem elpusztult, de sikerült egy műuszonyt építeni neki, majd újra megtanítani úszni és élni.
Aztán meglátta a levélképeket és csak annyit kérdezett: "Ugye maradtak még falevelek?"

2011. október 18.

Szegény Dzsoni páholyból



Számomra a nap egyik fénypontja az, amikor a fürdés után pizsamába/hálóingbe öltözött lányok izgatottan keresik elő az éppen aktuális mesekönyvben a könyvjelzőiket és próbálják eldönteni kinek olvassam fel elsőként a soron következő fejezetet. A kicsik ahogy 5 évesek lettek maguktól mondtak le Anna és Peti történeteiről, sőt már a Bogyó és Babóca sem kell nekik. Helyettük folytatásos meseregényeket veszünk a könyvesboltban de leginkább a könyvtárból ki, ahová mindig együtt és nagy örömmel megyünk, csak azt bánjuk, hogy egyszerre 8 könyv kölcsönözhető ki...




Eszternek és Noéminek elolvastam Bálint Ágnes mindkét Mazsoláról szóló könyvét, most a Frakk várja, hogy sorra kerüljön, mert bár rajzfilmből már jól ismerik, könyv alakjára is kíváncsiak. Hanna minden alkalommal úgy tett, mintha őt ez már nem érdekelné, aztán lassan csak közelebb jött és amikor magára ismert Mazsola gyarlóságaiban, már el is mosolyodott és bevallotta, hogy ez neki (is) tetszik. Noémi rajong Bodó Béla Brumi sorozatáért, most éppen a Brumi, mint Detektív kötet van soron. Bodó Béláról még az újságíró akadémián mesélték, hogy firkászként kereste kenyerét, míg az éppen aktuális politikusok eltiltották ebbéli tevékenységétől, így szabadidejében meseírásba kezdett. Ekkor születtek a Brumi történetek. Óriási sikere lett és ezt a sikert mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy Zoltán gyerekkori mesekönyve most Noémi kedvence. Az enyém egyébként nagyon nem..
Hannának Szíjj Ferenc Zöldség Anna és a beszélő póniló szokatlan című könyvét olvastuk el nemrég. A mesének az a különlegessége, hogy Hanna osztálytársának apukája írta (aki nagyon művelt, az találkozhatott már nevével más könyvek és versek kapcsán is). Ez a könyv felolvasós, mert elég összetett mondatokban íródott és a történet is nagyon szövevényes, kicsit engem Aliz csodaországára emlékeztet, mindenesetre Hannának és nekem is nagyon tetszett a sajátos stílusban és humorral megírt mese.
Ezen kívül előszeretettel vesz kezébe Hanna olyan könyveket, amelyeket saját maga is el tud olvasni, amit megért és még élvezi is közben. Ilyen a Rosszcsont Peti sorozat és az Olvasó Leó/Boszi/Fáni/Tigris/Kalóz sorozat, de az osztályban megfertőződött a Geronimo Stilton őrülettel is, így a fogtündér már lesben áll, hogy kiessenek Hanna mozgó fogai és egy-egy kötettel meglepje őt. Örömmel vettem észre, hogy felújították a "Már tudok olvasni" sorozatot is. Mi most Békés Pál Viola violával című könyvét olvassuk, pontosabban Hanna olvassa nekem, nem is akárhogyan. Szépen hangsúlyozva, tagoltan, egybefüggően. Szépen olvas na. Kedveli a zenéről és művészetekről szóló kiadványokat is, így aztán nagyon örültünk amikor megtaláltam a polcon az én régi könyvemet a Muzsikus Péter Hangszerországban-t is. A Strado és Variust még csak lapozgattuk. A Párizsban játszódó történet egy csomó rangos díjat bezsebelt, így kíváncsaik vagyunk rá, ugyanakkor az illusztráció sem akármilyen, főleg, hogy kedvenc külföldi városunk részleteit fedezhetjük fel benne.
Az elolvasott történetek között van Szepes Mária Pöttyös Panni sorozatából kettő, Berg Judit Cipelő Cicák és Panka és Csiribi történetei és sok mese Pettsonról meg a macskájáról, Findusról is.
Óriási kedvencünk volt a cseh író, Josef Capek remekműve a Történetek a cicusról és a kutyusról, amit szívből ajánlok minden gyermek lelkű felnőttnek. Tényleg imádnivaló, emiatt előfordult, hogy minden szabályt félretéve két fejezetet is felolvastam belőle. A felejthetetlen könyvélmények közé tartozik még Bagossy László műve A sötétben látó tündér.
Lázár Ervin Bogármeséje színes és jópofa illusztrációkkal együtt is örömmel hallgatták a gyerekek. Érdekes, hogy a második részt, amelyben már lánya Lázár Zsófia is közreműködött,már nem annyira tetszett. No és ha már Lázár Ervinnél és az ő lányánál tartok, akkor leírom, hogy nemrég olvastuk el Szegény Dzsoni és Árnika történetét is, ami azon kívül, hogy örökzöld és olyan tanulságokkal szolgál, ami felnőttre és gyerekre is egyaránt ráfér, igazi szívet lelket melengető történet. Bele is szerettünk mind a négyen. Ezek után nem meglepő, hogy azonnal a jegy.hu-ra kattintottam, hogy megnézzem, hogy létezik -e Lázár Ervin meséjének színpadi változata és ha igen, vajon játsszák -e mostanában. Igen, igen. Létezik és egy hétfő délután a Nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház vendégjátékaként a Thália Színházban láthattuk is. Hétfőn az iskola és óvoda után még volt időnk csinosan felöltözni és öt óra előtt néhány perccel már a páholyban ültünk. Meg is egyeztünk a lányokkal, hogy ha lehet ezután ha csak lehet páholyból szeretnék nézni az előadást, mert az olyan kényelmes és elegáns. Hát igen. Kabátokat kényelmesen fel lehet akasztani, nem kell a ruhatárnál sorbanállni és az egész olyan izgalmas, hiszen mindent és mindenkit lehet látni.





Eszti aggódott, hogy félni fog a Százarcú Boszorkánytól és Ipiapacstól de Lakatos Márk stylist gondoskodott arról, hogy inkább meghökkentő, mintsem félelmetes legyen mindkét szereplő. A párbeszédeket zene és balett típusú tánc is színesítette, nem beszélve a különleges fény- és hang effektekről, amelyektől reméltem nem álmodnak majd rosszat lányaim. A 75 perces előadást egy mukkanás nélkül, feszült figyelemmel nézte végig Hanna, Eszter és Noémi. Hazafelé úton az autóban arról beszéltünk, hogy amikor még csak felolvastam a mesét ki hogyan és milyennek képzelte a szereplőket. Megállapodtunk abban, hogy Rézbányai Győzőt mindannyian másképp de ettől még igen élvezetes hétfő délutáni programban volt részünk.

Eszternek most Tersánszky J. Jenő könyvét a Misi Mókus kalandjait olvasom. Hannával már láttam a nagy sikerű bábelőadást az Állami Bábszínházban. Most a kicsikkel is át kell élnünk az élményt. De jó, de jó!

2011. október 17.

A távfűtés kezdete nálunk ünnep



Könnyű megjegyezni,- október 15-én, a távfűtés kezdetén ünnepeljük Zoltán születésnapját. A lányok már egy héttel a nagy nap előtt rajzolgattak, így egy dossziényi szülinapi rajzzal kedveskedtek apukájuknak, amit csak az ágyon ugrálós boldog születésnapot című dal eléneklése után adtak át az ünnepeltnek. Hiába volt ez ünnepnap, mindhárom lányunknak ugyanúgy, mint minden szombaton kötelezettségeik voltak, így én Hannát zongorára, Zoltán pedig a kicsiket a Holdvilág Kamaraszínház Morzsa színpados foglalkozására vitte el. Tízóraira fogyasztottuk el a Sacher tortát, aminek receptjét Hanna osztálytársának anyukájától kértem el. A neten is keresgéltem de hamar rá kellett jönnöm, hogy az eredetit tényleg hét lakat alatt őrizhetik, hiszen ennyi különböző összetételű Sacher recepttel nem találkoztam életemben. Persze mindegyik úgy kezdődik, hogy ez az igazi..

Az enyém végül is úgy ahogy volt elfogyott. Gyertyákat képtelenség lett volna beleszúrkálni a csokibevonat miatt a tortába, ezért Hannával kitaláltuk, hogy mécseseket teszünk az asztalra, összesen 37-et, majd a nem túl hajlott kort kihangsúlyozva még az égő mécseseket is szám alakban tesszük le. Mire Zoltán hazaért a kicsikkel, mind a 37 gyertya égett. Volt meghatódás, aztán ahogy szoktuk az ünnepelt elmesélhette születésének történetét, ami azért az ő esetében hordoz magában izgalmakat is.
Csendes kis ünneplést tartottunk szerény ajándékkal. A Világ Legjobb Apukája magazin címlap montázsa is egy az ajándékok közül, ráadásul egyáltalán nem tartom túlzónak a jelzőt, hiszen eszméletlen sok minőségi időt tölt velünk. A képet kinyomtatjuk nagyba és egy képkeretben a falra tesszük. Hanna ugyan lemaradt erről a fotóról, de róla meg készült másik, majd azt is kiakasztjuk... Sokszor csörgött a telefon és a facebook üzenetek is eljutottak az ünnepelthez. Az igazi-, a hatalmas ajándék, az amelyik egy új fejezet kezdetét jelenti Zoltán életében pedig majd a következő hónapban érkezik meg.




37 év. Mi az egy férfinak? Aki ismeri Zoltánt, az tudja, micsoda energiákkal rendelkezik. Százszor hatékonyabban szervez, intéz, tárgyal, mint akárki. Sosem felejt el semmit. Néha azt hiszem egy computer van a fejében és nem értem hogyan ért mindenhez. A marketinghez, a számítástechnikához, a pénzügyekhez, a szereléshez... Na jó. A főzéshez és a zenéhez nemigen. Gyors és eredményes. Okos és tájékozott. Csodálom akkor is, amikor angolul anyanyelvi szinten társalog. Temperamentumos és szenvedélyes. A humora pedig egészen kivételes. Mit is kívánhatnék hiszen megvan mindene! Maradjon még sokáig ilyen!

Émelyítő szavak helyett egy idézetet írok le. Ennél találóbb most nem is kell azt hiszem.

"Furcsa, de megvolt az oka annak, ha két ember úgy döntött, hogy közösen ,felépít" egy életet. Annak ellenére, hogy a döntések, amelyeket mint férj és feleség hoztak, nem téglák voltak, az idő pedig nem habarcs, attól még kézzel fogható és valóságos dolgot alkottak együtt."

J. R. Ward


2011. október 14.

Még ne..



Tegnap egy új játszóház megnyitójára kaptunk meghívást a Köki bevásárló központba...
Egyszer csak megtorpantam. Az ott elterpeszkedő TESCO a következő felirattal köszöntötte vásárlóit október 13-án. "Kellemes Karácsonyi Ünnepeket!"
Ezen aztán egy kicsit elmosolyodtunk majd közösen felháborodtunk, mert értem én, hogy a legnagyobb business a boltoknak a karácsony, de engedjék már meg, hogy még kiélvezzük az ősz színeit, ünnepeit.






Itthon aztán gyorsan készítettünk is egy halloween pók dekorációt, nehogy lemaradjunk az őszről, hiszen vannak, akik szerint már küszöbön a karácsony. Kis töknek a tetejét levágtam, kikapartam a belsejét. Megnéztem elég stabilan áll -e az asztalon és ha nem egy kicsit alakítottam a talpán. Oldalt kifúrtam négy-négy lyukat, ebbe szúrkáltuk be a Z alakúra hajtogatott szőrös drótot, amit valamikor egy hobbi boltban vásároltam. Ragasztotunk két szemet is és végül egy mécsest tettünk a pók testébe. Ma még folytatjuk a munkát, ez csak a prototípus volt. Sőt van még egy csomó novemberi dekoráció ötlet, megvalósításra váró terv a tarsolyomban. Ősz van és mi tudja Isten mi okból, de szeretjük ezt az évszakot. Szóval ha lehet, nekem még senki ne kívánjon Boldog Karácsonyt.





Az ötlet nem az én fejemből pattant ki, egy régi Praktika magazinban láttam.

2011. október 10.

Élmény csütörtökök



Hogy miért pont csütörtökre szervezek kulturális és más szórakoztató programokat Eszternek és Noéminek? Mert csütörtökön az óvoda Csigabiga csoportja a szomszédban található uszodába jár úszni tanulni, akinek pedig ehhez nincs kedve vagy csak nem szereti a csoportos úszás oktatást, az oldja meg valahogy a gyerek elhelyezését. Más csoport nem fogadja be őket, mert így is vannak elegen és állítólag a gyereknek se tesz jót ha ide oda rakják őket az úszásidőben. Késő délelőtt oviba vinni őket semmi értelme. Így lett nekünk egy szabad csütörtökünk minden héten. Ha nem itthon dolgoznék, ha a munkahelyemre kéne sietnem reggelente, bizonyára nem venném ilyen könnyedén ezt az állapotot, így viszont puffogás helyett, hogy micsoda ultimátum ez a szülők és a gyerekek felé, inkább azt gondoltam, majd profitálunk belőle. Noémi ugyanis ki nem állhatja az úszásoktatást, nem tetszenek neki a módszerek, a kiabálás, a túl sok gyerek. Megjegyzem úszni, pontosabban lubickolni nagyon szeret. Simán lecsúszik a vizicsúszdákaon, szeret élményfürdőkbe járni Zoltánnal és a testvéreivel és a tengerből sem lehet egy szóval kiparancsolni. Itthon is ezerszer beugrik a medencébe az erre a célra kijelölt helyről, szóval nincs víz- csak uszodaiszonya.
Eszter, aki picurka kora óta a vizitündér, aki simán kinyitja a szemét bármilyen víz alatt és aki a három lányomból szerintem elsőnek megtanul rendesen úszni majd szolidalitál Noémivel. Nélküle nincs kedve menni neki se, inkább velünk lenne.
Elfogadtam a döntésüket. Nem szeretném ugyanis, hogy ugyanaz történjen velük is, mint gyerekkoromban velem, azaz, hogy sikerült elvennem a komolyab úszástól a kedvemet, a fejemet a világért se tenném a vízbe és utálom ha az orromba, szemembe megy. Pedig szegény anyukám becsülettel vitt a Széchenyi fürőbe (a XVI. kerületből tömegközlekedéssel!!!) bennünket, de csak annyira emlékszem, hogy a türelmetlen oktató lenyomta a fejemet a vízbe.. Tudom, hogy eljön az ideje, amikor megérzik és megértik az úszás ritmusát és ha úszóbajnokok nem is, de magabiztos úszók lesznek.

Hét elején aztán előveszem a programfüzeteket és a neten is a kulturális ajánlókat böngészem. Persze figyelembe veszem az egyéni kívánságokat is, így kötöttünk ki pl. a Vidámparkba, ami nekem felér egy időutazással a gyerekeknek pedig úgy ahogy van kopottan, toldozottan foltozottan a paradicsomot jelenti. Csütörtökön ráadásul kedvezményes belépőjegyet válthattunk, aminek -az eredeti árakat elnézve- igen megörültünk. A régi klasszikusokon, a fa hullámvasúton, a barlangvasúton és a mesecsónakban és a kanyargón intenzíven előtörtek belőlem gyerekkori emlékeim. Azért kellemes meglepetés is ért. A park hátsó részében alakították ki ugyanis a kis-vidámparkot, ami egészen sok ötletet is rejt magában, hogy csak néhányat említsek, a vízi dodgemet, a hajóhintát és a kézzel tekerhetős, igazi sínen haladó kisvonatot, amitől Noémi jól megizmosodott.
Kényelmesen, sorbanállás nélkül élveztük az októberi napfényben a vidámparkozást, körhintáztunk, dodgemeztünk és ahogy szoktuk az óriáskerékről integetve búcsúztunk a Vidámparktól, ahol egyébként az összes alkalmazott szomorú, unott vagy éppen kifejezéstelen arccal végezte munkáját...Vajon csak a nyarat vagy az egész Vidámparkot búcsúztatták?






__________________________________



A Mezőgazdasági Múzeum újra egy zseniális és persze kellően interaktív kiállítást nyitott meg nemrégiben. A Fagy birodalma. Ez a címe és ahogy a nevében is benne van, az Északi és Déli sark élővilágát mutatja be. Ide indultunk Esztivel és Noémivel egy kis ligeti sétával egybekötve. A belépőjegyhez megkaptuk a leporellóra hajtogatott játékfüzetet, amibe a pöttyöket kell beragasztani a megfelelő helyre. Az első olvasásra kissé bonyolultnak tűnő szabályt aztán sikerült megértetnem magammal, majd velük is, így elindultunk a sejtelmesen illetve sarkvidékhez méltóan bevilágított termekbe, hogy közelebbről megismerkedjünk a rozmárral, a császárpingvinnel, az oroszlánfókával, a jegesmedvével, a lundával, a sarki nyúllal, a hermelinnel, a mormotával a jeges vízben úszó halakkal és egy csomó olyan élőlénnyel, aminek a létezéséről nem is tudtunk.




Megjegyeztük melyik fókának van száz felesége és, hogy miért verekednek. Láttuk a sarki csért, amelyik felfoghatatlan, de a déli sarktól az északi sarkig repül, mindig oda, ahol éppen világos van. A legjobban az a kérdés tetszett a lányoknak, amikor ki kellett találni, hogy "Miért takarja el a jegesmedve az orrát, amikor a lék mellett vadászik?" És azt tudtátok, hogy a jegesmedvének korom fekete a bőre, csak éppen a szép fehér bundája eltakarja ezt? És, hogy szúnyogok, is élnek a fagy birodalmában?




Miután megoldottuk a feladványt és a kijáratnál bediktáltuk a megfejtést, kis ajándékcsomagot kaptak a lányok, amiben volt csoki is. Ezt azonban már egy lépcsőn ücsörögve majszoltuk el miközben hangosan kérték, hogy Még! Még! Anya tegyél fel újabb kérdést! Én tudom a választ!- ezzel is azt bizonyítva, hogy ők nagyon de nagyon figyeltek mindenre, amit olvastam, meséltem nekik a fagy birodalmáról és arra is, amit ők figyeltek meg az ismét remek kiállításon.

A színházjegyes néni pedig lassan magától hív, hogy "Ágikám, van itt egy jó kis darab.. Van már programotok csütörtökre?"

2011. október 4.

Turisták voltunk megint- a saját városunkban





Ezúttal nemcsak kettesben Zoltánnal, hanem a lányokkal együtt és annak ellenére spontán, hogy egy ideje már ígérgettem nekik, de főleg Hannának, hogy felülünk egy városnéző buszra, abból is az emeletes fajtára. Hát igen. Zoltánal együtt már néhányszor átéltük az élményt, vagyis, hogy mennyire másképp látja az ember a saját városát, ha nem célirányosan halad, nem siet valahová, hanem kifejezetten a város szépségeire kíváncsi. Ilyenkor nem vagyunk restek felemelni a fejünket, hogy a homlokzatokban gyönyörködjünk. Idegen szemmel szemléljük az egyébként már jól ismert tereket, utcákat, házakat sőt némelyikbe be is merészkedünk. Részt vettünk mi már azon a kétéltű járgányon tartott idegenvezetésen, amelynek a neve RiverRide és amely félig busz félig meg hajó. Nemrég a házassági évfordulónkat ünnepeltük egy segway túra keretében, így csodáltuk a várost, ahol élünk de részt vettünk már a saját kerületünkben is egy helytörténeti túrán és persze párszor biciklivel, sőt tandemben is tekertünk a belvárosban.

Hannát is nagyon érdekli a városunk és az ezzel kapcsolatos könyvek. Mindig kéri, hogy meséljek a Vajdahunyadvár építéséről, a kisföldalattiról, a Hősök terén található királyokról, a hidakról, az Andrássy útról az Oktogonról és ugyanúgy, mint az amerikai turisták ő is szereti ha úgy kezdődnek a mondataim, hogy a legrégebbi, legnagyobb, legelső, legújabb, legszebb, egyetlen...
Most olvastuk el a Két egér sorozatból a Bolyongások Budapesten című kötetet amelyikből olyan kifejezéseket ismerhetett és jegyezhetett meg, mint a faun, griff, zárókő, címer, pillér meg ilyenek. A kicsik is versengve kiabálják a fontosabb nevezetességek, terek, épületek neveit és egyszerre kiabálnak ha double decker városnéző busz mellet haladunk el autónkkal. És persze mindig elhangzik, hogy "Menjünk mi is rajta!"

Vasárnap a Bálint házba készülődtünk, hogy egy interaktív és első látásra kissé elvont gyerekelőadást nézzünk meg. Jegyet nem vettünk elővételben, valahogy eszembe se jutott, hogy kellene, hiszen ez nem a Kolibri, ahová hónapokkal előbb elfogynak a helyek. Pedig így kellett volna tennem. Kissé csalódottan hagytuk el a helyszínt, ahová pont kezdésre érkeztünk. Csak az előteréig jutottunk, ahol nem túl udvariasan közölték, hogy minden jegy elkelt, máskor foglaljunk előre.

Csak azért sem hagytuk elrontani a kedvünket. Elsétáltunk az Operaház mellé, hogy kitaláljuk egy B tervet a vasárnap délelőtt tartalmas eltöltésére. Nem kellett sokáig gondolkodnunk, mert a megoldás ott állt karnyújtásnyira egy Hop on Hop off városnéző túrára agitáló fickó képében, akihez mire észbe kaptam volna Zoltán már oda is ment, hogy megérdeklődje, hogy nekünk "álturistáknak" vagyis magyaroknak sőt budapestieknek is ugyanannyiba kerülne a jegy mint a külföldieknek vagy van valami árengedmény. Volt. Gyerekek ingyen, mi pedig kedvezménnyel válthattunk jegyet. Mivel csodás, napsütéses idő volt csakis az emeletes és oldalt nyitott buszra voltunk hajlandóak felszállni. Az Operaházzal szemben vártunk rá sok-sok igazi túristával együtt. Az emeleten aztán találtunk még szabad helyeket. A fülhallgatókból a Kék Duna keringő és Brahms Magyar tánca szólt, amikor pedig valami fontos látványosság mellett haladtunk el, Kertész Zsuzsa valamikori tv bemondónő kellemes hangján megtudtuk a legfontosabb tudnivalókat, bár nem mindig azokat, amelyek igazán érdekesek és fontosak lennének egy külföldi számára. Zoltánnal együtt megállapítottuk, hogy a hanganyag nem túl naprakész, kissé száraz és nélkülöz minden humort. Egyébként pedig a zenei anyag kétszer olyan hosszú, mint a szöveg. Egy idő után levettem a lányok füléről a fejhallgatót és én magam meséltem a Parlamentről, amiből ugye nekünk magyaroknak három is van, csak éppen az egyik minisztérium a másik pedig múzeum lett,- mert ez sokkal érdekesebb szerintem, mint az, hogy hány méteres, igaz a magassága sem véletlenül annyi, amennyi..






Két órát kanyargott velünk a busz, közben városnézők szálltak fel és le a megállókban és talán amiatt, hogy lányaink már gyakorlott utazóknak sőt városnézőknek számítanak a maguk 5 és 8 évükkel, ezt a túrát is nagy érdeklődéssel, nyafogás, mocorgás nélkül ülték végig. (Még szép, hiszen ők akarták..).

A Citadella tetején aztán elakadt a lélegzetünk, mert bár budapestiek vagyunk az ott a szemünk elé táruló látvány annyira káprázatos, hogy ugyanúgy nem bírtuk abbahagyni a fényképezést, ahogyan azok a külföldiek, akikkel együtt utaztunk ott a Hop on Hop off buszon.






Másnap, egy normál esetben nem túl izgalmas hétfő estét dobtunk fel azzal, hogy igénybe vettük a városnéző buszhoz vásárolt jegy mellé adott ingyenes sétahajózási opciót. A lányok nagyon sokat tudnak már Dunáról és a hidakról. Van kedvencük is. Az Erzsébet híd, mert az függőhíd, a Lánchíd pedig azért, mert a legrégebbi és különbenis oroszlának díszítik. A Parlamentet most láttuk az új díszkivilágításban pompázni. Annyira szépséges, hogy egy időre még azt is elfelejtettem, hogy kik "dolgoznak" benne...




Budapest a maga gyarlóságaival, hibáival, hiányosságaival a legeslegszebb város nekem, Hannának, Eszternek és Noéminek. Jó volt turistáskodni benne.


A minap kaptam e-mailen egy ajánlatot valamelyik kuponos cégtől, hogy a Hop on Hop off városnéző buszokon kedvezményes áron utazhatnak azok, akik élnek a lehetőséggel és náluk vásárolnak. Másnap pedig egy újabb értesítés jött, amiben pedig a kétéltű buszon a RiverRide-on lehet utazni jóval olcsóbban, mint a turistáknak.
Aki teheti, menjen egy kört mindkettővel!



2011. október 2.

CDEFGAHC



Állítólag ma már lehet úgy is zene-elméletet tanítani, hogy azt élvezze a gyerek. Hogy ne az legyen, mint az én időmben, hogy az egész zenetanulástól elvette a kedvem. Hanna szolfézs tanító nénije azzal kezdte az első szülői értekezletet, hogy megvannak a módszerei arra, hogy játékosan, interaktívan tanítson és élni is fog ezzel a lehetőséggel, mert nem szereti hogy a szolfézst a zenetanulás mumusaként emlegeti mindenki- igenis élvezetes tantárgy is tud lenni.

Azt mindenesetre észrevettem, hogy Hanna iskolájában az ének-óra is felér egy szolfézs oktatással, vagyis nemcsak énekelgetnek, de komolyan ismerkednek a hangjegyekkel, egész, fél hangokkal, ütemekkel és rövidebb dallamokat máris el tudnak játszani furulyán. Hanna büszke is új tudományára és ha csak teheti előveszi fúvós hangszerét és minden fület és idegszálat próbára téve furulyázik. Legutóbb Zoltánt örvendeztette meg iskolába menet az autóban a Harcsa van a vízben című dal egymás után való eljátszásával, amely azon kívül, hogy némi büszkeséggel töltötte el az egyébként botfülű sofőrt, némileg balesetvészélyesnek bizonyult...

Egy héten egyszer kicsit később megyünk Hannáért az iskolába, mert az énekkarról le nem mondana én meg támogatom ezt az elfoglaltságát. Büszkén lobogtatja a kottákat és próbálja előadni a nem mindig könnyű darabokat. Mire megtanulja, többnyire én is elő tudnám adni (mondjuk a konyhában panírozás közben).

Szorgalmasan járunk heti két alkalommal zongoraórára is. Megszoktuk és megszerettük, ahogy Larissza néni bájos orosz akcentussal és végtelen türelemmel magyaráz, tanít, dícsér. Legtöbbször én is bent lehetek a fél órás zongora foglalkozáson, ami úgy elröppen, hogy észre sem vesszük. Így aztán tudom mit kell itthon gyakorolnia Hannának sőt én is elleshetem a fogásokat, tanulom újra a hangjegyeket, ütemet és amikor nem lát senki bizony leülök a pianínó elé és titokban pötyögök a billentyűkön.

A kicsikkel szorgalmasan járunk a Cserepesházba Kati néni egymásra épülő zenés foglalkozásaira. Már a középső csoportnál tartunk, ahol szülői kíséret nélkül vesznek részt a lányok a fél órás foglalkozáson, ami pont elég arra, hogy elolvassak egy kis részt a könyvemből vagy valamelyik női magazinból. Boldogan mennek be a terembe és egymás szavába vágva mesélik mit tanultak, mit énekeltek és játszottak. A két kicsi közül egyébként Noni az, akinek kiváló hallása, ritmusérzéke és hangja van vagyis rendkívül muzikális. Egyik kedvenc ittoni foglalatossága az, amikor játék mikrofont vesz kezébe és improvizál. Ilyenkor halandzsa nyelven énekel hosszan nekünk.
Eszter is igyekszik de nincsen egy szinten Noémivel. Úgy tűnik ő az apai vonalat követi zene téren, vagyis nincs túl jó ritmusérzéke. Ugyanakkor szeret énekelni és nagyon igyekszik- ezért pedig mi sűrűn megdícsérjük.

Hanna tudta, hogy a zongora tanulás sok gyakorlást igényel. Tudja azt is, hogy nagy szó, hogy annyi jelentkező közül őt is felvették. Szeretem nézni ahogy gyakorol és szeretek vele tanulni. Most éppen gesztenyékkel. Elcsentem egy tekercs sárga szigetelőszalagot Zoltán szerszámos szekrényéből és a padlóra ragasztottam öt csíkot. (mondjuk a fehér kövön szerencsésebb lett volna , mert a barna padlóba kissé beleolvadnak a gesztenyék de azért így is látjuk) Egyszer én diktálok Hannának és kérem meg, hogy tegye a megfelelő helyre a violinkulcsos "D" hangot vagy a basszuskulcsos "A" hangot egyszer ő nekem.

És most már biztos vagyok benne, hogy szolfézst tanítani tényleg lehet kreatívan, ötletesen, játékosan is a gyerekeknek.