A szállodában a meleg ruhát még melegebbre cseréltük. Nagy levegőt vettünk és kiléptünk a sötét délutánba, hogy a közeli karácsonyi vásár forgatagába vessük magunkat. A vásár aznapra bezárt, így egy másik potenciális pénzköltő helyre a hotellel szembe lévő Stockmann áruházba tértünk be, mert éhesek voltunk, mert az arcunkba fújta a szél a havat és mert kíváncsiak voltunk milyen díszben pompázik Helsinki legkedveltebb áruháza. Az emeleten húsgombócot (azt az ikeás típusút) és más finomságot ettünk, közben fentről figyeltük ki mit fizet a pénztárnál, mit ölel magához hogy aztán azzal okozzon örömöt valamelyik szerettüknek majd.
Visszafelé sétálva megszólított bennünket egy úr. Már éppen készültük mondani, hogy nem vagyunk helyiek így jobb ha mástól érdeklődik bármi legyen is a kérdés, amikor kibökte mit szeretne tudni. Hát, hogy az a nyelv, amin (szokás szerint elég hangosan) beszélünk, ugye a magyar amiről annyit tanultak az iskolában és aminek valóban olyan a hangzása, mint saját anyanyelvének. Hanna megint kért vajat lapáttal, még beszéltük a finn időjárásról, arról, hogy bizony náluk sincs mindig fehér karácsony és nehogy azt higgyük, hogy ez egy átlagos téli nap, mert az inkább az északi részekre jellemző, aztán elbúcsúztunk.
Reggel az ablakon kinézve fogalmunk se volt hány óra lehet, mert világosságnak nyoma sem volt. Később, már kilenc órán is túlment az óra mutatója és mi még mindig lámpafénynél reggeliztünk, az utcán pedig olyan sötét volt,mintha csak este lett volna. Végre 10 órakor kivilágosodott, mi pont ekkor indultunk szkafanderjeinkben a karácsonyi kivilágításban díszelgő Pályaudvar mellé, hogy ott felszálljunk a 3T és 3B jelzésű villamos valamelyikére, amelyen egy órát utazva tulajdonképpen csaknem az egész város kényelmesen felfedezhető. Az egyik megállónál aztán leszálltunk, hogy a hóviharban elsétáljunk Helsinki talán legnagyobb nevezetességéhez, a sziklába vájt templomba. Szájtátva néztük a szokatlan építészeti megoldást, a mennyezetet, a belsőt, ami így karácsonyi pompában talán a szokottnál is magával ragadóbb látványt nyújtott.


Visszacsúszkáltunk a villamosmegállóhoz és topogva vártuk a következő járatot, hogy a karácsonyi vásár forgatagába vessük magunkat.

A szokásosnál is jobban fáztunk leszállás után és a három kislányunkból kettő el is aludt, de a vásárfia szó hallatán gyorsan felébredtek. A finn forralt bort, a Glöggöt topogva, extra takarót magunkra terítve ittuk és csak ezután ismerkedtünk a vásárfiákkal, ám az árak láttán, -amivel már a forró italt áruló stand pultjánál is volt szerencsénk szembesülni- inkább csak nézelődtünk.


Az egyik, különleges és szokatlan, finn designer által tervezett sapkás pultnál aztán lehorgonyoztam és fázó füleimre gondoltam. Nos, ez a nem mindennapi és itthon talán még megrökönyödést vagy mosolyt kiváltó sapka lett az én vásárfiám, amit csakhamar Hanna bárányfüles sapkája követett. Mivel Zoltán, aki élete során nem sok fejfedőt viselt, most boldogan fizette ki a Forma 1-es versenyzők tűzálló maszkjára hasonlító sapkáért az Eurókat és hőérzete máris helyreállt és minden nap élvezte áldásos hatását.






A kicsik egyetlen dologra ácsingóztak nagyon, talán azért, mert itthon tiltólistán van ez a cukor. Most nem bántam, hogy a görbebot alakú csíkos nyalókát szopogatták, mert igazi kis hősként és persze kipirosodott arccal hagyták, hogy húzzuk őket magunk után a Helsinki szépségeit felfedező túránkon.

A hotelbe érve azonnal meleg habos fürdőt készítettem a lányoknak, akik boldogan ültek bele a kádba,míg én az irdatlan mennyiségű, sapkát, sálat, overallt, kardigánt pakoltam el a helyükre, hogy alvásuk után újra magunkra öltsük mindet és folytassuk az ismerkedést a várossal.