Egy éve még arról írtam, hogy nem igazán szeretem az itthoni kreatívkodást a gyerekekkel, mert pacsmagolással, maszatolással, az eredeti állapothoz képest még nagyobb felfordulással jár. Előnyben részesítettem a tereken, művelődési házakban, múzeumokban felállított karácsonyi adventi készülődés címmel ellátott foglalkozásokat, ahol nem nekem kell keresni a celluxot, jancsiszöget, szalagot, rafiát és az ollót és nem nekem kell levakarni a falról és bútorról a festéket.
Egy éve még így gondoltam és bár most is szívesen veszek részt a gyerekekkel egy-egy össznépi kézműves foglalkozáson, itthon is nekiállunk egy műremeknek. És ami a legérdekesebb teljes extázisba kerülök tőle. Ez lehet az alkotás öröme. Azon kapom magam, hogy minden napra van egy ötletem és a lányok tökéletes partnerek. Egy év alatt nagyot nőttek,okosodtak, ügyesedtek lányaim, hát boldogan festegetek velük. Hanna kreativitása zavarba ejtő, szinte minden nap meglep valamilyen kis remekművel és a kicsik kézügyessége is sokat fejlődött. Rájöttem, hogy lehet, hogy nem tudok varrni és keresztszemesen se fogok soha hímezni, attól még igenis kikerülhetnek a kezem alól szép és kreatív dolgok. Sőt, a lányok keze alól.
Mint például a legfrissebb, szobaajtójukat díszítő közös művünk. Az ötlet Csiribiritől és egy amerikai 5!! gyerekes anyukától származik.
Pofon egyszerű. Kezecskéket körbe rajzolni, anyukának kivágni, gyerekeknek a kör alapra ragasztani és feldíszíteni, megfelelő helyet találni neki majd minden egyes szobába való bemenetkor felkiáltani a gyönyörű végeredmény láttán, aminek még metaforikus jelentést is találhatnánk ha nagyon akarnánk, mert ugye látszik a sok kis pracli, a közös munkánk gyümölcse, a családba tartozás -, az együtt várjuk az ünnepeket érzése..
Mindenképpen meg kell említenem, hogy a legnagyobb nehézséget a ragasztó keresése okozta. Mérgezett egér módjára szaladgáltam a lakásban, minden lehetséges helyet felkutattam, hogy befejezhessük a papírkoszorút. A végén már Hanna annyira megsajnált, hogy maga is keresésbe kezdett és különféle alternatív ragasztási technikára hívta fel figyelmemet. Aztán egyszer csak az uram valószínűleg nem bírta már nézni kétségbeesésemet, így fogta magát és a lányokat hogy vasárnap délután elmenjen venni egyet.
Én pedig ez idő alatt olyat csináltam, amit nagyon-nagyon régen nem. Gyertyafényes, nyugtató zenés, aromaterápiás fürdőt vettem. Az eltűnt ragasztónak onnan a kádból küldtem üdvözletemet.