Reggelizni, célirányosan, a Barbara által javasolt több, mint kávézóba indultunk. Még éppen találtunk magunknak szabad helyet, aztán egyre több egyedülálló vagy éppen családos érkezett, hogy a vasárnapi reggelit ott fogyassza el és a vasárnapi, különféle magazinokkal, mellékletekkel gazdagított, embertelen vastag napilapot átlapozzák, keresztrejtvényt fejtsenek vagy csak bambuljanak. Zoltán british reggelit választott, én inkább a házi lekvárokat kóstolgattam végig.
Visszasétáltunk az angol vérnek langyos, ám nekünk kissé hűvös reggeli időben, megint rácsodálkoztam a zokniban, kis szoknyában sétáló gyerekekre és szívesen megkérdezem volna tőlük, hogy tényleg nem fáznak -e...
Összepakoltuk cókmókjainkat, majd a taxizás helyett emeletes buszra szálltunk és eszembe jutott mennyire szereti Hanna kiejteni kedvenc angol szavát, a double-decker bus-t.
A buszozásba, a helyiek le és felszállásába szinte belefeledkeztünk , de azért időben leszálltunk, hogy csomagjainkat ezúttal a Victoria Station csomagmegőrzőjében hagyjuk. Szokásos átvilágítás és nem normálisan sok pénz kiperkálása után már kényelmesebben várakoztunk a megbeszélt helyen, hogy legalább pár órára találkozzunk Barbarával...
Együtt folytattuk a sétát, csodáltam, hogy otthonosan mozog ebben a hatalmas, nyüzsgő városban aztán összevesztünk pont ott, ahol a tüntetéseket tartják nap,mint nap, a Downing Streetnél. Mi szerettünk volna több időt Barbarával tölteni, ő pedig a "Jaj nem akarok zavarni" gondolatot követve inkább nem... Azért remélem, hogy a hidegháborús helyzetnek hamarosan vége lesz.
Olyan régen sétáltam az essexi diák Zoltánnal Lndon utcáin és mégis mindenre emlékeztem, minthacsak tegnap lett volna. Bobbyval és rikító piros kabátos, jelvényekkel teleaggatott veteránokkal fényképezkedtünk és élveztük, hogy turisták vagyunk de abból is az a fajta, aki nem esik kétségbe ha nem pipálhat ki mindent az útikönyvben, megelégszik most azzal, hogy céltalnul sétál. Imádtam a telefonfülkéket és az emeletes buszokat, amiket állítólag tilos fényképezni.
Még a London Eye-ra sem mentünk fel, sajnáltuk volna a sorbanállással töltött időt, inkább csak nézelődtünk, sétáltunk, amíg ránk nem tört az éhség. Határozott elképzelésem volt arról milyen helyen szeretnék ebédelni és arról is,hogy mit. Olyan igazi késő viktoriánus korabeli sörözőt kerestem, aminek történelme van és amelyiknek már a neve is egy legenda. Így találtunk a The Salisbury pubra, ahol én fish and chipset ettem, Barbara és Zoltán pedig azt a héjában sült krumplit, amin ha jól tudom gyakran éltek diákkorukban is. "Szájdert" ittunk hozzá, ahogy illik, aztán tele hassal loholtunk a Gatwick Expresshez, hogy azzal jussunk ki a repülőtérre. A tranzitban még gyorsan vásároltunk pár ajándékot, mert bizony fájó szívvel mondom, hogy shoppingolásra kevésnek bizonyult a két nap. Sebaj, játékbolt a repülőtéren is volt az egyik meglehetősen nagy nevűben vettünk (a viták elkerülése végett meg azért is, mert kettőt fizet hármat kap akció volt :-))), három egyforma pihepuha macskát. A másikban pedig ismét hatalmas elismerést kapott Zoltán. A pénztáros fiú, miután megnézte a beszállókártyát, udvariasan megkérdezte , hogy pihenni megy -e Budapestre, netán ott dolgozik. Zoltán azt válaszolta, hogy ott él(ünk). A fickó egyre zavartabb lett, szinte biztos volt abban,hogy nem magyar kuncsafttal van dolga. "Értem de idevalósi ugye? "-kérdezte. Zoltán pedig nem látható büszkeséggel elmagyarázta a tényállást, azt hogy nyelvtudása egy részét itt szerezte, aztán elköszönt a meghökkent eladótól majd már a repülőn ülve velem együtt, Londontól is.
Itthon a nagyon kései megérkezés ellenére, Hanna ébren várt bennünket és aznap legálisan, új cicáját magához szorítva mellettünk aludt el. Vivien nagyszerűen vigyázott a kicsikre ezúttal is, sérülésmentes, boldog gyerekeket puszilgathattam meg reggel, akik csak egy kicsit lepődtek meg azon,hogy ébredésük után én köszöntem aznap , szép jó reggelt, aztán pedig szorítom, ölelem őket.