Gyerekkoromban anyukám, akkori szokás szerint elvitt bennünket a Jókai lakótelep melletti szolgáltatóházba, hogy ott a Főfotó vállalat mosolyalbum részlege remek, pózolós képeket készitsen rólam és bátyámról. Úgy emlékszem élveztem, hogy fényképeznek, örültem, hogy labdát, fém kisvödröt foghatok a kezemben, de a fél aktnál már nemtetszésemet fejeztem ki. Azért mégis megadtam magam, lehet hogy nyalókával vesztegettek meg, mindenesetre párnás hasamat is megörökitették. Örök emlék, néha a kezembe kerül, anyukámnál meg még gyakrabban az akkori sorozat.
Gyakran kapom kezembe én is fényképezőgépem, a közös pillanatokat, vicces jeleneteket, arcokat, grimaszokat igyekszem megörökiteni a magam amatőr módján, de persze ezek nagyon messze elmaradnak egy profi fotós képeitől. Márpedig én ilyen profi, világos hátterű, vidám képre vágytam egy ideje, igy bevetettem minden rábeszélő képességemet és meggyőzőerőmet, hogy Zoltánt is rádöbbentsem, neki is pont ez hiányzik az életéből..
Igy aztán vasárnap ,épp úgy, mint régen anyukám, most én cipeltem el a lányokat és Zoltánt egy ilyen "örök emlék gyártó" fotós műterem lakásába. Napokkal előtte már dobozokba pakoltam azokat a kellékeket, tárgyakat, ruhákat, amikről úgy gondolom a lányok mindennapjaihoz most éppen szorosan hozzátartozik és jó lenne ezt a fotókon is viszontlátni. A gumicsizma, esernyő, sárga párna és a mesekönyv sem maradhatott ki.
Külön emlitést érdemel Zoltán hihetlen együttműködése, mert azért azt tudtam, hogy a legtöbb férfihoz hasonlóan neki sem tartozik a legkedvesebb vasárnapi elfoglaltságai közé, hogy fotóztassa magát, mégha családi fotókról is van szó. De persze megvannak a módszereim, amivel meggyőztem mennyire jó mulatság lesz ez, a végeredményről nem is beszélve. Összeszoritott fogakkal pakolta be az irdatlan mennyiségű ruhát a kocsiba, én meg _nem tehetek róla_ de bugyborékozva nevettem rajta. "A Forma 1 futamot már itthon nézheted", igértem és igy is lett.
Másfél óra pörgős, nevetős de nagyon profi fotózás után már farkaséhesen és fáradtam cipeltük le a dobozokat a csomagtartóba. Ünnepélyesen elismerem, hogy nem könnyű a modellek élete (sem). Az a sok öltözködés, frizuraváltás, engedelmeskedés, koncentrálás.. A lányok (és végül Zoltán is) hihetetlenül jó formában voltak, az első fél óra ment, mint a karikacsapás, magam is meglepődtem azon,hogy vadidegen környezetben lámpaláz mentesen, felszabadultan teszik a dolgukat, azaz mosolyognak és pózolnak.

ui.

Kár lenne tagadni, észrevettem hogy a végeredmény láttán, bizony Zoltán is meghatódott.